VALLOMÁSOK: dr. Kalmár Sándor pszichiáter, nyug. osztályvezető főorvos75

75 éves dr. Kalmár Sándor nyugalmazott osztályvezető főorvos, pszichiáter, neurológus, társadalom-orvostan szakorvos. Viskben született 1941. május 18-án. Általános iskoláit Dávodon és Jánoshalmán végezte, majd a Bajai Tanítóképzőben folytatta tanulmányait. Oklevele átvétele után két évig Kéleshalmán tanított, közben különbözeti vizsgát tett és sikeresen leérettségizett. 1960-tól Szegeden, a SZOTE Általános Orvosi Karán tanult, diplomáját 1967-ben szerezte. Később neurológia, államigazgatási ismeretek, társadalom-orvostan és pszichiátria szakvizsgát is tett. Hat évig Jánoshalmán körzeti orvos volt, azután Baján segédorvos lett. 1977 óta Kecskeméten él. Másfél évig háziorvosként praktizált, majd városi főorvossá nevezték ki. 1990-től a megyei kórház pszichiátriai osztályán dolgozott, néhány évig a szubintenzív részleg munkáját is irányította. 1995-ben a kiskunhalasi kórház pszichiátriai osztályának vezetője lett, ahol többek között sikeres programot bonyolított le az öngyilkosságok megelőzése érdekében. 2007 óta jelentős tudományos munkát végez. Önálló kötetei, közleményei jelentek meg, több szakmai könyvbe írt fejezetet. Hazai és nemzetközi rendezvények rendszeres előadója. Kimagasló szakmai tevékenységét számos elismeréssel jutalmazták: Bács-Kiskun Megye Egészségügyéért Díj, Kiváló munkáért, Oláh Gusztáv-emlékplakett, Nyírő Gyula-díj.

„Anyai ágon 1690 óta nemesi címert birtokolunk. Szüleim, nagyszüleim úgynevezett kisnemesi családba tartoztak, apám és mindkét nagyapám főjegyző volt Bácskában. Apám, amikor anyámmal összeházasodtak, Rémen lett főjegyző, majd a háború alatt, amikor Kárpátalját visszacsatolták Magyarországhoz, Viskre helyezték. Nagyon rövid idő múlva azonban ismét költöznünk kellett, mert apámat visszarendelték Hadikkisfaluba. Ott sem maradtunk azonban sokáig, a partizánok miatt menekülnünk kellett, egy éjszaka lovaskocsival jöttünk át Vajdaságból, és Dávodon telepedtünk meg.

  
Édesapám                                           Édesanyám

Heten voltunk testvérek, egyikünk még kisgyermekként, míg ikerhúgom 2009-ben halt meg. Szüleim gyakori költözése miatt különböző helyeken láttuk meg a napvilágot. Két testvérem Rémen született, ketten Visken jöttünk világra, a többiek Bácsalmáson és Dávodon kezdték meg az életüket.

Ikerhúgommal

Általános iskolai tanulmányaimat Dávodon kezdtem meg. Emlékeimben egy nagyon jó iskola él, pedig se könyvem, se füzetem nem volt, csak egy palatáblám és egy palavesszőm. Egyedül a gyógyszerész lányának volt elsős könyve, abból tanultunk közösen. Nekem könnyű dolgom volt, mert nővéreimtől én már korábban megtanultam olvasni. Szerettem is a könyveket, így nem okozott különösebb gondot ez a tudomány.

Egy évvel később apámat áthelyezték Jánoshalmára, a másodiktól kezdve a többi elemi osztályt már ott végeztem el. Jánoshalma életemnek jelentős állomása, osztályfőnököm és magyartanárom, Majoros Aladár tanított meg a versek szeretetére.

Amikor már a nyolcadik osztály fele haladtam, apám nagyon beteg lett, s hogy gondoskodjon mind a hat gyermekéről, ezért olyan középiskola felé terelt bennünket, amely nemcsak érettségit, de valamilyen szakmát is adott. Legidősebb nővérem tanítóképzőbe, két lánytestvéreim az óvónőképzőbe iratkozott be, egyik öcsém mezőgazdasági szakiskolát választott, a többiek, köztük én is a bajai tanítóképzőben folytattuk tanulmányainkat.

