70 éves Kiss Gézáné Győri Hajnalka óvodapedagógus, a Lánchíd Utcai Óvoda korábbi vezetője. 1946. november 2-án Budapesten született. Gyermekkorában Pécelen élt, általános iskoláit is ott végezte, majd Budapesten, az Eötvös József Gimnáziumban tanult tovább. Érettségi után tanulmányait Kecskeméten, a Felsőfokú Óvónőképző Intézetben folytatta, első diplomáját itt vehette át. Később elvégezte a Jászberényi Tanítóképzőt is, illetve a Budapesti Műszaki Egyetemen közoktatási vezető oklevelet is szerzett.

1967-től két évig a fővárosban volt óvónő, azután házassága révén visszaköltözött a hírös városba. Előbb Városföldön dolgozott mint vezető óvónő, azután több kecskeméti - a Kisfaludy utcai, a Széchenyi sétányi és a Hosszú utcai - óvodában volt óvónő. 1987-től a kecskeméti polgármesteri hivatal oktatási és kulturális irodáján főelőadóként, óvodafelügyelőként dolgozott. 1991 augusztusában pályázat útján a Lánchíd Utcai Óvoda vezetőjévé nevezték ki. Ezt a feladatát egészen nyugdíjazásáig, 2006 tavaszáig látta el. Több éven át a vezető óvónők munkaközösségének munkáját is irányította. Kiváló szakmai munkájáért 2001-ben főtanácsosi címet, 2002-ben Kecskemét Városért Oktatási Díjat kapott.


Nyugdíjas éveinek mindennapjait a családjával való törődés tölti ki. Két fia és lánya révén négy unokával büszkélkedhet. Egy korábbi interjúban - melynek minden szavát ma is aktuálisnak tartja - így nyilatkozott Kecskemétről: „Az első perctől kezdve magával ragadott a város szépsége. 1965-ben érkeztem Kecskemétre mint diák, de a sors úgy hozta, hogy azóta is itt élek és dolgozom. Kezdetektől fogva nagyon jól érzem magam, évről évre több barátra és ismerősre találtam. Csodálatosnak találom, hogy nagyvárosban élek, s mégis olyan közvetlen az emberek közötti kapcsolat mint egy kis közösségben. Szeretem a város  nyugalmát, s büszke vagyok a város lendületes fejlődésére. Munkám révén az évek alatt több ezer kis óvodást neveltünk fel, az ismeretségnek köszönhetően szinte nem tudok úgy végig menni ma az utcán, hogy egy ismerős arccal ne találkozzak. S ez boldogsággal tölt el.”

(Források:  *Katona József Könyvtár  *Petőfi Népe, 2003)

60 éve, 1956. november 2-án az Irodalmi Újságban jelent meg először nyomtatásban Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeménye. A költő 1950-ben, a letartóztatások, bebörtönzések és kivégzések idején írta meg a verset. A mű a sajtóban azonban csak az 1956-os forradalom napjaiban jelenhetett meg. A verset ezután ismét tilalom alá helyezték, és csak 1988-ban láthatott napvilágot Illyés gyűjteményes kötetében. Az 1956-ban ismertté vált művet az emberek persze titokban másolgatták, terjesztették. Nyugatra szakadt hazánkfiai is kiadták, hanglemezen és magnószalagon hallgatták a költő saját elmondásában. A költemény - címéhez híven - egyetlen mondatban fejezi ki Illyés Gyula véleményét a Rákosi-diktatúráról, de vádló szava érvényes minden államrendszerre, amely a vers betiltásával ismeri be önnön zsarnokságát. A hatalmas körmondat az élet minden területét érinti, megmutatja, hogy a zsarnokság miként hódít az emberi viszonyokban, a magán- és közéletben éppúgy, mint a lélekben.

Illyés Gyula verse a kecskeméti születésű Orosz Istvánt is megihlette. A többek között Kossuth- és Prima-díjas grafikusművész, animációs filmrendező 2006-ban, az újra előkerült gyermekkori képeit és a költemény különböző nyelvekre fordított sorait felhasználva - az 1956-os forradalomra emlékezve - grafiki-typográfiai sorozatot készített. Munkájáról öt évvel ezelőtt, a Hitel folyóiratban így vallott: „Néhány éve (puszta véletlen, hogy ötven évvel az ominózus események után) négy fényképet találtam valami cipősdoboz fenekén. 1956. Nyárvég. Fekete-fehér augusztus. Én vagyok rajtuk, kisgyerekként, nem egész ötévesen. Csépán készültek a képek, Csépa egy alföldi falu a Tiszazugban. A Tisza és a Körös könyökét hívják így. Csépáról vitték el apámat 1957. július 15-én hajnalban. Nem tudni, ki csinálta a fotókat, milyen filmre, miféle fényképezőgéppel. Bemozdult, homályos felvételek, a nagyításnál túl lettek világítva. Azóta barna foltokat festett rájuk az idő. Próbálom megtalálni mai önmagam a kisfiú tekintetében, mozdulataiban. És persze próbálom a kort is felfedezni, a hátteret, az ötvenhatot. Természetesen nem emlékszem már akkori érzéseimre, de a félszeg viselkedés, a feszengő engedelmesség átsüt a képeken. Már menekülnék, de illedelmesen várok. Talán szólnak hozzám és én válaszolok. Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van … abban, ahogy a gyermek / idegennek felelget.” (Orosz István Egy mondat ... címmel napokban közzé tett gondolatait itt lehet elolvasni.)

(Források:  *MTI  *nemzetismeret.hu  *utisz-utisz.blogspot.hu)