1916. június 22-én Komáromban született Vadász Ferenc író, újságíró.

Gazdag újságírói pályát futott be. 1934-ben jelentkezett első tudósításaival a komáromi Magyar Napban, amelynek 1938-ig munkatársa volt. A csallóközi munkások és parasztok életéről számolt be. 1936 és 1938 között a csehszlovákiai Magyar Nép számára is küldött tudósításokat. 1939-től 1945-ig megjárta Horthy börtöneit, internálták, majd koncentrációs táborban élte meg a világháború végét. 1945 és 1948 között Kecskeméten a Magyar Kommunista Párt és a Magyar Dolgozók Pártja tisztségeiben dolgozott, az MKP megyei és városi párttitkára volt. Emellett a Kecskeméten kiadott politikai hetilap, a Délpestmegyei Népújság főszerkesztői feladatait is ellátta. 1946-ban a Katona József Társaság tagjává, 1947-ben pedig a hírös városban alakult Magyar-Román Társaság alelnökévé választották. 1949-50-ben a Szabad Nép munkatársa, majd 1957-ig a Magyar Újságíró Szövetség főtitkára volt. 1957 és 1959 között az Esti Hírlap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott, míg onnan a Népszabadsághoz ment, ahol a levelezési rovatot vezette 1984-ig, nyugdíjazásáig. Évtizedekig a lap párttitkára volt.

Visszaemlékezéseket, dokumentumköteteket és regényeket írt. A sort börtönélményeinek feldolgozása (Szeged, Csillagbörtön, 1949; Harcunk a magyar pokollal, 1961) nyitotta meg. "A szegedi Csillagbörtönben 1941-ben először gondoltam rá, hogy ha egyszer megváltozik Magyarországon az élet, írni fogok. S amikor átvittek az internálótáborba, meg is írtam börtönélményeimet egy kockás füzetbe. Aztán elvittek bennünket a németek, s a füzetet elrejtettem egy befőttes üvegben, a fal résébe. El is feledkeztem róla. Mozgalmas idők voltak azok a felszabadulás után. Egy cellatársam juttatta eszembe, akivel véletlenül találkoztam. Magam nem mehettem a füzetért, üzentem haza Komáromba, lerajzoltam, hol van. Végül egy szovjet tiszt találta meg és juttatta el hozzám. Még abban az évben ki is adták a naplómat." Később önálló kötetekben állított emléket Obrad Radejevicsnek (Obrad Radejevics küldetése, 1952), Sollner Józsefnek (A nagy optimista, 1967), Skolnik Józsefnek (Föld alól a fénybe, 1969) és Schönherz Zoltánnak (Tenyérnyi ég, 1970). Regényeket is írt (A harcnak nincs vége, 1952; Ketten a Remete utcából, 1962; A tizenharmadik tél, 1966). Trilógiája – Megáll a szél (1968), Karolina, negyvenkilenc szeptember (1976), Nyugtalanságok nyara (1979) – a felszabadulás utáni magyar történelem másfél évtizedét mutatta be.

Azok közé tartozott, akik nemcsak írásaikkal, hanem egész életszemléletükkel az elnyomottak, a kizsákmányoltak, a szegények oldalán álltak. Ez az elkötelezettség és erkölcs vezette akkor is, amikor a húsz éven át minden héten megjelent Ajánlott leveleiben a kisember érdekeit védte. Írói - több mint másfél tucat könyvet jegyzett -, újságírói munkásságát SZOT-díjjal, József Attila-díjjal, Rózsa Ferenc-díjjal, Demény Pál Emlékéremmel ismerték el.

(Források:  *Népszabadság  *Petőfi Népe, 1968)