135 éve, 1880. április 14-én, Kecskeméten született Acsay Ferenc tanár. Szülővárosában járt gimnáziumba, 1911-től 1936-ig budapesti középiskolákban tanított. Történelmi témájú cikkek mellett történelem tankönyvet is írt. 1944-ben halt meg.
(Forrás:  *Kecskeméti Életrajzi Lexikon)

130 éve, 1885. április 14-én hunyt el Győry Vilmos evangélikus lelkész, költő, író, műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Győrött született 1838. január 7-én. Iskoláit is itt kezdte, de Pesten érettségizett. 1856-tól 1860-ig a pesti református akadémián, 1860-61-ben a berlini egyetemen tanult. 1862-től 1876-ig az egyik legnépesebb magyarországi evangélikus közösségben, Orosházán, majd 1876-tól haláláig Budapesten volt lelkész.

Írói munkássága, amelyre nagy hatással volt a kecskeméti születésű Horváth Cyrill, aki Győryt a kegyesrendiek budapesti gimnáziumában tanította, kisebb próbálkozások után 1854-ben kezdődött el. A kán kegyence című novellájához Jókai Mór írt ajánló sorokat. Lelkészi munkája mellett megközelítően 50 önálló kötete jelent meg, egyházi beszédei a Kecskeméten kiadott Egyházi Beszédtárban olvashatók. A magyar ifjúsági irodalom egyik megteremtőjeként emlegetik. Balladákat és verseket is írt, de műveinél jelentősebbek műfordításai. Szépirodalmi műveket fordított angolból, franciából, svédből, de legtöbbet spanyolból. Életének egyik maradandó alkotása a négy kötetben megjelent Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha című Cervantes-mű. 1968-ban a Kisfaludy Társaság rendes, 1872-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának választotta.

Halála, felekezetre való tekintet nélkül, óriási részvétet keltett. A Vasárnapi Újság így emlékezett meg róla: "Mintaszerű pap volt, valódi lelki atyja, bizalmas barátja, szerencsétlenségükben testvéri osztályosa híveinek, ki nemcsak erkölcsi, de szellemi életük irányítását is gondjai közé sorozta s mivelődésük ügyét lelkén hordozta. Örömben kedélyes jó barát, vidám társaságban szikrázó elméjű, kedves mulattató, ünnepélyes lakomáknál páratlan toasztozó, — ott, a hol a gyász beköszöntött, a szelid vigasztalás apostola vala, ki valódi részvéttel szivében, a vallás malasztjával ajakán, hinni, bizni és az élet terhét és csapásait zúgolódás nélkül viselni tanította a kétségbeesőt. Vele egy igaz1 ember költözött el, egy valódi pap, a ki valóban olyan is volt, a minőnek az evangélium szent tana kívánja a lelki atyát."
(Források:  *Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái  *Vasárnapi Újság, 1885)

65 éves Szvoren András nyugdíjas fuvolatanár. Kisterenyén született 1950. április 14-én. 1964-től egy évig szülővárosában, a Váci Mihály Gimnáziumban tanult, azután a fővárosban, a Magyar Néphadsereg Központi Zenész Tiszthelyettesképző Szakközépiskolájában folytatta tanulmányait. A szakközépiskola befejezése után a Magyar Néphadsereg Központi Zenekarának tagja, az együttes első fuvolása lett, alig egy évvel később azonban leszerelt. Hazament és különböző munkakörökben dolgozott, volt elektrolakatos segédmunkás, költségellenőr, rezsigazdálkodó és szállítási vezető is. Munka mellett elvégezte a villamosipari technikumot és egy rádió-tv szerelő tanfolyamot is. 1978-tól előbb csak helyettesítő, majd kinevezett fuvolatanárként a Salgótarjáni Állami Zeneiskolában tanított. Közben Miskolcon, a Zeneművészeti Főiskola fuvola szakát elvégezte. 2000 óta Kecskeméten él, 2013-ig a Kodály Iskola fuvolatanára volt. Diákjai már Salgótarjánban is sok-sok kiváló helyezést értek el a területi és az országos tanulmányi versenyeken. A megújulás szándékával érkezett Kecskemétre, ahol a Kodály Iskolában egy új tanszakot épített föl. Itt is tehetséges gyerekek egész sorát tanította, akik szintén sikeresen szerepeltek a különböző megmérettetéseken. Közülük többen a zenei pályát választották. 1974-tól 2000-ig a Salgótarjáni Szimfonikus Zenekar, 2000-től 2010-ig a Kecskeméti Szimfonikus Zenekar tagja volt. 1996 óta a Bólyi Országos Fuvolás Tábor tanára. Kimagasló szakmai munkáját több ízben is jutalmazták: Magyar Köztársasági Bronz Érdemkereszt (2003), Jeney-díj (az alsó fokú fuvolatanárok legrangosabb szakmai elismerése, 2005).

