
értékőrző helytörténeti weblap - Kecskemét	2024. november 23.

PARTNEREINK

Gyulai Líviusz grafikusművész1937. december 2.

80 éves Gyulai Líviusz grafikusművész, animációsfilm-készítő. Erdélyben, Baróton született 1937. december 2-án. 1944-ben a román megszállás elől édesanyjával Magyarországra menekült. 1946-tól Sopronban gyerekeskedett, majd Budapesten tanult. 1956-tól a Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett. Jó mesterei voltak Kmetty János, Barcsay Jenő, Ék Sándor személyében, Gyulai pedig nagyon tehetséges volt: metszeteit, tollrajzait már főiskolás korában közölte az Élet és Irodalom. Később könyvillusztrátori, grafikusi munkákkal, metszetekkel bizonyított. Weöres Sándor könyvének, a Psychének illusztrálásával robbant be a kulturális életbe, kifogástalan stílusérzékkel valósítva meg a grafika eszközeivel ugyanazt a szerepjátékot, amelyet Weöres az irodalomban. 1973-tól a Pannónia Filmstúdió és a Kecskeméti Animációs Stúdió munkatársaként dolgozott. 1976-ban készítette első, az elvarázsolt gyermeki tudat képeit megörökítő Delfinia, az én világom című korszakos rajzfilmjét, amelyet számos, nemzetközileg is elismert egyedi rajzanimáció és tévé-etűdsorozat követett (Új lakók, 1977; Tinti kalandjai, 1987-89; Jónás, 1997; Szindbád, bon voyage, 1999; Az én kis városom, 2002; Könny nem marad szárazon, 2004). Ezekben az irodalmi ihletésű, életvidám, szellemes rövidfilmekben sajátos, leegyszerűsített vonalvezetésű, mitikus, karikaturisztikus stílust teremtett. A Krúdy-novellák alapján készült De Ronch kapitány naplóját a 8. Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon mutatták be.

1973-ban Munkácsy Mihály-díjjal tüntették ki, 1989-ben Érdemes művész lett, 1998-ban Magyar Művészetért díjat, majd 2004-ben Kossuth-díjat kapott kulturális, művészeti és alkotói tevékenységéért. Antall István így jellemezte: „Hozzá hasonló nincs a magyar képzőművészetben. De ne féljünk kijelenteni: nem is volt hozzá mérhető rajzolója, festője az eddigi magyar művészettörténetnek. (…) Ő nem a grafika Paganinije, ő a magyar művészet Gyulaija. Ezer szerencse, hogy édesanyja vagy keresztapja a nyakába akasztotta ezt a soha nem hallott, inkább klasszikusoknál olvasott Líviusz nevet. Így legalább mi tudjuk, hogy ki ő! Lulu. Lulu, akinek a keze szitakötő, szárnya rajztoll, csöves csontja nád, támasztéka hurkapálca, esetleg ecset. Lerajzolja nekünk az elejtendő vadat, vagy legalább megszelídíti. Akár az embert is háziasítja, ami nem is kis dolog.”