130 éve, 1890. február 9-én hunyt el Erdősi Imre, eredeti nevén Poleszni Imre piarista szerzetes, tanár, az 1848–49-es szabadságharc honvéd tábori lelkésze, a „branyiszkói hős”. 1814. november 4-én született. Felvidéki polgári családból származott. Apja, Poleszni Ambrus nyitrai csizmadia volt, és testvére, István is folytatta ezt a mesterséget. A családot a városban „Österreicher” néven ismerték, mert őseik Ausztriából költöztek a városba. Iskoláit a nyitrai és a lévai piarista kollégiumban végezte. 1832. szeptember 2-án lépett be a piarista rendbe, 1840. július 26-án szentelték áldozópappá. Tanári pályáját Selmecbányán kezdte. A függetlenségi harc elszenvedett kudarcai, a főváros eleste 1849 januárjában a Felvidékre sodorták Görgey visszavonulóban lévő felső-dunai hadtestét. A nyolcadik dandár, élén az angol származású Guyon Richárd ezredessel, Selmecre került. Ekkor ismerte meg a kiváló katona Erdősit, s ekkor kezdődött közöttük az a mély és őszinte barátság, amely csak néhány nappal a világosi fegyverletétel után szakadt meg.

Erdősi Imre
(Lengyel Samu felvétele 1870 körül)

Erdősi 1849 szeptemberében a pozsonyi hadbírósághoz küldött védőiratában elmondotta, hogy mindig ellenállhatatlan vágy vonzotta a katona-lelkészi pályára. 1849. január 12-én, amikor Guyon vegyesajkú legénysége lelki gondozására a selmeci piaristáktól papot kért, a művelt, nyelveket tudó Erdősi önként jelentkezett. Miután Tóth Lajos házfőnök biztosította arról, hogy hadi szolgálatai befejeztével visszatérhet a rendbe, Guyon seregével elhagyta Selmecbányát. Január 16-án kapta meg tábori lelkészi kinevezését, és igen hamar alkalma nyílt arra, hogy hazafiúi és papi önfeláldozókészségéről és személyes bátorságáról tanúságot tegyen. Részt vett a január 18-ika és 20-ika között vívott szomorú kimenetelű szélaknai csatákban Ezt követően Guyon dandára Besztercebányára, majd a Garam völgyén át a Hernád völgyébe vonult. A magyar csapatok további előrenyomulását az ellenség kezén lévő branyiszkói szoros lehetetlenné tette. Éppen ezért Branyiszkó bevételének fontos szerepe volt Görgey haditervében, bevételét Guyon hadosztályának osztotta ki.

A szoros elfoglalása emberfölötti feladatnak látszott. Az osztrákok a magaslatokon, kedvező állásokban várták a magyarok támadását. Az időjárás sem kedvezett a támadóknak. „Borzasztó idő vala. A jég fölé friss hó esett s így járhatatlan lett a hegyi út. Kavargós, csípős szél fújt…” A csata kimenetele válságosra fordult. Ebben a válságos pillanatban ugrott a honvédek élére Erdősi Imre. Magasra emelt keresztjével messze a csatárlánc előtt rohant a meredek hegynek. A csata zaját túlharsogta buzdító szava: „Utánam fiúk! Velünk az Isten!” Példája hatott, és a magyar honvédek térdig érő hóban, dermesztő hidegben, minden erejüket megfeszítve követték papjukat. Erdősi kezében a kereszttel mindig az élen haladt. Időnként visszatekintett a fáradt honvédekre, és tovább buzdította a csüggedőket. „Utánam! Miénk lesz a győzelem!”

A honvédek megnyerték ezt a reménytelennek látszó csatát. Győzelmük egyike volt a szabadságharc legfényesebb és legfontosabb haditetteinek, mert a branyiszkói csata idején a lőcsei főhadiszálláson tartózkodó Görgey szerint a február 5-i ütközet kimenetele erre a lenni, vagy nem lenni kérdésre adott feleletet. Éppen ezért Görgey így fogalmazott: „megfogható a kínos nyugtalanság, mellyel én Guyon jelentését percről-percre lestem”. Erdősi szerényen a 33. zászlóaljra hárította a dicsőséget. Bajtársai azonban benne látták a csata győztesét. Guyon is nyíltan hirdette, hogy a branyiszkói győzelmet Erdősinek köszönheti. Id. Görgey István sem fukarkodott az elismeréssel: „Buzdította a fiatal honvédeket egy derék katolikus pap, Erdősi Imre kegyesrendi áldozár, aki Selmecbányán mint tábori lelkész Guyon hadosztályához csatlakozott, a téli hadjárat kemény nélkülözéseiben velünk jókedvűen osztozott és itt Branyiszkónál, a sűrű golyózáporban a feszülettel bátor kezében ernyedetlenül segített a támadó honvédekbe lelket önteni a maga lelkéből.”

Guyon dandára február 5-én Sirokáig üldözte a császáriakat. Erdősi a sirokai templomban Te Deumot tartott, és otthagyta emlékül azt a vörös fenyőből készült feszületet, mellyel a branyiszkói győzelmet kivívta. Ezután Szepsin és Edelényen át Mezőkövesdre érkeztek, innen indultak a szerencsétlen kimenetelű kápolnai csatába. Február 27-én kissé megkésve érkeztek, de még így is derekasan kivették részüket a harcokból. Erdősi ebben a csatában is mindenütt ott volt, ahol a harcolóknak buzdításra, segítségre, a sebesülteknek vigaszra és ápolásra volt szüksége.