„Egyszerű, munkásszülők gyermekeként 1950. április 14-én, Kisterenyén születtem. Villamosipari szakember, elektroműszerész szerettem volna lenni – azóta is mindig «bütykölök» valamit –, de a szakirányú iskolákba, Miskolcra, illetve Esztergomba nem vettek föl, így a gimnáziumot szülővárosomban kezdtem el. Közben a nagybátonyi Állami Zeneiskolában fuvoláztam, és egy év múlva lehetőséget kaptam arra, hogy tanulmányaimat a Magyar Néphadsereg Központi Zenész Tiszthelyettesképző Szakközépiskolájában folytassam. Ez nagy változást jelentett számomra, a fővárosba kerültem. Az iskola, a kollégium ingyenes volt, ruhát és teljes ellátást kaptam, sőt, ellátmányt vehettem föl, ha iskolaszünetben hazamentem, és ez bizony nagy segítséget jelentett szüleim számára is.

A szakközépiskola befejezése után a Magyar Néphadsereg Központi Zenekarának tagja lettem. A katonaságot, az egyenruhát azonban nagyon nehezen viseltem el. (A szmokingot ma is csak közvetlenül a fellépés előtt veszem fel.) S bár nagy szerencsémre az együttes első fuvolása lehettem, alig egy évvel később, egy kulcscsonttöréssel végződő motorbaleset után leszereltem.

Hazamentem és a legkülönbözőbb munkakörökben dolgoztam tovább. Voltam elektrolakatos segédmunkás, költségellenőr, rezsigazdálkodó és szállítási vezető is. Munka mellett elvégeztem a villamosipari technikumot és egy rádió-tv szerelő tanfolyamot is. Emellett persze a zenélést nem hagytam abba, a Salgótarjáni Szimfonikus Zenekarban játszottam.

          Az Országos Fuvolás Tábor résztvevőivel
1978-ban a salgótarjáni Állami Zeneiskola igazgatója megkért, hogy egy szülési szabadságra ment kolléganőt helyettesítsem. Másodállásban, délutánonként tanítottam a gyerekeket fuvolázni. Mindez kezdettől fogva óriási örömöt jelentett számomra. Imponált, ahogy a növendékeim szeretettel vettek körül mint »tanár bácsit«. Így egy év múlva elfogadtam a fölajánlott véglegesítést. Kezdetben diploma nélkül tanítottam. S bár diákjaim sok-sok kiváló helyezést értek el a területi és az országos tanulmányi versenyeken, mégis úgy láttam jónak, hogy számomra is szükséges a szakmai fejlődés: 47 évesen jeles eredménnyel szereztem fuvolatanári oklevelet Miskolcon, a Zeneművészeti Főiskolán.

A gyerekekkel az órákon sokat kamaráztunk. Ma is csak meghatódva emlékszem vissza arra, amikor egy pöttöm lányka megállított és ragyogó szemekkel ezt mondta: »Megvagyunk öten Husi bácsi, tetszik velünk foglalkozni?«

Kecskemétre, a Kodály Iskolába 10 éve érkeztem. Kizárólag a megújulás szándéka hozott ide. Az itteni szakmai légkört, a Dratsay-házaspár munkáját mindig nagyra tartottam. Érdekelt, hogy mi történik ebben a csodálatos intézményben. Döntésemet nem bántam meg. Nagyszerű kollégák között egy új tanszakot építhettem föl. Tehetséges gyerekek egész sorát taníthattam, akik szintén sikeresen szerepeltek a különböző országos megmérettetéseken. Közülük négyen ma már zenei pályára készülnek. Az elmúlt években érdememen felül nagyon sok elismerést is kaptam. Többek között 2003-ban a Magyar Köztársasági Bronz Érdemkeresztet, 2005-ben pedig az alsó fokú fuvolatanárok legrangosabb szakmai elismerését, a Jeney-díjat vehettem át.

Kecskeméti növendékeivel

Életem tele volt fordulatokkal, de soha nem bántam meg, hogy a zenei pályára kerültem! Eleinte a megfelelni vágyás vezetett, később teljesíteni akartam. Mindig teljes erőmből dolgoztam, tanítottam, miattam sosem maradt el óra. Ma is állandóan azon vívódok, hogy haladjon is a növendék a darabokkal, de közben alapos munkát is végezzünk. Szerencsésnek tartom magam, hiszen a »semmiből« a Kodály Iskolába juthattam el és kiváló kollégákkal, muzsikusokkal szívhatok egy levegőt.”

(Lejegyezte: Varga Géza)