95 éves dr. Majthényi Béláné Sántha Marianna nyugdíjas főelőadó, a Kecskeméti Evangélikus Gyülekezet kántora. Kecskeméten született 1921. április 28-án. Édesapja, Sántha György magyar–német–francia szakos tanár, költő, a Katona József Társaság főtitkára, Kecskemét posztumusz díszpolgára volt. Elemi és középiskoláit szülővárosában végezte, azután tanulmányait Budapesten, a Magyar Királyi Kertészeti Akadémián folytatta. Fél évvel később azonban munkába állt, közben ugyanis oklevelet szerzett a Radnai-féle gyors- és gépíró magániskolában. 1943-ig a fővárosban dolgozott, majd házasságot kötött dr. Majthényi Bélával, az OTI későbbi igazgatójával. A háborús helyzet miatt a következő években több helyen is laktak, végül 1946-ban visszatértek szülővárosába, azóta Kecskeméten él. A Bács-Kiskun Megyei Kórház Rendelőintézete főelőadójaként 28 éven át dolgozott dr. Zonda László igazgató-főorvos mellett. 1946 óta szolgál a Kecskeméti Evangélikus Gyülekezetben, 1951 óta Istentől kapott ajándékként, Isten dicsőségére, a gyülekezet javára végzi a kántori munkát. Nevéhez fűződik az apai örökség megőrzése és ápolása is. Sántha György, az „aranyhomok költője” köteteinek kiadása ajándék a családnak, a gyülekezetnek és az utánunk jövő nemzedéknek.

„Kecskeméten születtem, a Gyenes téren. Életem eddigi éveinek többségét – 95-ből több mint 90-et – itt töltöttem. Ma is itt lakom, csak pár méterre van az ágyam attól a helytől, ahol apukám világra segített. Persze akkor még az öreg ház állott ezen a helyen, de az új is emlékeztet az egykorira, hiszen annak tégláit ebbe is beépítették.

Szüleimmel és három bátyámmal az 1930-as évek közepén

Édesapám tanár volt, de Kecskemét irodalmi életében is aktívan részt vett, míg anyukám az akkori idők szokásos életét élte: a polgári iskola elvégzése után gyermekeit nevelte föl. Öten voltunk testvérek. Legidősebb nővérem négyéves korában meghalt, azután a három bátyám – Gyurka, Tibor és Zoli – született, majd a fiúk után befutottam én is. Édesanyám, bár hosszú életet kapott, már odaátról tekint rám, és sajnos bátyáim is elmentek már, a közvetlen családtagok közül egyedül csupán én élek.

Iskoláimat Kecskeméten végeztem, a református leánylíceumban érettségiztem. Ezt követően Pesten tanultam tovább, mert anyukámék úgy gondolták, hogy a kecskeméti születésű neves kertészt, Liszka Jenőt is a tanárai között tudó Magyar Királyi Kertészeti Akadémián jó megélhetést biztosító diplomát szerezhetek. De csak félévig jártam oda, mert közben elvégeztem a Radnai-féle gyors- és gépíró magániskolát, és az oklevelem átvétele után a fővárosban rögtön állást kaptam.

Ifjú leányként

Ezekben az években ismerkedtem meg dr. Majthényi Bélával, az OTI későbbi igazgatójával, akivel 1943-ban a hírös városban kötöttünk házasságot. Közös életünket Kézdivásárhelyen kezdtük meg, de a közeledő orosz hadsereg miatt hamarosan menekülnünk kellett. Előbb Békéscsabára költöztünk – lányunk, Marianna ott született –, majd Kecskeméten át Budapestre mentünk. 1946-ban tértünk vissza szülővárosomba, azóta Kecskeméten élek.

Rövid ideig csak a lányom nevelésével foglalkoztam, azután az SZTK-ban munkát kaptam, és 28 évig ott dolgoztam. Mindvégig dr. Zonda László igazgató-főorvos volt a világi főnököm. Ő egy rendkívül jó ember volt, munkatársai és a betegek is végtelenül szerették. Mindent megtett azokért, akik őt felkeresték. Gyakran megkért arra, hogy menjek ki a folyosóra, és a várakozók közül „halásszam ki” azokat a betegeket, akik különösen segítségre szorulnak, kísérjem be őket a rendelőbe, hogy minél előbb el tudja intézni a dolgukat. Olyan segítő szeretettel fordult feléjük, amilyennel csak nagy ritkán lehet találkozni. Ő tanított meg arra, hogy a telefont addig le nem tehetem, amíg nincs elrendezve annak az ügye, aki sorsát a kezünkbe tette. Őtőle, a világi embertől tanultam meg az igazi egyházi szolgálatot!