Egy kicsit idegenkedtem az új iskolámtól, mert én akkor inkább orientalisztikával akartam foglalkozni. Már 5-6 évesen a kezembe került Gáspár Ferenc utazó orvos A Föld körül címmel 1907-ben megjelent hatkötetes műve, melyeket olvasva egyre jobban érdeklődtem az indiai filozófia és mitológia iránt. Így azután nem értékeltem különösképp nagyra, hogy a tanítóképzőbe felvettek, és ez meg is látszódott a tanulmányi eredményeimen. Az ’56-os tavaszi árvíz, majd az őszi események azonban  »besegítettek«, első és második év végén senkit sem buktattak meg. Így jutottam el nagy keservesen a harmadik évfolyamig. Ekkorra olvasmányaimban már találkoztam Freuddal, Junggal – a tanítóképzőnek egy rendkívül gazdag könyvtára volt, olyan »indexen« levő szerzők könyveit is meg lehetett ott találni, mint például Reményik Sándor, Dsida Jenő … stb. –, s amikor a tanév elején a tanulószobában dr. Richnovszki Andor, a kollégium igazgatója rákérdezett arra, hogy mi akarok lenni, azt válaszoltam neki, hogy orvos, pszichiáter. Társaimból kitört a nevetés, ő azonban így válaszolt: »Ha ezt komolyan gondolja, akkor én ezt jó ötletnek tartom, de akkor ahhoz önnek tanulnia kellene!« Éreztem szavai mögött a hitet, a bizalmat, s nekem ez óriási lendületet adott. Néhány héttel később elvitt Szegedre, megmutatta az egyetem anatómia intézetét, ahol teljesen úgy kezeltek, mint egy leendő orvostanhallgatót. Pár hét múlva elintézte azt is, hogy a bajai kórházban megnézhessek egy boncolást. Ezek a gesztusok rendkívül lelkesítettek engem, a tanulmányi eredményeim ugrásszerűen javultak. Ekkor már osztályfőnököm, a biológiát tanító dr. Balanyi László és a pedagógiát oktató dr. Meleg József igazgató úr intő szavaira, tanácsaira is odafigyeltem. Év végén jeles eredménnyel szereztem meg a tanítói oklevelet, majd az elsőéves gyakorló tanítóságom alatt fölkészültem és Kiskunhalason, a Szilády Áron Gimnáziumban sikeres soron kívüli különbözeti érettségit tettem. Ezt követően egy ideig még hezitáltam, hogy orientalisztikára menjek vagy orvosi egyetemre, mert mind a kettő közel állt a szívemhez. Végül ez utóbbi mellett döntöttem, ahová azután sikeresen föl is vettek.

Ballagás a tanítóképzőben

Ezekben az években nemcsak a továbbtanulásra készültem. A Jánoshalma melletti Kéleshalmán, kétéves tanítóságom alatt, olyan élmények értek, amelyek az életemben nagyon fontosak lettek. Megszerettem az ott élőket, azt szoktam mondani, hogy akikkel ott találkoztam, azok EMBEREK voltak. A nehéz körülmények között élő, gyakran 5-8 kilométerről télen-nyáron bejáró gyerekekkel másként kellett foglalkozni. Alkalmazkodtunk az ő érdekeikhez: ha kellett, megfürdettük őket, ha láttuk, hogy éhesek, megetettük őket. Amikor találkozom valamelyikükkel, bár már több évtized is eltelt azóta, átölelnek és nagy-nagy szeretettel és hálával emlékeznek azokra az időkre.

