130 éve, 1890. február 17-én Kisújszálláson született Dorogi Imre festőművész. Gimnáziumi rajztanára a nyaranta Hollósynál dolgozó Szunyogh Farkas volt, aki a nagybányai eredményeket adta útravalóul festegető tanítványának. Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán 1908 és 1913 között Balló Ede és Hegedűs László voltak a mesterei. 1913-ban szerezte meg a rajztanári oklevelet. Az I. világháborút végig katonáskodta, majd 1918-ban Szegeden vállalt rajztanári állást. 1925-től 1930-ig nyaranta a Kecskeméti Művésztelepen dolgozott Révész Imre mellett. 1928-tól a fővárosi bemutatók állandó szereplője volt. Az 1938-as Velencei Biennálén két képével szerepelt. Aba-Novák főiskolai oktatói állást ajánlott fel számára, de a terv meghiúsult.

Dorogi Imre: Szakállas férfi portréja

Később Szegeden telepedett le. Az alföldi táj, az itt élő ember, és mindenekelőtt a Tisza elkötelezett festője lett. Korai művein még mestereinek tárgyilagos, naturalisztikus felfogását követte, habár monumentalitás iránti fogékonysága már akkor is megmutatkozott. Annál is inkább, mivel az 1930-as évek körül több nagyméretű, egyházi témájú képet is festett. Hatással volt rá a nagybányaiak felszabadult színköltészete. Atmoszférikus hatású, expresszív fényfestészete leginkább Szőnyi István és Egry József művészetével rokonítható. 1976. január 29-én Szegeden hunyt el.
(Források:  *Kecskeméti Életrajzi Lexikon  *Kortárs Magyar Művészeti Lexikon  *Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona I-II.)

„Egyszer mindnyájunkra elkövetkezik az, hogy «a mi külső emberünk megromol». Bizony nem könnyű elviselni, hogy valami, ami szép volt, jó és kedves volt, elromlik. Hanyatlik az életerő, elfárad a test, meggyengül a látás, zörgővé válik a szív, meglassúdik a mozgás, kopik a szervezet, csökken az aktivitás. […] Fájdalmas, de mégse tragikus, mert ha sok minden elmúlik is, van, ami megmarad. Helyesebben: Aki megmarad! Aki tegnap, ma, és örökké ugyanaz: Jézus Krisztus” – írta gyülekezete idős, beteg tagjainak 1970 júniusában. Néhány hét múlva váratlanul hazahívta az, akiről bizonyságot tett.

Joó Sándor református lelkipásztor 110 éve, 1910. február 17-én jómódú, tekintélyes kecskeméti családban született. Édesapja, Joó Gyula a Református Jogakadémián tanított, s emellett a gyülekezet presbitereként, majd főgondnokaként is szolgált. Szülei eredetileg jogászi pályára szánták, de ő, akire erősen hatott szülővárosa pezsgő egyházi élete, kitartott a lelkészi hivatás mellett, így az otthoni gimnáziumban szerzett jeles érettségi után elvégezte a Budapesti Református Teológiai Akadémiát. 1932-ben Amszterdamban folytatta tanulmányait. Hollandiából hazatérve előbb Budapesten, majd Kecskeméten, azután újból a fővárosban volt segédlelkész.

Édesanyjával, Révész Máriával 

1938-ban házasságot kötött Máthé Imola zenetanárnővel. Hat gyermekük – egy lány és öt fiú – született, valamennyien zenét tanultak. 1938-tól 1970-ben bekövetkezett haláláig Pasarét lelkipásztora volt. Szolgálata alatt szerveződött önálló egyházközséggé a gyülekezet, épült fel a templom, majd a gyülekezeti ház és a parókia. Érdeklődése és munkája túlmutatott a templomon és annak helyiségein. A háborús években és a későbbiekben is mindig a bajbajutottak mellé állt. Sohasem feledkezett meg a rászorultakról. „Egész szemléletét és gyülekezeti munkáját áthatotta a diakónia: az elesettek, üldözöttek, gyengék iránti segítő szeretet. Még ma, halála után 40 évvel is hallunk történeteket arról, mennyi áldozatra volt kész másokért, hogy segítsen. Ő hitte, és élte is, amit hirdetett.” (Cseri Kálmán lelkipásztor) „Végtelen türelmes és segítőkész volt, nem mehetett hozzá senki úgy, hogy ne fogadta volna szívesen. És nemcsak a hivatalban. Ha vidéki vendég jött, azonnal szállást ajánlott neki, asztalához ültette. Szeretet sugárzott a szeméből.” (Kenéz Ferenc lelkész) „Hitetleneket hitre vezetett, kicsinyhitűek hitét megerősítette, veszendő lelkek kárhozatos éjszakáján szövétneket gyújtott. Vérző lelkeket kötözött be, és elrontott életeket gyógyítgatott. Mindenkor azzal a meggyőződéssel: nem ő, hanem mindezt az Úr Jézus munkálja általa. Ő csupán tolmácsa, eszköze Urának.” (Borbély László gondnok)

