VALLOMÁSOK: Hanga István aranykoszorús órásmester75

75 éves Hanga István aranykoszorús órásmester. Izsákon született 1942. március 10-én. Édesapja izsáki, majd kalocsai órásmester volt, az órásmesterség alapjait az ő műhelyében tanulta. Felsőfokú tanulmányait 1964-ben mégsem ezen a területen kezdte meg, előbb a Kecskeméti Felsőfokú Gépipari Technikumban, a mai GAMF jogelődjében szerzett üzemmérnöki oklevelet, s csak ezt követően tette le az órás mestervizsgát. Egy évig Kalocsán tanított, majd 1968-ban önálló órásüzletet nyitott a hírös városban. Több helyen is próbált helyet keresni vállalkozásának – a Don-kanyarban, a Sarkantyú utcában, a Széchenyi Városban, a Lordok Háza udvarában –, de a végső megoldást csak a 80-as évek derekán találta meg, azóta a Hornyik János körúton fogadja ügyfeleit. Családi vállalkozása Kecskemét egyik legrégebbi magánüzlete. Többek között a főtéri templomok toronyórái, a Katona József Könyvtárban található díszes falióra, a Hornyik János körúti órásüzletén lévő világóra, az üzlet előtti parkban található virágóra, illetve a Városháza homlokzati órája hirdeti míves munkájukat. Fiatal kora óta gyűjti az órásszakma régi tárgyait, eszközeit. Az elmúlt évtizedekben kollekciója gyorsan gyarapodott. A napjainkban már több száz darabból álló, ipartörténeti és iparművészeti szempontból egyaránt országosan kiemelkedő jelentőségű óragyűjtemény 2012 óta a Bozsó Gyűjtemény gondozásában a Gyűjtemények Házában tekinthető meg. Szakmai munkájáért és a közösségért végzett önzetlen tevékenységéért számos elismerést kapott: Pro Urbe Díj (Kecskemét, 1986), Aranykoszorús mester (1997), IPOSZ-díj (1998), Az év kecskeméti mestere (2006).

Kisgyermek koromban

„Az órásmesterség szeretete családi örökségem. Családom férfi tagjai több generációra visszatekintve ügyes kezű, fúrni-faragni tudó és szerető emberek voltak. Nagyapám például – bár eredetileg csendőrként szolgált – rendkívül magas színvonalon űzte a kosárfonást, az asztalosmesterségben is nagy jártassága volt, ő készítette édesapám első órásasztalát 1927-ben, melyet a mai napig őrzök, az órásgyűjtemény egyik fontos és kedves darabja. Kézügyességével apám is már kisiskolásként kitűnt a többiek közül, 13 évesen órásinas lett az ismert kiskunhalasi órás és ékszerész, Decker József műhelyében, tőle sajátította el az órás- és aranyművesszakmát. Néhány segédév után, húszéves korában órás- és ékszerészüzletet nyitott Izsákon, és már abban az évben megbízást kapott egy toronyóra javítására, átépítésére a Majsajakabszállási (ma Kunszállás) Római Katolikus Egyházközségtől. A háború után Kalocsán nyitott saját órásüzletet, és itt tanította mindhárom gyermekét az órásszakmára. Ott éreztem rá én is először az órásság szépségére. Szüleim három gyermeket neveltek föl, valamennyien kitanultuk az órásszakmát. Bátyám apám műhelyét vette át, és haláláig, 1997-ig űzte ezt a szép mesterséget, húgom azonban szakmunkás vizsga után más szakmát választott, ő végül könyvtáros lett, fia viszont visszatért az órássághoz – nálam volt tanuló –, Kalocsán, a központban van egy órásüzlete.

