175 éve, 1841. január 20-án hagyhatta el a zágrábi kórházat Petőfi Sándor. A magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja ekkor már hónapok óta betegeskedett. Gyönge szervezete - már ötévesen, amikor Kecskemétre érkezett, Marton Sándor irodalomtörténész így jellemezte: „Gyönge, vékony csontú, de csinos, göndörhajú kis barna fiúcska..." - nem bírta az önként vállalt katonaság nehéz körülményeit. 1840 őszén elcsigázott állapotba került. Előbb vért köpött, azután tífuszt kapott, s bár nem gyógyult meg, a kórházból mégis elmehetett.

 

Petőfi Sándor katonai "kálváriája" 1839. szeptember 6-án kezdődött, ekkor sorozta be magát a császári-királyi hadseregbe. Mint önkéntes újonc Sopronban a Gollner báró-féle 48. számú sorgyalogezred kötelékébe, annak első századába lépett. Közlegényként 21 forint kézipénzért 6 évre kötelezte el magát. A katonai főtörzskönyvből az is kiderül, hogy mindehhez egy kis jámbor csalásra volt szüksége: 1821-ben születettnek vallotta magát, nyilván azért, mert az alsó korhatár 18 esztendő volt.

A 16 éves „zöldhajtókás, sárga pitykés közlegény” panasz nélkül végezte terhes szolgálatát. 1840 tavaszáig maradt Sopronban, akkor századja Bregenzbe indult, nem kis örömére Petőfinek, aki alig várta, hogy Tirolt és még inkább Olaszországot megláthassa. Grazig mentek, ott azonban megtudták, hogy az ezredet Horvátországba helyezték át. A döntés Petőfit lehangolta, de még nagyobb baj volt, hogy a szolgálat elcsigázta még eléggé ki sem fejődött szervezetét. Grazban két hónapig idegláz gyötörte, az 1840 őszi nagygyakorlatok alatt vért köpött, emiatt Károlyvárosban hónapokon át a kórházban ápolták. Ezután Zágrábban tífuszt kapott, és szeptemberben újra kórházba került. Eredménytelenül gyógyították, a kórházat 1841. január 20-án hagyta el. A sivár élet, az idegen környezet, szülei szegénységének, apja neheztelésének, a maga betegségének és szenvedéseinek elgondolása, a kilátástalannak tűnő jövő lelkileg is beteggé tette. Szenvedéseit csak Kuppis Vilmos közlegény pajtásának barátsága enyhítette, akire később is mindig szeretettel gondolt vissza. Emberséges ezredorvosa, Römer doktor részvétet érzett az intelligens ifjú iránt, magától kezdeményezte és kieszközölte elbocsátását. Petőfit így egészségügyi alkalmatlanságra hivatkozva 1841. január 31-én leszerelték. A január 15-én lefolytatott kórházi vizsgálat után tett jelentés alapján február 23-án a katonai szolgálat alól fölmentették és mint rokkantat többedmagával Sopronba vitték, ahol 28-án obsittal végleg elbocsátották. A korabeli katonai iratokban ez áll: „Elbocsátva felülvizsgálat útján. 1841. február 28-án teljes rokkantként saját kívánságára gyenge testalkata, s hajlama a tüdőbajra és a szíverek tágulása miatt.”

Munkácsy Mihály: Petőfi búcsúja a szülői háztól

Közkatonai szolgálatát Petőfi Sándor élete egyik jelentős fordulópontjának tartotta. Hetyke obsitoshang, humorral oldott keserűség, az egykori nehézségeket az idő távlatából kifigurázó fölényes önérzet és egészséges életszeretet jellemzi katonaidejéről írt költeményeit. Verseiből kiolvasható, hogy lelki és fizikai megpróbáltatásai nem kis szerepet játszottak költővé érésében.

(Források:  *Ács Tibor: Petőfi Sándor közkatonáskodása – „Katona vagyok én, kiszolgált katona”  *Pallas Nagy Lexikona)