Gyökössy Endre és Farkas József lelkipásztorokkal együtt fontos szerepet töltött be az 1956-os Megújulási Mozgalomban. „Barátságunk még a harmincas évek elején kezdődött a teológián. […] Életem egy mélypontján ült le mellém. Igen, leült és nem leereszkedett. Pontosabban mellém ült és megkérdezte: Mi bánt? Vajon honnan érezhette meg, hogy majd szétfeszít az indulat, a megszégyenítettség, a keserűség? Talán észrevette, hogy könnyes a szemem? Pontosan nem tudom már megmondani. Azt sem, ki és mivel bántott meg annyira, hogy olyan állapotba kerültem. Ma már csak arra emlékszem, ahogyan átölelte a vállam, és a meleg, szelíd baritonjára.” (Gyökössy Endre lelkipásztor)

A pasaréti református templom előtt

Működését a „hivatalos egyház” nem méltányolta, jelentősebb közegyházi tisztséget nem kapott, azonban a gyülekezet és a pasaréti vasárnapi istentiszteletre máshonnan járók annál inkább szerették prédikációit. "Milyenek voltak Joó Sándor igehirdetései? Pátosz nélküliek, hitet és szeretetet sugárzók, személyesek.” (Bolyki János teológiai professzor) „Mindenekelőtt jó igehirdető volt. Egyik gondolata következett a másikból. Nem volt «üres járat» bennük. Mindig figyelnünk kellett, de lehetett is. Sok-sok igehirdetése még ma is bennünk él, akik annak idején hallgattuk őt.” (Mikesi Károly, Kecskeméten élő nyugdíjas lelkész) „Mesterhegedű volt Sándor. Nem magától szólt, de mivel Isten játszott rajta, emlékezetesen gyönyörű volt a szava.” (Regéczy-Nagy László honvédtiszt, a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnöke)

Jézus személye és váltságműve volt Joó Sándor hitének és prédikációjának középpontjában. Végrendeletét is evvel fejezte be: „Jézusban való hitemben boldog voltam. Ezt szeretném örökül hagyni.”

(Források:  Joó Sándor igehirdetései • Katona József Könyvtár • Kecskeméti Református Egyházközség Könyvtára • Magyar Életrajzi Lexikon • Pasaréti Református Gyülekezet • Reformátusok Lapja, 2010)

75 éve, 1945. február 17-én hunyt el Pálmay Ilka; Petráss Ilona színésznő, a leghíresebb magyar operettprimadonnák egyike. 1877-78-ban Némethy György társulatának tagjaként játszott Kecskeméten. Elsősorban népszínművekben és operettekben szerepelt. Vendégként később is föllépett a hírös városban.

1859. szeptember 21-én született. 15 évesen döntötte el, hogy színésznő lesz. Édesapja nehezen fogadta el lánya választását, és a közelebbi és távolabbi nemesi rokonság is felháborodott a családhoz "méltatlan" életpálya miatt. Ezért nem családi nevén, hanem Pálmay művésznéven szerepelt a címlapokon. Az elnevezést az édesapja találta számára: "Jól van légy színésznő, de a nevünket nem viselheted ezen a pályán, családunk miatt. Kell, hogy más nevet válassz. Válaszd talán ezt: Pálmay. Na hogy tetszik, ez jó lesz? Ez a név szerintem neked dicsőséget és szerencsét fog hozni. Így lettem én Pálmay Ilka" - írta emlékirataiban.

Pályafutását kardalos kóristalányként Kassán kezdte Lászy Vilmos társulatánál. Két hónappal később már szerepet kapott, majd egyre nagyobb feladatokhoz jutott. 1876-ban Eperjesre, 1877-ben Kecskemétre szerződött. Egy év múlva a Népszínház igazgatója hároméves szerződést kínált számára, így a hírös várost elhagyta. Tejszínhabszerű szőkeségével, fitos orrával, szép énekhangjával, tótos kiejtésével hamarosan az ország legünnepeltebb primadonnája lett. Ráadásul selypített is. Ez azonban csak kacérabbá tette figuráját. Legnagyobb sikereit a fővárosban és Kolozsvárott aratta, de gyakran vendégszerepelt külföldön is: Bécsben, Prágában, Berlinben, Londonban és New Yorkban is turnézott.

A Nemzeti Színház tiszteletbeli tagjaként vonult vissza a színpadtól. 1928. március 31-én, éjjel 11 órai kezdettel rendezték meg búcsúelőadását, amelyen az akkori főváros primadonnái, többek között Bajor Gizi, Fedák Sári, Honthy Hanna és Berky Lili is játszottak. Később fellépett egy-egy jótékonysági esten, szerepelt a rádióban felolvasásokkal. 83 évesen, az utolsó interjúban megkérdezték a primadonnától: mit csinál? Azt felelte: „én egy mesevilágot éltem végig és néha ma is annak az emlékeiben gyönyörködöm. Ezenfelül pedig bizony szaladgálok tej, vaj, tojás, kenyér és zsemlye után… Reggel fél hétkor kelek és főznék magamnak kis kávét, ha volna. Így pótlékot főzök. Tizenegykor fekszem, szeretem az otthonomat, olvasok, van néhány kedves társaságom, s ha szegény vagyok is, örülök, ha jót tehetek másokkal, mert gazdag az, aki megelégedett. Én pedig megelégedett ember vagyok és az is maradok, amíg a jó Isten élnem enged."