Férjemet, sajnos, korán elvesztettem, édesanyámat azonban hosszú évtizedekig magam mellett tudhattam. Erős asszony volt, Dömötör professzor úr műtéti segítségével a combnyaktörésből is felépült, pedig akkor már 95 éves volt. Nyugdíjas éveimben őt ápoltam, 101 évesen költözött az örök hazába. Lányom Budapesten él, három fiúgyermeket kapott Istentől. Egyik unokám már házas, neki is három gyermeke született. Valamennyiükre nagyon büszke vagyok!

Édesanyámmal 1974-ben

Életem egyik nagy ajándéka, hogy immár közel hét évtizede szolgálhatok a helyi evangélikus gyülekezetben. Már a világháború utáni években bekapcsolódtam a közösség munkájába: a Luther-palota – benne a fővárosból érkező Friedrich Lajos lelkészünk lakásának – helyreállítási költségeihez adományokat, hozzájárulásokat gyűjtöttem. Az „igazi” szolgálatomat 1951 óta végzem, azóta látom el a kántori feladatot. Azt, hogy mindezt már abban az időben is tehettem, részben Zonda főorvos úrnak is köszönhetem. Nagypéntek, pünkösd másnapja, áldozócsütörtök munkanapok voltak, s fehér köpenyemet egy feketével fedve az ő engedélyével „szöktem ki” rendszeresen az SZTK hátsó, Luther-köz felőli kijáratán a templomba. Tudta, hogy néhány órával később úgyis mindent bepótolok.

A zene szeretetét édesapám testvére, dr. Sántha Gábor oltotta belém. Az evangéliumi énekek gyerekkorom óta nagy-nagy örömöt okoznak nekem. Az Úr csodásan működik, Itt van Isten köztünk – ezeket mindig csodálatos énekelni, a híveket orgonán kísérni. Boldog vagyok, hogy a templom nagyszerű hangszerén évtizedeken át játszhattam. Két-három évvel ezelőtt az „öreg” orgonától elbúcsúztam, most már csak az idősek otthonaiba és a szórványgyülekezetekbe járok Kis Jánossal közösen. Ezeken az alkalmakon egy kis szintetizátoron szólaltatom meg a szeretett énekeket.

Kis Jánossal 90. születésnapomon 

Életem másik nagy feladata édesapám szellemi hagyatékának ápolása. Még dolgoztam, amikor a versek gyűjtését már megkezdtem. Főorvos úr ebben is segített. Nap mint nap kérdezte: „Marica, mi a hadi helyzet, született vers?” S ha igent mondtam, úgy engedte, hogy legépeljem, és ő volt az első, aki elolvasta. Persze később sokaktól, sokféle formában kaptam segítséget. Az egyház részéről Veöreös Imre és Görög Tibor lelkészeknek, és természetesen mostani pásztorunknak, Kis Jánosnak is sokat köszönhetek, de a néhány éve alakult Sántha György Emlékkör, annak vezetője, Benkő Irén, illetve Bajtai Mária és dr. Fehér Irén, valamint több orvoskolléga: Kulcsár Erzsi, Csornai Márta, Raskó Zsuzsa és Bandi is támogatta, támogatja munkámat.

Mindennapjaim nem unalmasak tehát. Viszonylag későn, este 10-11 óra tájt fekszem le, ellenben sokáig alszom, 11 óránál korábban ritkán ébredek. Jó is ez így, mert szükségem van a pihenésre, a lábfejem ugyanis napközben gyorsan megdagad. Törekszem arra, hogy a gyógyszerekből a lehető legkevesebbet vegyek be, lábam terhelésére ezért odafigyelek. Napközben sokat olvasok. Az Evangélikus Élet hetilapot rendszeresen átlapozom, emellett az orgoványi Örömhír Alapítvány vezetőjétől, Ficsor Károlytól is sok könyvet, folyóiratot kapok, ezeket azután tovább is adom másoknak. Napközben sokat telefonálok, szeretteimmel, ismerőseimmel és a gyülekezet tagjaival így tartom a kapcsolatot. Persze többen itthon is megkeresnek, van aki meleg ételt hoz, van, aki a befizetni valókat intézi… 


Otthonomat csak ritkán hagyom el. Hetente-kéthetente az egyházi szolgálataimat végzem – ilyenkor János jön értem –, illetve évente négy-öt alkalommal valakinek a segítségével lányomat és unokáimat is meglátogatom Pesten. De jól érzem magam itthon! Ebben a korban egyébként sem szőhet már nagy terveket az ember. Kicsi szolgálatot örömmel vállalnék még, mert szeretek az orgonán megszólaltatott énekekkel segíteni, örömöt okozni! Bízom abban is, hogy a jövőben édesapám versei egyre szélesebb körbe eljutnak majd, erre komoly reménysugárt jelent számomra, hogy terveink szerint a közeljövőben a Sántha György Emlékkör és a KÉSZ közös előadást tart, együtt minden bizonnyal több lehetőség adódik majd apukám életművének ápolására, továbbadására.”

(Lejegyezte: Varga Géza)