1841. január 28-án született Újházi Ede színész, jellemkomikus, a realista színjátszás egyik úttörője. Szülei akarata ellenére 1864–65 fordulóján mint kardalos beállt Szigeti Imre társulatába, ahol 1866 teléig játszott, majd 1868 augusztusáig Fehérváry Antalhoz szerződött. Tőle Latabár Endre hívta át Kassára. Két kassai téli évad után a Nemzeti Színház Tóth József helyére próbajátékra hívta, és 1870. április 1-jén szerződtették. 1914 januárjáig, nyugdíjba meneteléig a Nemzeti Színházban játszott.

Újházi Ede Végigszenvedte a vidéki színészet minden nyomorúságát, ezért később mindig szívesen lépett fel az igazgatók megsegítésére. Az ország szinte minden színházában szinte minden szerepkört kipróbált, még operettben és balettben is szerepelt. Páratlan volt színészi eszközismerete, mesterségbeli tudása. Kiapadhatatlan komikusi vénája a tragikus és komikus elemeket ötvöző vígjátékokban tette legsikeresebbé. Hauptmann Crampton mestere illett hozzá leginkább, ezért kortársai később mindenütt „Mesternek” szólították. 1903. szeptember 28-án a Nemzeti Színház örökös tagja lett. 1886-tól drámai és operai tanár volt a Színiakadémián, 1889-től játékmester az Operában. A Nemzeti Színház 1892-es bécsi vendégjátéka alkalmával Halévy Constantin abbé címszerepében az ottani közönséget is meghódította. Utolsó fellépései egyike a Nemzeti Színház bontás előtti utolsó előadása volt 1913. junius 11-én. A díszelőadáson mindenki elköszönt a színháztól, s amikor Újházira került a sor, nem bírt megszólalni könnyeitől. Sok száz ember sírt fel elfúló hangja hallatán: „Tudjátok mi volt nekem ez a színház... Én már a múlté vagyok... De ha Isten megengedné, hogy megérjem az új színház felépülését, és még abban egy-két szót elmondhatnék...” - 2002-ig kellett volna várnia erre a Mesternek.

Újházi Ede Tiborc szerepében
(Kecskemét, 1896) 

A kecskeméti teátrum felépültét azonban megérte. Sőt, a három napig tartó megnyitó ünnepségsorozat első előadásán, 1896. október 14-én - mint a Nemzeti Színház művésze - fel is lépett: Tiborc szerepében láthatta őt a nagyérdemű. A Kecskeméti Lapok néhány nappal később ekképp tudósított az eseményről: „... Felhangzanak a Bánk bán szavai, ahogy még Kecskeméten föl nem zengettek... Vajon felsoroljuk-e a lexikon összes ékesítő jelzőit, s akkor is méltán tudnók-e jellemezni Jászai Mari (Gertrudis) lángelméjének elementáris erejét, Márkus Emília (Melinda) poétikusan édes, leheletszerűen finom, bájos egyéniségét, Ujházi (Tiborc) művészetének tökéletességét? Egyiket se tesszük különbözetessé a másik mellett. Szacsvay Bánkja, Gyenes Biberachja, Hetényi Petúrja ezen az estén mind reveláció számba mentek a mi szemünkben.”

Blaha Lujza és Újházi Ede

Újházi Ede magas, nehéz testű ember volt. Széles harcsabajuszos, mély és dörmögő hangú - megszólalása a színpadon és az életben is mindig eseményszámba ment. A szakma leginkább jeles szerepeiről emlegeti. A nagyközönség szemében gasztronómia-történeti alak is. Pályafutását számos legenda övezi, ezek egyike „tyúklevesének” története, mely elválaszthatatlan a mai Gundel elődjétől, a Wampeticstől. Ott született a nevezetes leves. Újházi Ede látogatásai során elbeszélte, hogy ő az érett tyúkdarabokkal, aprólékokkal, jóféle fehér húsdarabkákkal, tésztával és megfelelő zöldséggel párolt leves kedvelője. Másnap a figyelmes főszakács kedveskedett neki a későbbi tyúkhúsleves első változatával. A Mester megkóstolta. További utasításokat adott a készítéshez. Így alakult, finomodott olyanná, ami a századfordulótól napjainkig a rangosabb vendéglátóhelyek kínálatából még véletlenül sem hiányozhat. Nagy Endre író, konferanszié, színigazgató így összegezte Újházi sorsát: „Színész volt, nagy művész, tehát emléke kortársai élethossziglanára ítéltetett. De egy maradandó emléke mégis van: a vendéglők étlapján a Chateaubrand-ok, Wellingtonok között ott szerepel az Újházy-leves is.”

(Források:  *Magyar Életrajzi Lexikon  *Magyar Színházművészeti Lexikon  *Színészkönyvtár  *Színházi képregény - 100 év Kecskeméten)