1882. december 16-án Kecskeméten született Kodály Zoltán zeneszerző, népzenekutató, zenetudós, akadémikus, a zenepedagógia megújítója. Édesapja, Kodály Frigyes a hírös város teherleadási pénztárnoka volt, majd Szobra állomásfőnöknek nevezték ki, így Kodály alig féléves gyermekként szüleivel elköltözött Kecskemétről. Később így írt erről az időszakról: „Születtem Kecskeméten, de mivel szüleim pár hónapos koromban elköltöztek onnan, nem illet meg a 'Kecskemét fia’ büszke név”.

Szülővárosába élete során Kodály Zoltán több ízben is visszatért. Mint „cseperedő” diák is járt Kecskeméten – apja hozta magával –, erre a látogatására később így emlékezett vissza: „A földrengés után amint az utcákat jártuk, atyám megállt egy ablak előtt és csak ennyit mondott: »itt láttam meg először édesanyádat«. Ha semmi egyéb, az az érzés, amely e pillanatban atyámat elfoghatta, kecskemétivé tesz engemet.”

Felnőtt korában is gyakran megfordult a hírös városban: „Bodon Pál és Vásárhelyi Zoltán sok szép koncertet rendeztek tiszteletemre”. Részt vett többek között a 65. születésnapja kapcsán megtartott ünnepségeken, amikor őt Kecskemét díszpolgárává választották, az 1949 pünkösdjén szervezett kétnapos dalosünnepen és a Katona József Színházban 70. születésnapja tiszteletére rendezett ünnepi hangversenyen is.


Kodály Zoltán folyamatosan figyelemmel kísérte és segítette a Nemesszeghy Lajosné Szentkirályi Márta által már az 1940-es évek második felében kezdeményezett új iskolakoncepció tervét és annak megvalósulását. 1964. február 17-én, az ország első ének-zenei általános iskolája új épületének avatásán is jelen volt. Ünnepi beszédében így fogalmazott: „Emlékezetes napot élünk. Ez nem olyan iskolaavatás, mint a többi. Ez az iskola nem zeneiskolának készült, és nem is ismételhetjük eléggé, hogy nem zeneiskola. De ez az első iskola, amely szervesen beépíti a zenét az általános emberi műveltségbe. Mindent tanítanak itt, sőt egyes dolgokat jobban, mint másutt, de megtanítják arra a tanulókat, hogy aki zenével indul az életbe, az evvel bearanyozza minden későbbi tevékenységét. Az életének olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon. […] Innen azzal a tudattal mennek ki az életbe a gyerekek, hogy zene nélkül nincs élet. […] Amilyen szégyene volt Kecskemétnek, hogy idáig olyan barlangban küzdöttek az új műveltség lelkes katonái, ahol fényes nappal is csak lámpa mellett tudtak dolgozni, annyira dicsősége lesz, hogy elsőnek emelt egy ilyen épületet. Kívánom, hogy minél gyorsabban épüljön erre az alapkőre az új magyar népműveltség, amely minden magyart összefog, és ellenállhatatlan erővel lendít a szebb és boldogabb jövő felé.”

Háromszor kapta meg a Kossuth-díjat (1948, 1952, 1957), számos egyetem avatta díszdoktorává, és 1965-ben átvehette a Herder-díjat is.

1967. március 6-án hunyt el. Élete, gondolatai példaként állhatnak valamennyiünk előtt: „Nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a Nagy Harmónia, amiben egyek lehetünk. Akkor mondjuk csak igazán: Örvendjen az egész világ!”

(Források:  *Heltai Nándor: Kodály Zoltán és szülővárosa, Kecskemét  *Petőfi Népe, 1949, 1952  *Szögi Ágnes: „Ez az iskola valaha Kecskemétnek dicsősége lesz”)