1905. december 5-én született Szabó Vladimír Munkácsy Mihály-díjas festő, grafikus, kiváló művész.

Balassagyarmaton látta meg a napvilágot, apja rajztanár, Székely Bertalan tanítványa volt. 1922-ben költöztek Budapestre, két évvel később iratkozott be a Képzőművészeti Főiskolára, mesterei között volt Rudnay Gyula, Csók István, Vaszary János. 1928-29-ben a Kecskeméti Művésztelep lakója volt. A súlyos gazdasági problémákkal küszködő, megcsonkított ország elesettjeit, nincstelenjeit ábrázoló expresszív tusrajzai a hírös városban készültek. Később az orvosi egyetemen is folytatott tanulmányokat, mert az izmok működésének mechanizmusa érdekelte. 1930 és 1934 között ösztöndíjasként Rómában tanult, közben elnyerte a Szinyei Társaság grafikai díját.

1934-ben rendezte meg első önálló kiállítását a budapesti Nemzeti Szalonban, majd a tárlatot Rómában is megismételte. Ebben az időszakban készített munkái nagyrészt elvesztek a második világháború alatt, köztük a fontos állomásként számon tartott Ünnep című alkotása is. A korszak jellemző festménye az 1933-ban készült Istentől elhagyott táj, italozó falusi férfiakkal és a körükben ülő meztelen nővel. A kép szereplőinek vonásai nyugtalanítóan eltúlzottak, az akt kontrasztja megdöbbentően hat, mégis mély emberismeret árad belőle.


Pályája kezdetétől foglalkoztatták könyvillusztrátorként. Dolgozott a Híd című folyóiratban, Krúdy Gyula, Kormos István, Nagy Lajos, Tersánszky Józsi Jenő műveinek álomszerű képi tolmácsolója volt. 1959 és 1961 között párizsi tanulmányutat tett, ekkor Balzac, Dumas, Flaubert, Maupassant könyveihez készített címlapterveket. 1930-tól rendszeresen vett részt hazai és nemzetközi kiállításokon, de önálló kiállításai csak a hatvanas évektől voltak újra. Grafikái valóságos művészi labirintusok, amelyek az absztrakció és a realitás határán mozognak. Technikáját Czóbel Bélával és Marc Chagall-lal rokonítják. Szürreális-szimbolikus, ugyanakkor romantikus álomvilágát a legaprólékosabb kidolgozás jellemzi. Megörökítette a múlt sorsdöntő eseményeit és a vidéki kisemberek világát is. Művészetének jellegzetes vonása a groteszk, alkotásain megelevenedik a középkori haláltánc és a karneváli forgatag bizarr keveredése.

 

A torz iránti vonzódása az emberi gyengeséget akarta kifejezni, azon úrrá lenni és elnézően megbocsátani. A naiv részletek mozgalmas, sokszor humoros élettel teli ábrázolása művészetét a folklórral rokonítja. Rézkarcai közül sokat színes kivitelben készített, mint például a Komédiások falun, majd egyre gyakoribbak lettek ceruzarajzai (Emlékezés tava, Ócska cipők csendélete).

 

Szabó Vladimír: Család

 

Gyakran ábrázolta saját magát magányosan vagy idős emberként, esetleg modelljei társaságában. Képein ismételten feltűnik a fürdés, mint az újjászületés és a megtisztulás allegóriája. Visszatérő szereplői a lovak, macskák, lány, meztelen női testek, öreg pár és az égre nyíló ablakok, amelyek kozmikus távlatokat sejtetnek.

Műveit számos múzeum - többek között a Magyar Nemzeti Galéria, a Szépművészeti Múzeum, a Kecskeméti Képtár és a római Modern Képtár - őrzi, sok alkotása található magángyűjteményekben. Művészi tevékenységéért 1953-ban és 1954-ben Munkácsy-díjat kapott, 1974-ben érdemes, 1980-ban kiváló művész lett. 1991. december 31-én hunyt el.

(Forrás:  *Sajtó- és Fotóarchívum)