135 éve, 1881. november 22-én Kecskeméten született Révay József tanár, író, műfordító, klasszika-filológus. "Én, hála Istennek Kecskeméten születtem" - írta Pályám emlékezete című önéletrajzi írásában. - "Boldog vagyok, hogy ott verhetett gyökeret zsenge életem, ott sütötte rá az Alföld örökre a kitörölhetetlen bélyeget. Valóban, csak akkor parázslik fel bennem újra a régi lélek, ha visszamenekülök gondolatban szülővárosom ölére, megmelegíteni fáradt, hűlő szívemet."

Vácott, Szegeden, Temesvárott járt iskolába, majd Kecskeméten fejezte be gimnáziumi tanulmányait. A budapesti egyetem bölcsészkarán 1902 decemberében bölcsészdoktori, 1904 áprilisában középiskolai tanári oklevelet szerzett. Ezt követően teológiát tanult, és a nagykanizsai főgimnáziumban a latin és a görög nyelv tanára lett. Később Sopronban, majd a szabadkai főgimnáziumban tanított. 1918-19-ben Budapesten volt gimnáziumi tanár és igazgató. A Tanácsköztársaság idején a közoktatásügyi népbiztosság középiskolai ügyosztályának vezetője lett, ezért 1920-ban állásából elbocsátották. Ezt követően szépirodalommal és népszerűsítő irodalommal kezdett foglalkozni. 1928-tól a Franklin Társulat lektora volt, 1932-től 1942-ig a Tükör című folyóiratot szerkesztette. Nyugalmazása után szépirodalmi műveket írt. Számos történelmi regénye, elbeszéléskötete és ókortörténettel kapcsolatos tudományos és ismeretterjesztő műve jelent meg. Rádiójátékot is írt. Fordítói teljesítménye szintén jelentős, antik prózafordításai úttörő vállalkozások voltak: az ő tolmácsolásában olvashatjuk Boccaccio Dekameronját, Victor Hugo Nyomorultak című regényét, Papini, Manzoni, Croce, Ferrero és Carducci műveit. Goldoni vígjátékait mindmáig az ő fordításában játsszák. Az irodalomtudomány doktorává választották (1957). Baumgarten-díjat (1943), Ábel Jenő Emlékérmet (1968) kapott. 

"…Ha sorsom nem vetett volna a nagyváros emberrengetegébe, akkor most, alkonyatom idején, ott szeretnék élni Kecskeméten, a tűző nap tüzében, az öregtemplom árnyékában, hallgatva csöndes beszélgetéseket, áldott békességben. Hanyatt feküdni újra a puszta végtelen fűszőnyegén, s nézni a felhők suhanását vagy a parázs fények szikrázását az elérhetetlen mennyboltozaton. Járni a bugaci dombokat és erdőket, gyönyörködni az őzek és nyulak riadt menekülésében, a ménes délceg vágtatásában, újra gyökeret verni a földben, amelyből szakadtam, megkötni a homokot és az időt, ragyogó szemmel és lobogó reménnyel nézni a barackvirágok fehér tengerét, beszívni a virágok mézillatát…
… És ott szeretnék elpihenni örökre, a forró földben, amelyből vétettem. Csöndesen suttogó szép szál jegenyék állnának őrt sírhalmom felett: magyar ciprusok…"

Vágya nem vált valóra. Budapesten hunyt el 1970. február 19-én. Rokonai, barátai, tisztelői február 27-én a Farkasréti temetőben vettek tőle végső búcsút.
(Források:  *Kecskeméti Életrajzi Lexikon  *Révay József: Pályám emlékezete)

25 éve, 1991. november 22-i számában dr. Sikari Kovács Andrással készített riportot a Kecskeméti Lapok. A KELE elnöke nehezményezte, hogy ötleteikre nem vevő az önkormányzat. Javaslataik egy része azonban, ha akkor nem is, később mégis megvalósult. „Alapvetően azzal a nem titkolt szándékkal és céllal jött létre a Kecskeméti Lokálpatrióták Egyesületet egy évvel ezelőtt, hogy a megváltozott körülmények között, segítsük az önkormányzatot. E célból számos beadványt terjesztettünk a képviselőtestület és annak különböző bizottságai elé. […] Javasoltuk a városháza nagy udvarában egy kamara színpad felállítását, kértük a városközpont még szebbé tétele érdekében a volt »teknősbékás« tónak a szökőkutas régi formában való helyreállítását. […] Tiltakoztunk a városi szimfonikus zenekar megszüntetése ellen. […] Sajnos, a város jelenlegi vezetése és önkormányzata – egyetlen kivételtől eltekintve – még csak nem is válaszolt beadványainkra.”
(Forrás:  *Kecskeméti Lapok, 1991. november 22.)