
értékőrző helytörténeti weblap - Kecskemét	2024. november 22.

PARTNEREINK

Leindler László matematikus1935. október 1.

1935. október 1-én, Kecskeméten született dr. Leindler László Széchenyi-díjas matematikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.

Gyermekkorát szülőhelyén, Máriavárosban töltötte. Az általános iskolát itt végezte, később tanulmányait a Kada Elek Közgazdasági Szakközépiskolában folytatta, amelynek sportcsapataiban is sok-sok sikert ért el. Az érettségi után a Szegedi Tudományegyetemen tanult, matematika-fizika szakon szerzett diplomát. Rövid ideig Veszprémben tanított, majd visszatért Szegedre és immár közel 50 éve ott él. A JATE adjunktusa, később docense volt. 1968-ban kapta meg egyetemi tanári, 1977-ben tanszékvezetői kinevezését a halmazelmélet és matematikai logika tanszékre. 1983-ban átkerült az analízis tanszékre, amelynek vezetője lett. 2005-ben emeritálták. Dékánként, illetve rektorhelyettesként az egyetem vezetésében is szerepet vállalt. 1982 óta az MTA rendes tagja. Széchenyi-díjas (1992), a Szőkefalvi-Nagy Béla-érem (2002) tulajdonosa, a Szegedi Tudományegyetem díszdoktora (2003), 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki.

„Több mint félévszázada, hogy elkerültem Kecskemétről, bizony így már az emlékeim kicsit megkoptak, de azért összességében, főleg akkori fiatalságom okán is, szülővárosomra most is szeretettel gondolok. Máriavárosban, a Szalag utcában éltem gyermekkorom nagy részét, az ottani réten rúgtuk a rongy-, később a teniszlabdát sokszor sötétedésig. Az elemibe is itt jártam, majd a felső tagozatot az Újkollégium épületében lévő általános iskolában végeztem. Onnan kerültem át az Ókollégiumban működő Közgazdasági Technikumba, amely ma Kada Elek Közgazdasági Szakközépiskola néven épp a napokban ünnepelte 100 éves jubileumát. Édesapámnak korábban volt egy kis társas szabó üzlete a «két templom közt», de ezt egy bomba a háborúban telibe találta, így a csekély jövedelmet biztosító szabószövetkezetben kellett dolgoznia. Szüleim azért adtak ebbe az iskolába, mert ekkor nagyon szerény, mondhatni szegény körülmények között éltünk, és fontos volt, hogy én is minél előbb pénzkereső legyek.

Szüleivel és bátyjával
(a kép jobb oldalán Leindler László)

Ez a középiskola nekem nagyon sokat adott. Kiváló, szigorú, de a tanítványokat segítő és szerető tanárai voltak. Az ódon épületben nagyon jól éreztük magunkat. A tanulás mellett rengeteget sportoltunk: fociztunk, röplabdáztunk, kosaraztunk, pingpongoztunk, Nyitrai Emil tanár úr lelkes útmutatásai révén az iskolai és városi bajnokságokon rendszeresen sikeresen szerepeltünk. Az iskolai sakkcsapatot Igó Elek tanár úr vezette. Az utolsó két évben, a városi bajnokságban ő első táblásként, én pedig a második táblán veretlenek maradtunk. Még az akkori országos sakklap is beszámolt erről! A legkedvesebb sportágam persze a foci volt. A mai napig büszkén emlékezem arra, hogy a későbbi sokszoros magyar válogatott Fenyvesi Máté csapatkapitánya is lehettem.

A kosárlabda-csapat

(az állók között, jobb szélen Leindler László)

A tanári kar szinte mindegyik tagja kiváló oktató, nevelő volt, de számomra, az egész életem alakulásában a legjelentősebbnek Kovács László igazgató úr bizonyult. Neki köszönhetem, hogy matematikus lettem. Ő beszélt rá arra, hogy az egyetem matematika-fizika szakára menjek. Pedig fizikát akkor egyáltalán nem tanultunk, matekból is csak keveset, ő azonban úgy látta, hogy van matematikusi érzékem. Felvételimhez is nagyban hozzájárult igen erősen támogató javaslatával. Az, hogy már az első félévben kitűnően végeztem, az az iránta érzett tiszteletemből is következett, mert útravalóul csak annyit mondott: «Aztán nehogy szégyent hozz Rám és az Iskolánkra!» Ez nagyon nagy feladat, bizony teher is volt számomra, de mindent megtettem azért, hogy ne okozzak csalódást szeretett tanáromnak.

1954-ben kerültem el Kecskemétről, de a szülői ház, igaz már szülők nélkül, egyetlen testvéremmel, újból és újból hazavonz. Talán ezért is érzem még mindig kecskemétinek magam. A fiatalkori barátokkal is ritkán tudok már találkozni, de ha sikerül, az akkori iskolás és sportélmények felelevenítése mindig nagy örömöt okoz. Szép és nyugodt város volt Kecskemét abban az időben. Természetesen azt is látom, hogy azóta hihetetlenül sokat fejlődött és szépült, de a Rákóczi úti fasor, amelyen annyiszor siettem a Kinizsi focipályára, az felejthetetlen számomra. Kár, hogy ma már az a pálya nem nyújtja a vasárnapi mérkőzések örömteli hangulatát, amit játékosként vagy nézőként mi még élvezhettünk.”