1896. január 8-án Párizsban hunyt el Paul Verlaine francia költő, a szimbolista költészet kiemelkedő képviselője.


1844. március 30-án született Metzben. Már középiskolás korában jelét adta tehetségének, de a konvenciókkal szembeni ellenszenvének és deviáns természetének is. Első versét tizennégy évesen küldte el Victor Hugónak. Érettségi után hivatalnok lett, irodalmi kávéházakban és szalonokban ismerkedett meg a parnasszistákkal és más jeles kortársaival, köztük Mallarméval és Anatole France-szal. A Modern Parnasszus című folyóirat első, 1866-os füzete nyolc versét közölte, ez évben kötete is megjelent Szaturnuszi költemények címmel. Hangja Baudelaire-t és Leconte de Lisle-t utánozta, múzsája vélhetően unokanővére, Élise volt. Második kötete, a Szerelmes mulatozások (1869) a commedia dell'arte és a 18. századi rokokó festők, Watteau és Lancret pásztori világába rejtve érzékelteti érzelmeit. 1870-ben feleségül vette a tizenhét éves Mathilde Mautét, akit verseiben megváltójának tekint, aki jó útra téríti őt.

1871-ben a párizsi kommün sajtótitkára lett. A bukás után a megtorlástól való félelme is a bohém életmód felé taszította. Házassága megromlásához alkoholizmusa és Arthur Rimbaud iránti érzelmei is hozzájárultak. Verlaine 1872-ben elhagyta feleségét és egyéves fiát (hivatalosan csak évekkel később váltak el), s Rimbaud-val Észak-Franciaországban és Belgiumban kóborolt. Ekkor írta Dalok szöveg nélkül című kötetéhez impresszionista vázlatait. Együtt utaztak Angliába, ahol Verlaine befejezte a Romances-t, e versei a francia nyelvben addig ismeretlen zeneiséggel szólalnak meg. Darabjai tájakat, személyes hangulatokat adnak vissza, olykor megbánásról ír, máskor feleségét szidja.

1873-ban Rimbaud-val Brüsszelbe vetődve egy viszály során a barátjára lőtt, megsebesítette a karján, ezért két évre elítélték. A mons-i börtönben vallásos olvasmányai és az alkohol hiányának hatására elöntötte a bűnbánat és az áhítat. 1875-ös szabadulása után egy ideig trappista szerzetesek között élt, majd ismét Rimbaud után ment, de stuttgarti találkozásuk vad veszekedéssel végződött. Ezután Angliában francia nyelvet és rajzot tanított.

1877-ben hazatért. Három év múlva jelent meg Bölcsesség című kötete, melyben érzelmi kálváriájáról és áhítatos katolicizmusáról számol be. 1882-ben született meg híres verse, a Költészettan, ez adta az ifjú szimbolisták jelmondatát: "Zenét minékünk, csak zenét... A többi csak irodalom" (Kosztolányi Dezső fordítása). Később szembefordult a szimbolistákkal. Egy ideig gazdálkodott, de kudarcot vallott, és feleségével sem sikerült kibékülnie. Elkeseredésében visszatért az italhoz és a nemi szabadossághoz, írásaiból élt, de ihlete már nem volt a régi.

Hajdan és nemrég (1884), Párhuzamosan (1889) című köteteibe mindent felvett, ami a korábbiakból kimaradt, bohém és erotikus darabokat is, megmutatva költői alkatának kettősségét. "Párhuzamosan élt benne az angyal és a démon" - írta róla Szerb Antal. Jelentős prózai műve Az elátkozott költők (1884), melyben hat költő, köztük Mallarmé, Rimbaud és saját maga portréját rajzolta meg, nevét a Pauvre (szegény) Lélian anagrammába rejtve. Kórházaim és Börtöneim című beszámolói, 1895-es Vallomásai is életrajzi jellegűek.

Hanyatló éveiben múzsái idős prostituáltak voltak, de Angliában ifjú rajongók ünnepelték. Jules Renard francia író így jellemzi: "Mogorva Szókratész és mocskos Diogenész, van benne valami a kutyából és a hiénából." 1894-ben Leconte de Lisle halála után költőfejedelemmé választották, 1895-ben a francia államtól kapott némi támogatást. 1896. január 8-án halt meg barátnője, Eugénie Krantz párizsi lakásán.

(Forrás:  *MTVA Sajtó- és Fotóarchívum)