1826. január 25-én Kolozsváron született Gyulai Pál irodalomtörténész, költő, prózaíró, egyetemi tanár, kritikus, az MTA tagja. A kolozsvári református kollégiumban tanult, majd 1845-től az erdélyi arisztokrata, Bethlen János fiainak nevelője lett. Ezekben az években versei, novellái jelentek meg. 1848 tavaszán Kolozsvárott a forradalmár ifjúság egyik szóvivőjeként Szász Károllyal és Mentovich Ferenccel forradalmi politikai versekből összeállított kötetet adott ki Nemzeti színek címmel. A forradalom eseményeiben, harcaiban azonban nem vett részt.

A szabadságharc bukása után a békepárti Teleki Domokos titkára lett Pesten, Gernyeszegen, majd ismét Pesten. 1850-ben, a Pesti Röpívekben kezdte kritikusi pályafutását. 1853-ban Pákh Alberttal szerkesztette a Szépirodalmi Lapokat. 1854-ben jelent meg az Új Magyar Múzeumban nagy irodalomtörténeti jelentőségű tanulmánya, a Petőfi Sándor és lírai költészetünk. 1855–56-ban tanítványával, Nádasdy Tamással Berlinben, Párizsban, Münchenben tanult. Az 50-es évek végén már az irodalmi Deák-párt egyik vezető alakja, Kemény Zsigmond, Csengery Antal, Arany János barátja volt. 1858-ban feleségül vette Szendrey Máriát, Petőfi sógornőjét. Ugyanebben az évben a kolozsvári református kollégiumhoz került tanárnak. 1860-ban a Kisfaludy Társaság tagja lett.

1862-ben jött vissza Pestre; Arany mellett a Szépirodalmi Figyelő segédszerkesztője, a Magyar Írók Segélyegyletének titkára volt 1867-ig, tanár a református gimnáziumban, majd a színiképző aligazgatója. 1870-től az MTA osztálytitkárává nevezték ki, az akadémiai pályázatok döntő szavú bírálója lett. 1873-tól szerkesztette a Budapesti Szemlét, 1875-től az Olcsó Könyvtárt. 1879-től a Kisfaludy Társaság elnökévé, 1885-től főrendiházi taggá választották. 1899-ben lemondott a Kisfaludy Társaság elnökségéről és utolsó éveiben már csak a Budapesti Szemlét szerkesztette.

 

Gyulai Pál a ravatalon

 

Szépirodalmi művei közül kiemelkedik az Egy régi udvarház utolsó gazdája című regénye, a magyar kritikai realizmus egyik első alkotása. Legmaradandóbbat mint irodalomtörténész és kritikus alkotta a népi-nemzeti irány elismeréséért vívott harcaival. 1870 után kritikáiban egyre inkább a konzervatív világszemlélet jutott kifejezésre. Sajtó alá rendezte, többnyire bevezetéssel, jegyzetekkel Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály, Madách Imre, Kemény Zsigmond, Arany László és mások műveit, valamint a Magyar Népköltési Gyűjteményt.

Kecskeméten is gyakran megfordult. 1853 nyarán diákkori barátjánál, Szilágyi Sándornál vendégeskedett. Később meghívták tanárnak a református kollégiumba; előbb elfogadta, majd visszautasította a meghívást. Kecskeméti élményeiből írta Varju István és Glück-Szerencse úr című novelláját. Elsőként írt monográfiát Katona Józsefről, és 1893. június 11-én ő volt a kecskeméti centenáriumi Katona-ünnepség szónoka.

(Források:  *Kecskeméti Életrajzi Lexikon  *Magyar Életrajzi Lexikon  *Orosz László: Kecskemét irodalmi öröksége)