1940. szeptember 30-án hunyt el Szakáts Ödön, a kecskeméti református gimnázium tanára. 1871-ben a "székelyfőváros", Marosvásárhely közelében fekvő Mezőkölpény községben született. A szászrégeni evangélikus elemi iskola, majd a szintén ottani gimnázium első osztályának elvégzése után szülei a marosvásárhelyi református kollégiumba íratták be, további középiskolás osztályait már ott járta ki. Tanulmányait a kolozsvári egyetem természetrajz, földrajz és vegytan szakán folytatta, alapvizsgáit 1895-ben, szakvizsgáját 1901-ban tett le, tanári oklevelét 1901-ben szerezte. 1897-től ideiglenes tanárként a brassói állami főreálban, 1899-től a kolozsvári református főgimnáziumban tanított, majd 1901-től a petrozsényi evangélikus algimnázium rendes tanára lett.

A következő iskolai évet már mint a kecskeméti református gimnázium tanára kezdte meg, ahova az állam- és iskolafenntartó szerződése alapján a természetrajz-földrajz-vegytani tanszékre 1902. szeptember 5-én a vallás- és közoktatásügyi miniszter nevezte ki. Tanszékét 1905-ben "A thermochemia története és mai állása" című értekezésével foglalta el. Tanári munkáját 1914-ben katonai szolgálata miatt megszakította. Mint hadnagy vonult hadba, és a 29-ik népfelkelő gyalogezred egyik zászlóaljában lett élelmező tiszt. Később a szerb hadszíntéren szolgált, 1918 májusában századosi rangot kapott a királytól.

Tanszékére a katonai összeomlás után tért vissza, és 1934. szeptember 1-jéig, nyugdíjba vonulásáig tanított ott. Tanári munkája mellett - sokoldalú képességét kihasználva - Kecskemét város vezetői az akkor szervezett vegyvizsgáló állomás élére nevezték ki, ahol érvényesíteni tudta fúró-faragó székely leleményességét is.

Szakáts Ödön nekrológja a Kecskeméti Lapokban

Szülőhelyére, Mezőkölpénybe való látogatását tervezte, amikor 1940. szeptember 30-án elragadta a halál. Elhunyt kollégájától megható szavakkal búcsúzott dr. Garzó Béla, a református főgimnázium korábbi igazgatója. „Új tanárarc sápad a ravatal bársonyából titokzatosan, hallgatagon. A melegen simogató szemek zártak, a tudományt hirdető ajkak mozdulatlanul hallgatnak. A volt munkatársakra, a tanítványok, tisztelők seregére, midőn a végzet intésétől lehalkított léptekkel megállanak a koporsó mellett, Szakáts Ödön arca mered vértelenül, elpihent redőkkel. A fájdalom visszaszorított könnyeiben, a szivek halk imájában ott lebeg a bezárult szemek, a csukott ajkak láttára a felsóhajtás: Ellobbant-e örökre az a fény, amely a simogató szemekből sugárzott, visszhangtalanul foszlott-e szét a bölcsesség, amely a lezárult tanári ajkakból áradt 38 éven át? Szakáts Ödön szorgalommal, becsülettel, felkészültséggel megjárt tanári pályáját kísérő tanítványi ragaszkodás, elismerés megnyugtatja kétségünket: A tanári munkájából kisugárzott fény ott világít elhagyott tanszéke körül, beszívódva az iskola gazdagodó szellemébe. Szívjóságát, kötelességtudását, szerénységét, szaktudását örökségként gyümölcsöztetik tovább az utána következő tanári nemzedékek és értékesítik a haza javára polgári munkáikban a tanítványok százai.”

(Forrás:  *Kecskeméti Lapok, 1940)