
értékőrző helytörténeti weblap - Kecskemét	2024. november 24.

PARTNEREINK

Hanusz István tanár, író1840. december 21.

„Bölcsességénél csak a munkaereje volt nagyobb; törékeny, gyarló porhüvelyében nagy erejű lélek lakott s ez erő munkára váltva egy félszázadon keresztül gyarapitotta az emberiség javait” - jellemezte őt visszaemlékezésében tanártársa, dr. Szántó Kálmán.

Hanusz István 1840. december 21-én Vácott született. Tanulmányait szülővárosában, Pesten és Szegeden a piaristáknál, majd a teológiát ismét Vácott végezte. 1864 augusztusában szentelték pappá. Verőcén és Tápióbicskén káplánként szolgált, de a díszfaragású szószékről a festetlen iskolai dobogóra vágyott. Ezért 1865-ben boldogan fogadta a kiskunfélegyháziak hívását, a városi algimnázium hittanára lett.

Ettől kezdve egész élete az iskola és a tudományok között oszlott meg. 1871-ben a kecskeméti főreáliskola rendes tanárává, 1886-ban igazgatójává nevezték ki. Itt vált országos hírű ismeretterjesztő íróvá. Főként földrajzi, természetrajzi, meteorológiai és tanügyi munkákat írt. 13 önálló kötete és 1387 szakcikke jelent meg. Szerkesztette a Kecskeméti Lapokat és kilenc éven át az iskola év végi „Értesítőit” is. A Természettudományi és a Magyar Földrajzi Társaság alapító tagja volt. Egyik előadásáról a Vasárnapi Újság is beszámolt: „Hanusz védelmébe vette Kecskemétet azon vád ellen, hogy környéke puszta. Ellenkezőleg szép gyümölcsös kert az, hiszen 16 négyszögmérföldnyi területéből 6000 hold a gyümölcsös, 5000 hold szőlőskert, természetes erdő 500 és ültetett majd 9000 hold”.

Szervezete gyönge és törékeny volt. Minden napban Isten ajándékát látta, tudatosan készült az elmúlásra: „Amilyen méltányos és igazságos volt egész életében, olyannak bizonyította magát végső intézkedésében is. Illendő módon gondoskodott mindazokról, akik arra számot tarthattak, megemlékezett egyházmegyéjéről, iskolájáról s mire életében nem igen gondolt, a halállal kapcsolatban eszébe jutott papi volta is. A helybeli róm. kath. község egyházi kincstárának hagyományozta egyházi jellegű minden arany-ezüstjét s kifejezte abbeli kivánságát, hogy «a Szentháromság temetőben kiván elhelyeztetni, ott nyugvó egyházmegyés paptársai között». Pótvégrendeletében ugyanide ajándékozza préposti ékszereit s egy azóta szerzett ezüst edényt és végzi: «Hiszem pedig, hogy hagyományaimért mondat évente egy szentmisét a kecskeméti kath. Egyháztanács az árva főpap lelke enyhüléséért, akinek sem temploma, sem segédlete nem volt.» Olyan jól érezte magát az iskolában, s csakis ott érezte magát jól egész életén át s a halálra gondolva, mégis árvának tudta magát...”

Halála is olyan volt, mint egész élete. 1909. február 8-án, vasárnap este még az íróasztalánál dolgozott, hét órakor lefeküdt, és egy fél óra múlva csöndesen örök álomba szenderült. Az iskola tantestülete így búcsúzott tőle: „Minden gondolata az iskoláé, nemes szívének érzése tanártársaié és az ifjuságé volt. Váratlan halála mély keserűségbe boritott mindnyájunkat, akik az ő áldott közelségében nagy szivének ragyogó jóságát érezhettük. Iskolánkat felvirágoztatta, megkülönböztetés nélkül szeretett mindnyájunkat, emlékét örök kegyelettel, el nem muló szeretettel fogjuk mindenkor őrizni.”

(Források: *A Kecskeméti Katona József Kör Évkönyve, 1905-1912 *Kecskeméti Nagy Képes Naptár, 1896)