1936. május 20-án született Orbán Ottó Kossuth-díjas költő, műfordító.

Budapesten jött a világra. Kilencévesen elveszítette édesapját, félárvaként a Sztehlo Gábor evangélikus lelkész vezette Gaudiopolis-Örömvárosban nevelkedett. A csendes, szótlan kisfiú korán eljegyezte magát a versírással, a "gyerekállam" egyik lapját is ő szerkesztette. 1956-ban, többszöri próbálkozását követően felvették az ELTE magyar-könyvtár szakára, de három szemeszter után ideg-összeroppanást kapott, s már nem tért vissza az egyetemre. 1958-tól szabadfoglalkozású író volt, első verseskötete, a Fekete ünnep 1960-ban jelent meg. Ifjúkori költészetének fő jellemzője az érzelmi telítettség, az áradó képi gazdagság, verseinek fő motívumai: a háború, az árvaság, az üldöztetés.

1962-ben tagja lett a Magyar Írók Szövetségének, majd 1964-ben a PEN Clubnak is, ahol 1989-től alelnöki tisztséget is betöltött. 1968-ban Indiában járt tanulmányúton, élményeiről, tapasztalatairól az 1973-as Ablak a földre - Indiai útinapló című munkájában számolt be. A hetvenes évek elejétől mind nagyobb teret kaptak művészetében a műfordítások, főként angol-amerikai és spanyol nyelvű költőket fordított, Aranygyapjú címmel válogatott versfordításai is megjelentek, és új hang volt költészetében gyermekverseinek megjelenése a Kati-patika című kötetben.

A hetvenes évek második felétől költészetének egyik alaphangja lett az irónia, a játékos komolytalanság, amely páratlan formai fegyelemmel párosult. Szórakoztató olvasmány 1977-es kötete, A világ teremtése és egyéb badarságok, amelyben olvashatjuk az ember receptjét, a mennytanács döntését a sztriptíz feltalálásáról, a paradicsom teljes konszolidálását. Találhatunk még irodalmi-történelmi badarkákat és számos paródiát kortársairól, így például (ahogy Orbán nevezte őket) Poóri Sándorról, Búsuló Juhász Ferencről, Heves Vagy Ágnesről.

TÁMOGATÓINK

   

1976-ban egy íróprogram keretében az Egyesült Államokba utazott, ahol előadásokat tartott a St. Paul-i Hamline Egyetemen, valamint a Minnesota Egyetemen. 1981 és 1991 között a Kortárs című folyóirat rovatvezetője, 1991 és 1998 között főmunkatársa volt. 1993-ban tagja lett a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának, 1998-tól az Élet és Irodalom munkatársa volt.

Szinte évente jelentek meg verseskötetei, Hatvan év alatt a föld körül címmel versfordításai is napvilágot láttak, és esszéistaként is jelentőset alkotott. Munkáját azonban 1989-től egyre inkább beárnyékolta a Parkinson-kórral folytatott küzdelme, amely a számtalan kórházi és gyógyszeres kezelés után műtéthez vezetett. Az orvosi beavatkozás azonban csak ideig-óráig hozott javulást, a költő 2002. május 26-án meghalt.


Művészetéért 1973-ban és 1985-ben József Attila-, 1974-ben Graves-díjat kapott, 1986-ban Déry Tibor-jutalomban részesült. 1986-ban és 1994-ban az Év Könyve-jutalmat, 1987-ben a Radnóti Miklós-díjat, 1990-ben a Weöres Sándor- és Babits Mihály-díjat nyerte el. 1992-ben kimagasló költészeti tevékenysége elismeréseként Kossuth-díjat kapott. 1992-ben a Kortárs különdíjjal, 1997-ben a Pro Literatura életműdíjjal és a Soros Alapítvány Életműdíjával, valamint 2002-ben a Nemes Nagy Ágnes-díjjal tüntették ki.

(Forrás:  *MTVA Sajtó- és Fotóarchívum)