60 éves Gál Zoltán vállalkozó, utazó, hegymászó, karateedző. Vásárosnaményban született 1955. június 13-án. Gyermekkorában Nyírbátorban élt, általános iskoláit is ott végezte. 1969-ben Miskolcon, a Finommechanikai és Műszeripari Szakközépiskola diákja lett, majd érettségi után, 1973-tól Kecskeméten, a Gépipari és Automatizálási Főiskolán folytatta tanulmányait, ahol 1976-ban gépgyártás-technológus üzemmérnök diplomát szerzett. Egy év katonaság után – ebben az időszakban ismerkedett meg a karatével – 1977-től Kecskeméten, az MMG Automatika Művekben kapott állást, szerszámtervezőként három évig dolgozott ott. 1980-tól a Göngyöleg Ellátó Vállalat izsáki telephelyén üzemvezetői feladatot vállalt, a cég mellék üzletágában az Ikarus számára acélszerkezeti elemeket gyártottak. Közben aktívan karatézott – két danos fokozatig jutott el –, illetve a Testnevelési Főiskolán karateedzői végzettségre is szert tett. 1983-tól az edzői feladatot már főállásban látta el, tanítványai közül többen Európa- és világbajnoki helyezést is elértek. A rendszerváltást követően előbb egyéni vállalkozóként az ország egyik első családi magán szeszfőzdéjének alapításában vett részt, majd az 1993-ban zártkörű részvénytársasággá alakuló vállalkozás igazgatósági tagja, résztulajdonosa lett. Később ingatlanok bérbeadásával foglalkozott, míg 2004 óta az ipari padlók gyártására specializálódott Hírös-Róna Kft. társügyvezetője. Szabadidejében sokat túrázik, 75 ország csúcsait mászta meg eddig. A Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség versenymászó szakágának vezetőségi tagja volt.

„Egyszerű, dolgos családból származom. Édesapám határőr, édesanyám gyors- és gépírónő volt. Apám munkája miatt sokat költöztünk, több mint tíz kelet-magyarországi településen megfordultunk, csak az én születésem után állapodtunk meg végleg Nyírbátorban. Két gyermeket vállaltak. Nővérem gyermekorvos lett, családjával Kaposvárott él. Nyugdíjazásuk után szüleim is a Somogy megyei városba költöztek. Édesapám, sajnos, 17 éve már elhunyt, édesanyámat nagy örömünkre még köztünk tudhatjuk.

Szüleim az 1960-as években

Gyermekkoromat Nyírbátorban töltöttem, tanulmányaimat is ott, a Báthory István Általános Iskolában kezdtem el. Nyolcadik után szüleim tanácsára a miskolci Finommechanikai és Műszeripari Szakközépiskolába iratkoztam be. Látták, hogy szeretek barkácsolni, ezért úgy gondolták, hogy a műszaki pályán megállom majd a helyem. Igazuk lett. Az iskolai tanáraim közül legszívesebben osztályfőnökünkre, a magyart tanító Érsekcsanádi Istvánra gondolok vissza – a műszaki iskola ellenére a humán tárgyakból is igyekezett számunkra a lehető legtöbbet átadni.

Érettségi után Kecskemétre, a GAMF-ra jelentkeztem. Döntésemben – hogy nem a Műegyetemet, hanem a hírös város főiskoláját választottam – a sport iránti vonzalmam is nagyban közrejátszott. Amikor barátommal, Pásztor Gyulával néztük a műszaki továbbtanulási lehetőségeket, a GAMF felülnézeti rajzán sok sportpályát láttunk, még úszómedence is volt itt akkor. S ugyan addig csak hobbi szinten sportoltunk, a kellemest a hasznossal összekötve idejelentkeztünk. Kecskeméten abban az időben fantasztikus sportélet folyt, nagy örömünkre ebbe csöppentünk bele. Vasvári tanár úr kosarasait csodáltuk, és a főiskolás években mindig szerveztünk valamilyen bajnokságot, ahol játszhattunk.

A GAMF-on az 1970-es években (a kép bal oldalán)

A diploma átvétele után 12 hónap kötelező katonai szolgálat következett. Ez az időszak egész életemre óriási hatással volt. Ekkor találkoztam ugyanis egy addig számomra ismeretlen sportággal, a karatéval. Egyik katonatársam, Ollmann József a karate megszállottjaként semmi másról nem tudott beszélni, csak erről. Lelkesedése engem is megfogott, és leszerelés után első utam Kecskeméten az épp akkor alakuló karateklubba vezetett. A Kis Pál vezette egyesületben a tradicionális ágat gyakoroltuk. Későn, viszonylag idős korban kezdtem foglalkozni a sportággal, de a két danos fokozatig eljutottam. Egyéniben is versenyeztem, csapatban pedig magyar bajnoki dobogós lettem.

