310 éve, 1709. szeptember 27-én hunyt el Bottyán János, közismert nevén Vak Bottyán kuruc generális, a Rákóczi-szabadságharc legendás hadvezére. 1696-1698 között 3 évig a három város: Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös és vidéke hadikormányzója, katonai parancsnoka volt. Közel 10 évvel később, 1705 őszén Bottyán főhadiszállása Kecskeméten volt, itt készítette elő a második dunántúli hadjáratot. November első napjaiban 8000 ezer fős seregével innen vonult Solt, Földvár irányába és néhány hét alatt a harmincezer főre felduzzadt haderővel felszabadította a teljes Dunántúlt.

A kisnemesi családból származó Bottyán a törökök elleni végvári harcokban tûnt ki. Különböző lovassági parancsnoki beosztásokban kiválóan megállta a helyét. Részt vett a törökök Magyarországról történő kiűzésében (ekkor vesztette el a fél szemét). Ennek során egy ideig Szeged várparancsnoka volt, majd ezredparancsnokká választották. A spanyol örökösödési háború kitörésekor a franciák ellen harcolt a Rajna mentén. 1703-ban Esztergomba vezényelték. Rákóczi, hogy megnyerje magának a kiváló képességű katonát, előléptette generálissá. Császári parancsnoka azonban letartóztatta, így csak szökése után 1704 őszén csatlakozott ténylegesen a kuruc seregekhez. Az egyik legsikeresebb kuruc hadvezérnek bizonyult, legnagyobb hadisikere a Dunántúl birtokbavétele volt 1705-ben. Haláláig aktívan részt vett a harcokban. 

A magyar történelem egyik legkiválóbb hadvezére volt. Tehetségét ellenfelei is elismerték. Seregében szigorú rendet és fegyelmet tartott, de igazságos volt és törődött katonáival, akik szerették és lelkesedtek érte. Embereit eltiltotta a féktelen ivászattól is: „Hogy az én katonáim részegeskedjenek: szemérem (szégyen) volna az énnékem, melyet el nem szenvednék”. Jellegzetessége volt a legfőbb hadijelvényének tartott aranyozott, vert ezüst harci szekercéje, a "Bottyán fejszéje", amellyel csatába vezette seregét. Ez a róla készült festményen is megjelent. Habár súlyos sebeket szerzett, az a hír járta felőle a nép körében, hogy testét nem fogja a golyó. Támogatta a szerzeteseket és a szegényeket is, ezért nem csak katonái, hanem a tömegek is bálványozták. Ezért írhatta magáról: „a mint is engem nem kártévő, hanem jótévő Jánosnak hínak”. Hazájáért nemcsak vérét, hanem vagyonát is kész volt áldozni, s gyakran a magáéból fizette katonáit. „Rójuk meg magunkat s kiki, mind szegény, gazdag, hadi és nem hadi ember adja ki hite szerint pénzének tizedét” – írta. Bercsényi Miklós így emlékezett meg haláláról: „Most hozták a hírt, szegény Bottyán vak sógor tegnap nyolc óra tájban béhúnyta másik szemét is.” II. Rákóczi Ferenc fejedelem is csak dicsérettel illette: „Nem volt sem jó származású, sem művelt ember, ezért igen nyers volt, de józan, éber, szorgalmas. Szerette a népet, és az is rendkívül szerette őt, mert katonáit szigorú fegyelemben tartotta, de mindenkor igazságot szolgáltatott nekik, amikor igazuk volt.”

(Források:  *Kecskeméti Életrajzi Lexikon  *Várkonyi Ágnes: Vak Bottyán  *Wikipédia, a szabad enciklopédia)