Az órásmesterség mindig tetszett nekem, a nyolc általános után mégis egy évig mezőgazdasági iskolában tanultam, de nem találtam ott a helyem. A következő években azután órásinas lettem és szakmunkás oklevelet szereztem, ezzel párhuzamosan levelező tagozaton a gimnáziumot is elvégeztem. Iskoláim befejeztével apám mellett kezdtem dolgozni, közben a továbbtanulásról sem tettem le, s amikor 1964-ben meghirdették a kecskeméti főiskolát, a pótfelvételire én is beadtam a jelentkezésemet. Felvettek, így a következő három évben a GAMF jogelődje, a Kecskeméti Felsőfokú Gépipari Technikum diákja lettem. Órástudományomnak talán ott vettem először hasznát: kollégiumi szobámban tanulóasztalom fiókja órásszerszámokkal volt tele, az első két évben többek között az órák javításából tartottam fönn magam.

Kalocsán, apám műhelye előtt

Diplomám átvétele után, 1967-ben visszamentem Kalocsára, szakközépiskolásoknak tanítottam szakrajzot, géptant. Egy évvel később azonban – immár végleg – Kecskemétre költöztem. 1968-ban új gazdasági mechanizmus vette kezdetét, úgy gondoltam, jön majd a jó világ, érdemes lesz maszeknak lenni! Nagy kedvvel és lelkesedéssel érkeztem a hírös városba, de nem volt könnyű gyökeret eresztenem. Már a boltkeresés helyének megtalálása sem volt egyszerű dolog, emellett a városi tanács ipari csoportjával is rendre meg kellett küzdenem. Kérelmeimet ugyanis mindig elutasították, s csak annak köszönhettem, hogy mégis haladhattam előre, hogy a megyéhez benyújtott fellebbezéseimet állandóan elfogadták. Előbb egy idős órásmester üzletét szerettem volna megvenni, hozzá főiskolás koromban jártam be dolgozgatni, de mire az enyém lett volna, lebontották az épületet. Így azután egy ideig a Sarkantyú utcai albérletemben, a konyhaasztalon javítottam az órákat. Később a Széchenyi városban béreltem egy szárító helyiséget, majd a Lordok Házának belső kis udvarában egy 11 négyzetméteres helyiségben dolgoztam bő tíz éven át, végül a Hornyik János körúton épített iparos házban rendezhettem be üzletemet, azóta ügyfeleimet ott fogadom. Gyermekeim, Krisztina és Zsolt is a szakma aktív tagjai, az órásszakmát ők viszik tovább. Bevételeink jelentős részét azonban ma már az óra- és ékszerforgalmazás és a ritkaságok javítása teszik ki.

A toronyórák iránti megkülönböztetett figyelem családi tradíció nálunk. Édesapám már húszévesen megbízást kapott egy toronyóra javítására, átépítésére, jómagam a hatvanas évek vége óta érdeklődöm irántuk. A Nagytemplom órájának új, elektromos szerkezetét már teljes egészében a fiam készítette el. Kecskemét belvárosában sok toronyórát készítettem vele közösen, a főtéri templomok mellett a Városházán és két gimnáziumban is a mi szerkezeteink mérik az időt. Nagyon szép faliórát terveztünk és készítettünk a megyei könyvtár aulájába is. Vannak szép emlékeim ezekről a munkáimról, jó néhány alkalommal kaptam ugyanis segítséget, gyakran kívülállóktól is. Így például jó visszaemlékezni arra, amikor Benkó Zoltán, a vízmű igazgatója első kérésemre darus autót küldött, és egy vaskosárból fúrtam meg a görög templom nyolcvan centiméteres falát. Több esetben a városi tűzoltó-parancsnokság segített a magasba emelni darus kocsival a toronyórák számlapjait. Ugyanakkor vannak fájó tapasztalataim is: miután elkészültem egy-egy toronyórával, sajnos, többnyire nem lett gazdájuk...