A tavaszi hadjáratok során még a nagysallói, majd az első komáromi csatában vett részt Erdősi Imre. Ekkor már Guyon volt a komáromi várparancsnok, ugyanis ismételt kísérletezés után április 21-én az ellenség éberségét kijátszva, végre sikerült 60 huszárral bejutnia az ostromlott várba. Erdősi a komáromi várba is követte, ott is vigasztalt, bátorított, sebesülteket ápolt, és maga is beállt a vár védői közé.

A lugosi csata előtt néhány nappal a világosi fegyverletétel befejezte a magyarság tragédiáját. Ennek a felismerése késztette Erdősi Imrét arra az elhatározásra, hogy elbúcsúzzék hős tábornokától, és visszatérve régi állomáshelyére újból beálljon az építő munkába. Erdősi Debrecenen át Selmecre ment, hogy régi működési helyén ismét megkezdje nevelői munkáját. A rendbe való visszatérésének nem volt akadálya, mert távozásakor szabályszerűen járt el. A tanítást mégsem kezdhette meg. Rendfőnöke, hogy az előre látható zaklatásoktól megkímélje, a szepesbélai plébániára helyezte. De mielőtt elfoglalta volna új állomáshelyét, megidézték a pesti katonai törvényszékre. 1849. november elején tehát Pestre ment, hogy a hadbíróság előtt feleljen a szabadságharcban való részvételéért. Mialatt december végéig a pesti piarista rendházba volt internálva, megindultak érdekében a mentési törekvések: a jóbarátok eredményes közbenjárásának köszönhetően -  ellentétben sok rendtársával - Erdősinek sikerült elkerülnie a börtönt.

1849. december végén rendi elöljárói Nagykárolyba helyezték tanári működése folytatására. Itt kapta meg a hadbíróság felmentő ítéletét 1850. június 15-én. A következő tanévben előbb a privigyei, majd a temesvári gimnáziumban, azután a kolozsvári és a nyitrai piarista gimnáziumban tanított. 1857-ben a váci noviciátusba helyezték promagiszternek, 1861-től pedig Kecskeméten lett házfőnök, ahol a rend gimnazista korú növendékei, a studensek tanultak, általában egyszerre 30-40-en. Az ő feladata volt nevelésük irányítása, valamint a rendház anyagi ügyeinek és külső gazdaságának a vezetése. Gyakorlatias és temperamentumos ember volt, aki kora hajnaltól késő estig a rendház ügyeiben szorgoskodott. Barátságos, nyílt föllépése és szerénysége miatt a város egyik ismert és népszerű alakja lett.

Tizenhét évig vezette a kecskeméti rendházat, majd 1878-ban a rendtartomány egyik kormánytanácsosává választották, és Budapestre költözött. Kormánytanácsossága mellett 1883-ig a rendtartomány levéltárosa és könyvtárosa is volt. Később a rendi fiatalok katonai ügyeit intézte, és a rend Gyár utcai bérházának gondnoka volt. Rövid ideig a budapesti rendházat is vezette. 1888-ban betegségére való hivatkozással lemondott tisztségéről és szülővárosába, Nyitrára kérte áthelyezését. Itt élt nyugalomban, rendtársai és barátai szeretetétől körülvéve 1890. február 9-én bekövetkezett haláláig.

Tanári pályáján a magyar, a latin, a német és a görög nyelv voltak kedvenc tantárgyai a szigorú, de jószívű tanárnak, aki még matematikai óráin is talált alkalmat arra, hogy a hazaszeretetről és a haza iránt való kötelességekről beszéljen tanítványainak. Iskolai munkáját és később a kecskeméti gazdaság vezetését is éppen olyan odaadással látta le, mint tábori lelkészi teendőit. A rábízott ifjúsággal, majd matyó cselédeivel mindig olyan szeretettel bánt, mint egykor honvédeivel. Amerre megfordult, mindenütt szerették benne a lelkiatyát, mert mindenkihez volt közvetlen szava, és örült, ha valakin segíthetett. Tisztelték benne a keresetlen beszédű, egyszerű megjelenésű, érző szívű embert, és csodálták benne Branyiszkó hősét. Később, asszisztens korában panaszkodott is a nagy népszerűség miatt: „Ha déli napi sétámat teszem a Váci utcán, mindenki rám mutat: ez a híres branyiszkói pap! És odaköszöngetnek… Ki is űznek ezzel régi, kedves sétahelyemről”.

Erdősi Imre emléktáblája a
kecskeméti piarista rendház kertjének külső falán

Erdősi nem akart rangot, vagyont, elismerést. Ezért, amikor Kecskemét polgársága, hogy megjutalmazza branyiszkói hőstettét, felajánlotta neki a városi plébániát, köszönettel hárította el magától a megtisztelő ajánlatot. A kecskeméti küldöttségnek szeretettel magyarázgatta, hogy ő tanári pályára szentelte életét, és „úgy járnék lelkészi téren, mint hal a szárazon. Csak kínlódnék, mert nem elementumom az, aztán meg, amit a hazáért tettem, azzal tartoztam, és soha nem várok, de nem is fogadok el érte jutalmat, mert akkor elveszne öntudatom érdeme, hogy azt tettem”.