Húszévesen kezdtem meg az orvosegyetemet. Tanáraimtól, professzoraimtól sokat tanultam. Mivel édesapám negyedikes tanítóképzős koromban meghalt, és édesanyám az adminisztrátori fizetéséből nevelt hatunkat, tanulásomhoz nem remélhettem otthonról segítséget. Sokat spóroltam, nyaranta mindig dolgoztam, illetve a jánoshalmi tanáccsal ösztöndíjas szerződést kötöttem. Így miután a diplomámat átvettem – bár korábban ígéretet kaptam arra, hogy előbb szakvizsgát tehetek –, már másnap körzeti orvosként rendelnem kellett a Bács megyei településen. Mire az ösztöndíj miatti hatéves kötelezettségem lejárt – abban az időben »körzetből« nem lehetett szakvizsgázni –, Jánoshalmának már új tanácselnöke lett, aki »dilidokira« nem tartott igényt. Így azután Bajára költöztem, beálltam az ottani kórházban segédorvosnak, s munkám mellett neurológiából meg is szereztem az első szakvizsgámat.

Esküvői fotónk

Baján már családos emberként dolgoztam. Feleségemet még szigorló orvos koromban Jánoshalmán, a patikában ismertem meg, ahol ő gyógyszerészként dolgozott. Amikor 1967-ben elkezdtem a körzeti orvosi munkát, ismeretségünk szorosra váltott, néhány hónappal később össze is házasodtunk. Két gyermekünk született, és már öt unokának is örülhetünk. Lányunk, Patrícia – három fiúgyermek édesanyja – a fővárosban tisztifőorvos, míg fiunk, Koppány – két lánygyermek édesapja – közgazdász, szociológus és angoltanár végzettséggel rendelkezik, jelenleg a Közlekedésfejlesztési Koordinációs Központ elemzője.

Baján ugyan kaptunk egy szolgálati lakást, de az a gyerekek születése után már kicsinek bizonyult. Akkor a korábban onnan Kecskemétre költöző megyei főorvos, dr. Vajtai István körzeti orvosnak hívott a megyeszékhelyre azzal, hogyha majd a megyei kórházban pszichiátriai osztály indul, ott a leginkább szeretett szakterületemen helyezkedhetek el. Így jöttünk 1977-ben Kecskemétre, Széchenyi-városban kaptunk is egy szép lakást. A Rákóczi úton rendeltem, mint körzeti orvos, de már a kezdetektől fogva kisklinikumi szakismereteket is tanítottam a Bányai egészségügyi szakközépiskolában. Az igazgató a szintén Baján diákoskodó Fischer István volt, akinek tetszett a stílusom, az oktatási rendszerem. Én ugyanis nemcsak a diákokkal, hanem a tanárokkal is jó viszonyt alakítottam ki. Részt vettem az énektanszék megalapításában, magyar-órákon előadást tartottam valamilyen irodalmi vonatkozás orvosi részéről … stb. Másfél évvel később Fischer István tanácselnök-helyettes lett, és az ő javaslatára a megüresedő városi főorvosi állásra engem kértek föl. Az állást elfogadtam, de volt egy kikötésem is: hetente két szakmai napot kértem, az egyik alkalommal ideggyógyászatból szakrendelést csináltam, míg a másik napon pszichiátriából gondozó munkát végeztem. 12 évig tartott életemnek ez a szép időszaka.

Dr. Losoncz Mihály főorvossal,
a megyei kórház igazgatójával

1986-ben megalakult a megyei kórház pszichiátriai osztálya: Néhány évvel később úgy éreztem, jobb lesz, ha visszamegyek a szakmámba, és munkámat 1990-től én is ott folytattam. Ettől kezdve egy ideig a gondozóban már naponta rendeltem. Az osztály vezetője, dr. Szűcs Attila kérésére azonban hamarosan a hetvenágyas szubintenzív részleg élére kerültem, ahol a fiatal orvosok képzésével is foglalkoztam és a legsúlyosabb betegeket is elláttam. Akkor már jelentős nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeztem: egy WHO-ösztöndíj révén Moszkvában egy egyéves, közegészségügyi és szociálmedicina diplomát adó kurzust elvégeztem, beválasztottak egy amerikai szakmai kollégiumba … stb.