A toronyórák iránt közel 50 éve érdeklődőm

A harang- és bábjáték ügye is régóta foglalkoztat. A hetvenes években találkoztam egy délvidéki órással, Lévai Imrével – születésemkor ő apámnál volt inas –, és ő mesélte nekem, hogy nyugaton milyen nagy változásokon megy keresztül az órásipar. Egy cikket is mutatott az órásújságból, amely egy német harangjáték-készítőt reklámozott. Velük levél útján hamarosan fel is vettem a kapcsolatot, és pár héten belül ajánlatot is küldtek egy, a kecskeméti Városházára tervezett harangjátékra. S bár én közben elkészítettem az épület homlokzatán lévő óra szerkezetét – ehhez kapcsolódott volna a 37 harang –, a tanácsnál senki nem kapott az ajánlaton. Ismét mentem tovább, a megyéhez, de ezúttal már ott sem ment simán az ügy, a 80 ezer márkás ajánlat fedezetét csak nehezen lehetett megoldani. Hosszas egyeztetés után végül a Református Egyház gyűjtötte össze a pénzt, kint megvásárolták a harangokat, a megye pedig itthon forintban kárpótolta a közösséget. A harangjáték először 1983. december 16-án, Kodály Zoltán születésének 101. évfordulóján csendült fel.

Az eredeti elképzelésemben bábjáték is szerepelt, de ez egy jóval nagyobb feladat, a világon alig akad ilyen komplex óraszerkezet. Eleddig nem is sikerült érdemben előrelépni, pedig a Városháza órája melletti két embermagasságú ablakot, illetve a város címere alatti két kisebb ablakot használva – a műemlékvédelmi előírásoknak is megfelelve – el lehetne készíteni. A díszterem fölötti padlástérben lehetne elhelyezni a szerkezetet, onnan indulva egy alig látható sínen mennének körbe a bábok, melyek lehetnének akár a Háry János figurái is. Ez a város egyik legjelentősebb látványossága lehetne. A Modern Városok Program keretében 5 milliárd forintot biztosít a központi költségvetés a Városháza felújítására. Úgy hiszem, a bábjáték elkészítése is beleférhetne ebbe az összegbe.

Az óramúzeum

Az elmúlt években, évtizedekben több hazai, svájci és németországi szakmai tanfolyamon is részt vettem, igyekeztem tudásomat naprakészen tartani. Külföldi utazásaim során felkerestem sok óramúzeumot is, melyek mély benyomást tettek rám. Megerősödött bennem az a gondolat, hogy meg kell menteni a szakma több évszázados múltját az utókor számára. Már fiatal korom óta gyűjtöm az órásmesterség régi tárgyait, eszközeit, régi órákat és mindent, ami a hivatásomhoz kapcsolható, és évtizedeken keresztül próbálkoztam egy önálló óramúzeumot létrehozni. 1999-ben megalapítottam a Hanga Óramúzeum Alapítványt, mellyel reméltem, hogy közelebb kerülök álmom létrehozásához. A számtalan értékes darabot – különleges zsebórákat, faliórákat, ritka toronyórát, valamint órásszerszámokat, dokumentumokat, többek közt magyar, német és angol nyelvű számlákat, könyveket, újságokat, prospektusokat és fényképeket – őrző gyűjteménynek egy ideig a Ráday Múzeum adott helyet. Nagyon örülök, hogy 2012-ben – a város vezetőivel egyeztetve – a Gyűjtemények Házában megtaláltuk végleges helyüket.

Az óramúzeumban

S hogy 75 évesen milyen terveket szövök még? Ha kapok még további éveket, azokat leginkább munkával tölteném ki. Az óramúzeumot is lehet még fejleszteni, a kiállított anyagot cserélni, mert a gyűjteményemben még akad bőven bemutatásra váró tárgy, és a városházi bábjáték elkészültében is örömmel gyönyörködnék. Mindenekelőtt persze még egy évig jó lenne »kitartani«. Jövőre lesz ugyanis 50 éve, hogy órásmester oklevelemet megszereztem, és ezt a szép évfordulót még szeretném megünnepelni.”

(Lejegyezte: Varga Géza)