1916. január 7-én hunyt el Mocsáry Lajos politikus, Kecskemét országgyűlési képviselője, a 19. századi függetlenségi politika egyik kiemelkedő alakja.

Kurtányban született 1826. október 26-án. Egyetemi tanulmányait Pesten végezte. A forradalom és szabadságharc alatt betegsége miatt külföldi fürdőhelyen (Gräfenberg) tartózkodott. 1851-ben feleségül vette Wesselényi Miklós özvegyét. 1861-től mint felirati párti képviselő az 1848-as törvények visszaállítását követelte. 1865-ben Tisza Kálmánhoz csatlakozott, majd állást foglalt a kiegyezés megkötése ellen. 1867-től 1869-ig Borsod vármegye alispánja, később Miskolc országgyűlési követe volt. 1869-től 1872-ig a balközép párt balszárnyán állt. Mint publicista ezekben az években a Deákpárt és Tisza Kálmán pártja közötti fúzió megakadályozására irányuló politikát folytatott.

A fúzió előtt kilépett a balközépből és jelentős szerepet játszott a Függetlenségi Párt megalapításában, melynek hosszabb ideig elnöke is volt. A párt színeiben 1874-től Kecskemétet képviselte az országgyűlésben. Célul tűzte ki a negyvennyolcasok, a közjogi ellenzék és a balközép összefogását, ám ez nemcsak utóbbiak szétforgácsolódása miatt nem valósulhatott meg, hanem azért sem, mert a liberális-demokratikus reformot támogató Irányi Dániel negyvennyolcasai önálló pártként működtek a következő évtizedben. Pozíciójának gyengülését mutatta, hogy amikor a tiltott toborzásért bebörtönzött Svetozar Miletić szerb képviselő érdekében írt vezércikke miatt a kormánypárti sajtó részéről támadások érték, a kecskeméti függetlenségiek csak félszívvel támogatták.

Mocsáry Lajos ezt követően is a perszonálunió híve, az osztrák-magyar közös ügyek ellensége maradt. Rokonszenvezett a Monarchiában élő csehek és lengyelek föderatív törekvéseivel, s ezek autonómiáját a magyar függetlenség szempontjából szükségesnek tartotta. Az 1870-es francia-porosz háborúban Franciaország mellett foglalt állást, s a későbbiekben ellenezte a hármas szövetség kiépítését és a Monarchia hódító Balkán-politikáját. Belpolitikai, társadalmi kérdésekben pártja liberális szárnyán állt. Ellenezte a kormánynak a közigazgatás centralizálására irányuló törekvéseit, mely az elavult közigazgatás helyébe egy modern polgári igazgatást akart létrehozni, de egyben a kormány politikai befolyásának kiterjesztését is célozta az ellenzékkel szemben. Álláspontjában megmutatkozott a ragaszkodás a köznemesi politika feudális kori bástyáihoz és a köznemesi politika hagyományaihoz.


Kortársai közül kiemelkedik a nemzetiségi kérdésben elfoglalt becsületes álláspontjával. Olyan méltányos nemzetiségi politikát képviselt, amely a történeti Magyarország állami egységének megőrzése mellett viszonylag messzemenő közigazgatási és kulturális nyelvi engedményekre képes. Követelte az 1868-i nemzetiségi törvény végrehajtását, fellépett a magyarosító kormánypolitika ellen. 1888-ban, miután pártjában teljesen elszigetelődött és azzal szembekerült, a román nemzeti párt támogatásával a karánsebesi román választók szavazatai juttatták be ismét a parlamentbe. A türelmetlen soviniszta közhangulat azonban 1892-ben az aktív politikai életből való visszavonulásra kényszerítette.

Élete végéig a Függetlenségi Pártban az 1870-es években még meglevő középbirtokosi liberális magatartás képviselője volt, s ezt megőrizte egy későbbi időszakban is, amikor saját pártja sem ezt követte. Neve szimbóluma lett a magyarság és a volt nemzetiségek megbékülésének, s ezért 1947-ben róla nevezték el a budapesti főiskolai román kollégiumot.

(Forrás:  *Magyar Életrajzi Lexikon)