Közben megtudtam, hogy Kiskunhalason a pszichiátriai osztályon már egy éve nincs vezető. Az állást sikeresen megpályáztam, és a következő 12 évben, egészen nyugdíjazásomig, ebben a munkakörben dolgoztam. Azért döntöttem így, mert szakmai elképzeléseimet ott meg tudtam valósítani. Mindig is fontos témának tartottam az öngyilkosság kérdését, úgy láttam, hogy a megelőzés ezen a területen hazánkban gyenge lábakon áll. Amerikai kapcsolataim segítségével a Svédországhoz tartozó Gotland szigeten sikeresen működő öngyilkosság-megelőző kísérlet mintájára Kiskunhalason egy ötéves programot indítottunk: amerikai professzorok részvételével háziorvosokat és ápolónőket képeztünk ki a depresszió felismerésére, csináltunk egy depresszió-szakrendelést, ahová betegeiket bármikor beküldhették, illetve létrehoztunk egy úgynevezett forródrótot, amelyen bármikor kérhettek szakmai tanácsot. Programunk szép eredményeket hozott, a kiskunhalasi osztály felvevő területén az öngyilkosságok száma 30-40%-al csökkent, hatása még hosszú évekig megmaradt. Az öt év letelte után is szerettem volna még folytatni ezt a munkát, de új igazgató került a privatizált kórház élére, ő már nem tartotta fontosnak mindezt, s bár a nemzetközi szakma is elismeréssel fogadta beszámolónkat, a projektet be kellett fejeznünk.

Dr. Herbert Hendinnel és dr. John Mann-nal, a New York-i Columbia Egyetem professzoraival, illetve
Bogdán Lilla tolmáccsal és dr. Almási Kitti szakpszichológussal
a kiskunhalasi projekt egyik rendezvényén

Két évvel később, 2007-ben nyugdíjba mentem, azóta életem a tudományos munkára összpontosul. Summa cum laude eredménnyel 2009-ben Ph.D fokozatot szereztem, doktori disszertációmat a Bács-Kiskun megyei önpusztító magatartásról írtam. Egyre többet publikálok. Már több mint húsz könyvet és könyvfejezetet jegyzek, így például prof dr. Rihmer Zoltánnal közös szerkesztésben jelent meg A depresszió felismerése és az öngyilkosság megelőzése a háziorvosi gyakorlatban című könyvünk, illetve önálló köteteim is olvashatók: Neurológiai Szótár, Pszichiátriai Szótár, Hyperthymiás zavarok komplex diagnosztikai értékelése, Kecskeméti Szuicid Prevenciós Stratégia …stb. Több könyvben fejezetek megírására is fölkértek, így a Pszichiátria magyar kézikönyvében, az »Internet and suicide« és a »Suicid in the Military» című kötetekben írtam meg tapasztalataimat. Szerzőként vettem részt Ozsváth Károly Pszichiátriai Enciklopaedia művében, míg a Kalmár S.-Németh A.-Rihmer Z. által jegyzett Az öngyilkosság orvosi szemmel című könyvnek, mely 2012-ben elnyerte a Nyírő Gyula-díjat, megálmodója, főszerkesztője és számos fejezet írója voltam. Magyar és angol nyelvű közleményeket is írtam, melyek többek között az Orvosi Hetilapban, a Magyar Orvosban, a Háziorvosi Továbbképző Szemlében, az Egészségügyi Menedzserben és nemzetközi szakmai folyóiratokban magyar és angol nyelven jelentek meg.

Hamburgban, az 1999-es Pszichiátriai Világkongresszus néhány résztvevőjével

Háziorvosi, szakorvosi és egyéb szakdolgozói továbbképzésekre, a megye különböző intézményeibe, szakmai napokra és a Semmelweis Orvostudományi Egyetemre gyakran meghívnak, hogy tudásomat megosszam, de hazai és nemzetközi tudományos kongresszusokon is már több tucat előadást tartottam: a Pszichiátriai Világkongresszusokon 1996 óta szerepelek előadással vagy poszterekkel, pszichiátriai, szuicidológiai és minőségbiztosítási témákban. Jelenleg is több nemzetközi kutatási témában dolgozom, most épp a júniusi, csíkszeredai nemzetközi pszichiátriai konferenciára készülök, ottani előadásomat állítom össze."

(Összeállította: Varga Géza)