„Tulajdonképp hét színházból távolítottak el. Húsz év alatt egyedül a kecskeméti színház nem bocsátott el, de hát ott vendég voltam.”

Latinovits Zoltán 50 éve, az 1968/69-es évadban Kecskeméten játszott. Ebben az időszakban nem volt szerződése. Éppen megvált a Thália társulatától, de az új évadra még nem sikerült ismét státuszhoz jutnia a Vígszínházban, ahová vissza akart térni. Így elfogadta a kecskemétiek felkérését, Molnár Ferenc: Liliom című darabjának címszerepét. „Nem ismeretlen előttem sem a város, sem a színház. Legelőször akkor jártam itt, amikor a Pacsirtát forgattuk. Többször szerepeltem pódiumon és a színházban is. Szeretem a várost, a kollégák között pedig sok régi barátom van: Radó Vilmos igazgató, Turián György főrendező és mások. A legrégebbi barátom Pethes György, akivel Debrecenben és Budapesten nagyszerűen tudtunk együtt dolgozni. Remélem, most folytatjuk a hagyományokat.”

Latinovits hatalmas elánnal kezdte meg a munkát, „rettenetes gőzerővel próbált” - emlékezett vissza később Radó Vilmos, a színház direktora. Kapcsolata a kecskeméti együttessel mindvégig harmonikus volt. Nem sztárként jelent meg köztük, hanem alkotótársként, a társulat tagjai nem nyújtózkodtak hozzá, hanem egyenrangú félként szolgálták az írót és az előadást. Türelmesen dolgozott Pethes György rendezővel és színésztársaival, és ha úgy látta, este, éjjel külön is próbált velük. Azután a klubban körbeülték a fiatalok, s hosszasan beszélt nekik a színházról, a szakmáról, etikáról, társadalomról. „Jól érzem magam Kecskeméten. A társulat befogadott, remek hangulatban készültünk el a Liliommal. Szeretem ezt a darabot, nem csodálom, «csak» szeretem” - nyilatkozta.

A Liliom bemutatója, amelyet 50 évvel ezelőtt, 1968. november 15-én tartottak és a további előadások is hatalmas sikert arattak. Radó Vilmos később azt mondta: ekkora sikert nem élt át több évtizedes igazgatói pályáján. Az utolsó kecskeméti előadást szinte tüntetésszerű zsúfoltsággal tartották meg. Pestről is jöttek barátok, kollégák. Az előadás végén zúgott a tapsvihar, s amikor talán tizedjére is kiszólították az együttest, Latinovits utolsónak maradt a vasfüggöny előtt. Maga mögött behúzta az ajtót, és köszöntötte a közönséget, mindenekelőtt a jelen lévő Dajka Margitot, majd arról beszélt, hogy életében Debrecen után Kecskemét volt az a hely, ahol jól érezte magát, ahol „az igazgatóságban is emberek ülnek, nem úgy, mint ...”; és néven nevezte a személyeket. Felfokozott izgalmi állapotban volt, az újabb tapsokra már nem engedte ki Radó Vilmos.

A kecskeméti kitérő Latinovits további életére is komoly hatást gyakorolt. Az itteni sikeren felbuzdulva döntött ugyanis később úgy, hogy – mivel a vidék megértőbb és méltányosabb iránta – leköltözik Veszprémbe. Az előadásról pedig így vallott: „Molnár Ferenc egy költő volt. Vegyük tudomásul. Ezt Ady mondta. Higgyünk neki. Molnár költő volt, és pontosan tudta az élet és művészet dolgait. A szerelem dolgait és pólusait. És pontosan kiszerkesztette ezt a gyönyörű ligeti históriát egy költő életére. El kellett mondanom Liliomot, hogy a költők életét, világát, szerelmét könnyebben megérthessük.”