85 éves Jean-Luc Godard filmrendező, a francia új hullám élő legendája.

1930. december 3-án Párizsban látta meg a napvilágot, de gyermekkorát a svájci Nyonban töltötte, ahol orvos apja dolgozott. A párizsi Sorbonne etnológia szakára járt, és közben szorgosan látogatta a diáknegyed filmklubját. Megismerkedett Francois Truffaut filmrendezővel és Jean Rouch filmes-antropológussal, a cinéma vérité elméletének egyik megfogalmazójával.

Huszonhat évesen már a legjelentősebb francia filmkritikusok között tartották számon, őt azonban jobban izgatta a filmkészítés. Kezdetben erre úgy teremtette elő a pénzt, hogy Svájcban egy gátépítésen vállalt munkát. Első nagyjátékfilmje 1959-ben került a mozikba, a Jean-Paul Belmondo és Jean Seberg főszereplésével készült Kifulladásig azonnal hatalmas feltűnést keltett, és 1960-ban Berlinben Ezüst Medve-díjat kapott érte. A következő években a gyökértelenné váló, eszményt kereső hősök ábrázolásával, az emberi álhatatlansággal foglalkozott. Az Éli az életét (1962) a velencei zsűri különdíját kapta, főszereplője Anna Karina, Godard első felesége, egyben első Annája. Őt követte második felesége, Anne Wiazemsky, majd a harmadik Anne-Marie Miéville. Életművét a három Anna korszakaira is szokták bontani. 1965-ben készült a Bolond Pierrot újra Jean-Paul Belmondóval. Ugyanabban az évben forgatta az Alphaville című filmjét, amelyért Arany Medve-díjat kapott Berlinben.

Godard volt a legmerészebb és legújítóbb a francia újhullámosok között, filmjeit mindig viták követték, és újító képességét nem vesztette akkor sem, amikor már régen maga mögött hagyta az "új hullám korszakot". A filmesztéták szerint minden új hullám alapja Godard filmművészete. A hatvanas évek második felében készült filmjei (Made in USA, Két-három dolog, amit tudok róla) általános kiábrándultságot jeleznek, A kínai lány (1967) pedig már nyilvánvalóvá tette vonzódását a baloldali eszmékhez. Hímnem-nőnem – tizenöt hiteles tény (1966) elnyerte a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Ezüst Medve-díját.

 

Forgatás közben

 

1968 tavaszán részt vett a párizsi diáklázadásban, ekkor készült alkotásait már "nem a show, hanem a harc részének" nevezte, és nem törődött azzal, hogy tetszenek-e a közönségnek. Az egyértelmű politikai állásfoglalás miatt sok híve pártolt el a vakmerő és kiszámíthatatlan rendezőtől, de ez egyáltalán nem érdekelte.

Egy csaknem halálos kimenetelű motorbaleset után két év kihagyásra kényszerült, felépülve visszatért a nagyközönség igényeit jobban kiszolgáló alkotásokhoz, amilyen például a Minden rendben (1972). Grenoble-ba költözött, és jobbára a televíziónak dolgozott, majd sikeres nagyjátékfilmeket forgatott neves színészekkel (Mentse, aki tudja, 1979; Üdvözlégy, Mária 1985), emellett Amerikában és Afrikában, Mozambikban vett részt különféle filmes vállalkozásokban.

1990-ben Alain Delonnal a főszerepben készítette az Új hullám című filmet, amelyben a provokatív cím ellenére éppen annak a módszernek fordított hátat, amelyet az új hullám képviselői - köztük ő maga - a hatvanas évek elején kialakítottak.

Jean-Luc Godard francia-svájci filmrendező a Leenards Alapítvány Kulturális Díjával
(Lausanne, 2013. november 13. - MTI/EPA/Jean-Christophe Bott)

Óriási hatása volt a filmművészetre, munkásságával könyvek, konferenciák foglalkoznak. A 2012-ben készült, a világ legjobb 50 filmje listára két filmje is felkerült.

Az idős rendező a svájci Rolle-ban, a saját stúdiójában folytatja az emberi kapcsolatok képi megjelenítésére vonatkozó kutatásait. A Film/Szocializmus (2010) című filmjét bemutatták a cannes-i filmfesztiválon, ő maga azonban nem jelent meg a rendezvényen. 2013-ban készült a Búcsú a nyelvtől című filmje.

1995-ben Locarnóban életműdíjat kapott, 2007-ben az Európai Filmakadémia életműdíját, 2010-ben pedig Los Angelesben Francis Ford Coppolával együtt (szintén távollétében) megkapta az Amerikai Filmakadémia tiszteletbeli Oscar-díját.

(Forrás:  *Sajtó- és Fotóarchívum)