75 éves Petrozsényi Nagy Pál prózaíró, román–magyar szakos tanár. 1942. január 14-én született a „Kincses” Kolozsváron. Apja református lelkész, édesanyja pedagógus volt. Ez utóbbi foglalkozást választotta ő is később magának, nem ismervén a latin közmondást, hogy „akit az istenek gyűlölnek, tanítóvá tették”. Gyermekkora első öt évét a Kolozsvár melletti Kajántó faluban töltötte. Apja halála után Petrozsénybe költözött. Iskolai tanulmányait a Hunyad megyei városban, főiskoláit pedig Marosvásárhelyen végezte. Következő fontosabb, s egyben legutolsó romániai állomása Nagyvárad volt, ahol először kapcsolódott be az irodalmi életbe. Újságcikkeket írt, elvégezte a kultúrházakra specializálódott színházrendezői tanfolyamot is, a román mellett megtanult németül, olaszul, spanyolul, franciául, ami mind-mind kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a Ceauşescu-rendszer és ő megbarátkozzanak egymással. Komolyabb irodalmi tevékenységet a napi egzisztenciális gondok és a kommunista elnyomás miatt így évtizedekig nem fejthetett ki. Erre csak akkor nyílt lehetősége, amikor Magyarországra repatriált. 1987 óta Kecskeméten él. Karcolatait, novelláit áttelepülése után előbb a kecskeméti Új Bácskapocs, a szegedi Délvilág és a pesti Új Katedra, majd a Börzsönyi Helikon, a Káfé Főnix, a Hetedhéthatár, a Magyar Irodalmi Lap, az E-irodalom és Szózat közli. Eddig megjelent kötetei: Az én német nyelvtankönyvem (2008), Túrós puliszka (2009), Életképek (2010), Cirkusz (2011), Egy tiszta lelkű ember (2011), Smekkerek (2013), Én, Petrozsényi Nagy Pál (Önéletrajzi dokumentumregény – 2014), A zene hullámhosszán (2015).

„A napvilágot először 1942. január 14-én láttam meg egy patinás kolozsvári kórházban. Születésem körülményeire és az utána következő egy évre nem emlékszem. Nem is tudom, élt-e valaha a földön olyan ember, aki ilyen korai időszakra is emlékezne, annak ellenére, hogy a DNS-ünk minden emléket megőriz. Még azt is, amit nem is magunk, hanem az ük szüleink ük szülei éltek át valaha. Az én legkorábbi emlékeim is kb. csak ahhoz az időhöz fűződnek, amikor már megtanultam járni valahogy. […]


Alig kezdtem el járni, egyre gyakrabban kukkantottam ki az udvarra, kertbe és templomba. A toronyba azonban sosem mertem felmászni. De nem kapaszkodott oda maga a harangozó sem, ugyanis a harang kötele egy lyukon át egész a földig lelógott. Praktikus megoldás volt, azóta sem láttam sehol effélét. Ennek előnyét csakhamar magam is tapasztalhattam, amikor rájöttem, milyen remekül lehet hintázni a kötélen. […]

Édesapám. Amint ezt a szót kimondom, felbukkan képzeletemben egy magas, csontos, kissé meggörbült hátú férfiú. Nem látszott erősnek, mégis az lehetett, ugyanis, édesanyám elbeszélése szerint, néha kézállásban járt az udvaron. Milyen kár, hogy nem láttam, vagy ha mégis, én bizony semmi ilyesmire nem emlékszem. Csak a mosolyára, merthogy mindig mosolygott valahányszor rám tekintett. […]


A központot már az első hetekben kiismertem, utána következett a Kolónia, Kálvária, Paring-hegység, majd óvodai, iskolai tapasztalatok. Az elemivel nem volt gond. Jól tanultam vagy csak a jegyeim révén tűntem ki, meg nem tudnám mondani. De miután édesanyám is ugyanabban a suliban tanított, erős a gyanúm, hogy inkább az utóbbi feltevésem helytálló. Kiváltképp, amikor édesanyám osztályába kerültem! Csillagos egyes voltam mindenből, emellett szinte azt csináltam, amit akartam. Ha óra közben kedvem szottyant játszani, játszottam, ha beszélni, beszéltem, nevetgéltem, vagy sétálgattam a padok közt. Édesanyám csak, és csakis akkor szólt rám, ha túlságosan elragadtattam magamat, például ordítottam, verekedtem. Ám akkor is megúsztam egy ejnye-bejnyével, miközben jobbra-balra osztogatta a taslikat.[…]


Legelső olvasmányaim apám könyvtárából származtak, utána édesanyám kölcsönzött könyveket a szülőktől, mert ő is imádott ám olvasni. Miután ezekkel is végeztem, beiratkoztam az iskolai, végül városi könyvtárba. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a könyvek testesítették meg számomra azt a tanítómestert, plusz barátot, akit nemcsak az eszem fogadott be, hanem a szívem is.”