A magyarok a kereszténység felvétele óta mindig örömmel vették kezükbe a zarándokbotot, hogy eljussanak arra a földre, amelyet Jézus lába is érintett. A jámbor utazók eligazítása végett már a középkorban tájékoztató írások készültek. A szent helyek első magyar nyelvű leírója Kecskemétről indult a Szentföldre.

285 éve, 1733. november 18-án Jászberényben született Páter Kiss István. Őt Mátyásnak, ikertestvérét Jánosnak keresztelték. "Minthogy olly igen egy formájúak voltunk születésünktől fogva, hogy szüléink is különbözést közöttünk különben nem találhattak, hanem az én jobb kezemre veres pántlik köttetett megüsmerésre" - írta. Az ikrek együtt jártak elemi iskolába, azután a pesti piaristákhoz is, és tizennyolc éves korukban, 1751-ben egyszerre léptek Szent Ferenc fiai közé a szécsényi kolostorban. Mátyásból szerzetesi nevén István, Jánosból László lett. Együtt szentelte őket pappá a váci megyés püspök 1757. április 9-én.

P. Kiss István első állomáshelyén, Gyöngyösön számtartóként szolgált. Ezt követően Jászárokszálláson, majd 1763-tól Kecskeméten tanított, ahol néhány évvel később iskolafelügyelővé választották. 1766. május 10-én a kecskeméti rendházból indult el a nagy útra. Útközben adományokból élt, mert szegénységi fogadalma miatt pénzt tilos volt magával vinnie. Szerzetes társai fogadták be egy-egy éjszakára, s látták el néhány napi élelemmel. Valamelyik jóakarója bádogból skatulyát csinált neki, ebben vitte „mindenkéjét”. Útipoggyásza egy breviáriumból, imakönyvből, nyolc „földabroszból” (térképből), egy pár zsebkendőből és egy „témás kalamárisból” állt. Velencében ült hajóra és nem kevés viszontagság – tengeri vihar, kalózveszedelem – után Alexandrián át érkezett meg a Szentföldre, ahol három évig rendje jeruzsálemi házában teljesített szolgálatot. Betlehemet, Názáretet s a többi szent helyet természetesen mind bejárta. Tapasztalatairól terjedelmes beszámolót írt, előbb latinul, s ezt a XVIII. század utolsó évtizedében dolgozta át magyarra. Munkájával hitbéli buzgalomra kívánta serkenteni olvasóit, vagy inkább hallgatóságát, a rendházakban ugyanis szokás volt étkezés közben építő jellegű szövegeket felolvasni. Célját így fogalmazta meg: ”Amiket láttunk, hallottunk, tapasztaltunk, tanultunk a szent helyeknek, azokat a magyar hazánkban a mi édes nemzetünkkel közölhessük mind szóval, mind írással”. Írása nyomtatásban csak két évszázaddal később került a nagyközönség elé.

Üzenete ma is aktuális: „…legalább a csendesen balítélet nélkül olvasóknak, vagy a könyvet olvasni hallgatóknak lelki javakra s hasznokra lehessek és őket is e szent helyeknek távulvaló tiszteletére felébreszthessem.”


Jeruzsálem 1493-ban, ... és napjainkban

(Források:  *Csángó Tükör  *Honismeret (2004)  *Katona József Könyvtár  *Missziói lapok (1866)  *Péter László: Szegedi ferencesek  *Zoványi Jenő: Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon  *Kecskeméti Életrajzi Lexikon)