1817. március 2-án született Nagyszalontán (ma Salonta, Románia) Arany János, a 19. század magyar költészetének központi alakja, a magyar nyelv máig utolérhetetlen mestere.

Elszegényedett hajdúcsaládból származott. Debrecenben tanult, majd tanítóskodott, festett, azután 1836-ban színésznek állt. 1840-től aljegyző volt Szalontán, majd 1842-től a helyi gimnázium rektora. A költő életének 65 éve alatt végigélte a kor sorsfordulóit, lírájában hangot is adott mindannak, ami a magyarsággal történt. Arany elsősorban epikus költőnek tartotta magát, de költészetének – a méltán népszerű és halhatatlan Tolditól eltekintve – elsősorban lírai része érvényes ma és hordoz az utókor számára is üzenetet.

Költői eszmélésének ideje a reformkor, kibontakozásának, egyéni hangjának kialakulása az 1848-49-es szabadságharc idejére esett. Depressziója, költői erejének elapadása az önkényuralom időszakában csúcsosodott ki, második alkotói korszaka az 1850-es és 1860-as évek fordulóján a nemzeti remények újraéledésével indult, míg időskori rezignációja az 1867-es kiegyezés utáni korhoz kapcsolható. Lírájában és kisepikájában – balladáiban – pontosan követhetők a kor és az egyéni élet párhuzamai.

Első nagy sikere az Elveszett alkotmány című szatirikus eposza volt, amellyel a Kisfaludy Társaság pályázatán nyert 1846-ban. A költő maga “irodalmunk vaskorát” emlegette a ma már alig olvasható művel kapcsolatban. Még nagyobb sikert ért el a Toldival 1847-ben, amely mind nyelvében, mind szerkesztésmódjában, mind pedig a népi irodalom politikai hatását tekintve a csúcspontot jelentette pályáján és Petőfi barátságát is meghozta számára. Ez a kapcsolat életre szóló útravalót jelentett a hat évvel idősebb, ám zárkózottabb és befelé forduló Aranynak: lelki és szellemi kibontakozást, irodalmi és politikai iránymutatást, amelyhez évtizedekkel később is hű maradt.


A szabadságharc bukása és Petőfi halála mély lelki válságba sodorta az amúgy is depresszióra hajlamos Aranyt. Több éves hallgatás után olyan keserű versekben fejezte ki a saját és az 1850-es évek elnyomásának hangulatát, mint A lantos, a Letészem a lantot, a Fiamnak, A honvéd özvegye. Az önkényuralom végén a nemzet és költője is lassan magához tért. Arany első nagy balladái az 1850 évek második felében születtek, ezek főleg nemzeti jellegűek: a Hunyadi-balladakör darabjai, a Zách Klára, a Szondi két apródja, és a leghíresebb, A walesi bárdok, amely az ellenállás szimbóluma lett.

1851 és 1860 között Nagykőrösön volt tanár, ott pedagógusként is kiemelkedett társai közül. Ezekben az években gyakran ellátogatott Kecskemétre, sikertelenül hívták a hírös város református kollégiumába tanárnak, 1855-ben igazgatónak. Tompa Mihályhoz írt egyik leveléből tudjuk, hogy: „A napokban Kecskemétre hívtak tanárnak, még pedig direktornak egyenesen, 900 forint fizetéssel. De nem volt miért elfogadnom... a mostani viszonyok közt inkább szeretek közlegény lenni, mint káplár; az a direktus direktorság nem gyomromnak való.”

1860-ban Pestre került, ahol a kor többi közszereplőjével együtt egyre aktívabb lett. Ebben az időben számos irodalmi tanulmányt írt és folyóiratokat szerkesztett. Költészete is felívelt: megírta a Széchenyi emlékezetét, majd a Rendületlenül és a Magányban hatalmas ódáit, melyek a haza és a nemzet sorskérdéseivel foglalkoznak. Ezekben az években, 1862-ben és 1863-ban írta meg a Buda halálát, amelyet jeles monográfusa, Keresztury Dezső a magyar népiesség utolsó nagy fellángolásának nevezett.

Aranyt 1865-ben az Akadémia titkárává választották, ez a munkakör némi anyagi biztonságot jelentett számára, de irodalomra nemigen maradt ideje. Nagy tervei, a hun trilógia további részei és a Toldi középső része töredékben maradtak, a Toldi szerelmét csak élete végén fejezte be. Átmeneti hallgatásához hozzájárult szeretett lányának korai halála is, 1865 és 1876 között csak kevés verse született. A kiegyezésért nem lelkesedett, a neki adott királyi kitüntetést csak Eötvös József külön kérésére fogadta el és ezzel kapcsolatban számos gúnyverset írt önmagáról.

Élete utolsó évtizedében egyre rezignáltabb lett, majd hivatalainak elhagyása után a Margitszigeten írta meg utolsó nagy ciklusát, az Őszikéket. Akkori balladái a lelkiismeret drámáit vetítik elénk, a Vörös Rébék, a Tetemre hívás, az Éjféli párbaj, a Hídavatás, a Tengeri-hántás, Az ünneprontók című versek mindegyike “tragédia dalban elbeszélve” – Greguss Ágost esztéta meghatározása szerint. A költő 1882. október 22-én halt meg Budapesten. Öregkori lírája legalább ilyen jelentős, az Epilógus, a Vásárban, A tölgyek alatt, az Ének a pesti ligetről az idős ember örömeit és gondjait, egy megnyugvó lélek emlékezését tárják az olvasó elé.

1995-ben a Magyar Írószövetség Arany János Alapítvány megalapította a nevét viselő díjat, amelyet 1996-ban adtak át először. 2016-ban az Országgyűlés a költő születésének 200. évfordulója alkalmából Arany János-emlékévvé nyilvánította 2017-et, az évfordulóra a Magyar Nemzeti Bank emlékérmet bocsátott ki.

(Forrás:  *MTI)