1886. március 20-án született Pais Dezső Kossuth-díjas nyelvész, akadémikus.

Zalaegerszegi tisztviselő családban jött a világra. A szülővárosában töltött gimnáziumi éveket a budapesti Eötvös Kollégium követte, ahol Horváth János irodalom előadásai az irodalomtudomány felé terelték. Tudományos munkásságát is irodalomtörténeti tanulmányokkal kezdte (írt Janus Pannoniusról, báró Kemény Zsigmondról).

Magyar-latin-görög szakos tanári oklevelének megszerzése után, 1908-ban visszatért szülővárosába, ahol nehezen jutott tanári álláshoz. A kényszerpihenőt nevelőtanárként töltötte a Barkóczy családnál, s közben nyelvészeti kutatásokat folytatott a helyi levéltárban, eredményeit a Magyar Nyelv című folyóiratban publikálta. Később így emlékezett: "A zalai, közelebbről az Egerszeg környéki táj szemlélete és hangulata növelte bennem a földrajzi nevek iránti érdeklődést. Fokozta a vizsgálatukra, eredetük felderítésére való törekvést."

Rövid soproni, ceglédi tanárkodás után 1918-ban Budapestre költözött, előbb a III. kerületi Árpád Gimnáziumban, majd 1924-től a középiskolai tanárképző intézetben tanított. 1933-37 között az Eötvös Kollégium, 1937-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem (a mai ELTE) a magyar nyelvészet nyilvános rendkívüli tanára, 1938-ban rendes tanára lett. 1949-től 1959-es nyugdíjazásáig tanszékvezető egyetemi tanárként dolgozott. z 1956-os forradalom idején a bölcsészkar forradalmi bizottságának elnöke volt.

Tudományos munkásságában a nyelvtudomány minden ágát művelte, legszívesebben a szószármaztatással és szótörténettel foglalkozott. A hely- és személyneveken kívül a magyar őstörténet és ősvallás problémái, a szóösszetételek vizsgálata, a magyar alaktan, mondat- és jelentéstan útvesztői foglalkoztatták. Ő rendszerezte a magyar történeti személynévkutatás elméletét, elsőként teremtette meg a középkori személynévadás jelentéstanát, meghonosította a teljes szócsaládok vizsgálatát.

 

 

Neki volt köszönhető a magyar irodalmi nyelv kialakulását nyomozó kutatások fellendülése, kedvenc témája a nyelvemlék-magyarázat (Anonymus, Veszprémvölgyi apácák oklevele, Halotti Beszéd, stb.) volt. Szívesen vállalta a nyelvművelő-ismeretterjesztő munkát is. Tagja és egyik vezető alakja volt a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, amelynek lapját, a Magyar Nyelv című folyóiratot több mint 40 évig szerkesztette.

1930-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1941-ben rendes tagjává választották, különböző akadémiai testületekben vezető tisztségekkel bízták meg, 1946-49 között a nyelvtudományi és a helyesírási bizottságok elnökeként tevékenykedett. 1951-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.

A katedrán állva tanár- és nyelvészgenerációk sorát nevelte fel. Szigorral, mégis nagy odaadással és figyelemmel tanította diákjait. Egyik, pályatárssá lett tanítványa, Fábián Pál írta: "Az ő iskolájában tanultuk meg a munka fegyelmét éppúgy, mint a célratörő fogalmazást, a pontos szerkesztés fortélyait... Munkát bőven adott, de kinek-kinek a testére szabottan, egyéniségének megfelelőt. Hitt tanítványaiban és ettől szárnyakat kaptunk."

A legrégibb nyelvemlékek tudós magyarázója 87 éves korában, 1973. április 6-án halt meg Budapesten, a Farkasréti temetőben nyugszik.

(Forrás:  *MTVA Sajtó- és Fotóarchívum)