Magyar csapatbajnoki 3. helyezett lettem a kecskemétiekkel (a dobogón balról az első)

Közben természetesen dolgozni is elkezdtem. Nem volt nehéz munkahelyet találnom: első állásomat a főiskola közvetlen szomszédságában üzemelő MMG (Mechanika Mérőműszerek Gyára) Automatika Művekben kaptam, szerszámtervezőként három évig dolgoztam ott. Emlékszem, csupán 2.400 Ft volt a fizetésem, de sosem fordult elő, hogy ne futotta volna minden szükségesre. Három évvel később egyik karatés ismerősöm révén a Göngyöleg Ellátó Vállalat izsáki telephelyén üzemvezetővé neveztek ki. A helybeliek által csak vasgyárként emlegetett cégnél az Ikarus számára acélszerkezeti elemeket – például forgózsámolyokat – gyártottunk.

Három évig Izsákon laktam, de naponta bejártam Kecskemétre –  a karateklubban ekkor már edzéseket is tartottam –, és Pesten a Testnevelési Főiskolán is tanultam: a Magyarországon első karateedzői végzettséget szerző diákcsoport tagja voltam. 1983-tól már főállású edzőként dolgoztam. Kecskeméten és a város vonzáskörzetében számos csoportot indítottunk. Ügyes gyerekeket neveltünk, közülük többen nemzetközi sikereket is elértek, így például Bene Márta és Polgár Zsolt Európa- és világbajnoki helyezettek lettek.

Első feleségemet, Benkó Gabriellát a karate révén ismertem meg, a tanítványom volt. Kapcsolatunk évekig formálódott, de csak egy évig voltunk házasok. Néhány évvel később ismét megházasodtam. Sallai Mariannal is a tatami hozott össze, de a sport mellett a munkánk is összekapcsolt bennünket.

A rendszerváltáskor lehetőség nyílt arra, hogy magán szeszfőzdék alakuljanak. Id. Sallai Mihály, a Kecskeméten közismert szódás munkaszeretetét édesapja és unokája, Mariann is örökölte. 1990-ben a család úgy gondolta, érdemes ezen az addig állami monopóliumként működő területen vállalkozni. Az országban elsőkként kaptunk engedélyt magán szeszfőzde alapítására. Elég kezdetleges módszerekkel kezdtünk, de a nagyszülők példáját követve mi is mindent visszaforgattunk a cégbe. Jobb, korszerűbb gépeket vettünk, új palackozó sort is beállítottunk. Napi 5000 literes kapacitású sörfőzdét nyitottunk, ezzel is bővítettük termékskálánkat – egy időben 35 különböző italt gyártottunk. Az 1993-tól zártkörű részvénytársasági formában működő cég, a SAGÁL Zrt. jól prosperált, évről évre egyre nagyobb árbevételre tettünk szert. Növekvő piaci részesedésünk azonban egyes körökben nem tetszhetett – talán túl nagyra nőttük ki magunkat –, az ellenőrzések megszaporodtak. A vám- és pénzügyőrök »vendégeskedései« mindennapossá váltak. Amikor láttuk, hogy ebben a »harcban« csak vesztesek lehetünk, jövedéki engedélyünket inkább visszaadtuk. A hatóságok folyamatos zaklatása ezzel meg is szűnt, és bár 7-8 évvel később az ellenünk indított koncepciós eljárásban a Legfelsőbb Bíróság is nekünk adott igazat, a piacról kiszorultunk. Időközben családi vállalkozásban egy rendkívül impozáns belvárosi épületet építettünk, melyben saját vendéglátó egységeket üzemeltettünk.

Hegyi túrán Kertész Zoltánnal

Ezekben az években egy újabb sportággal is megismerkedtem. Nagyobb beruházásaink kivitelezője a HÍRÖS-ÉP Kft. volt. A cég ügyvezetőjét, Kertész Zoltánt szenvedélyes hegymászóként is megismertem – volt az év hegymászója és 8 ezres expedíciókon is részt vett.  Egyszer tréfásan megkérdeztem tőle, hogy eljuthatnék-e én is a Kilimandzsáróra? Meglepetésemre igent mondott. Attól kezdve együtt indultunk előbb kisebb csúcsokra, azután egyre nehezebben teljesíthető célok felé. A nagy magasság, a ritka levegő, a napokig tartó gyaloglás komoly megterhelést jelentett, egyre jobban respektáltam őt is és persze a hegymászást is. Két évvel később azután valóban megmásztuk a Kilimandzsárót, és azóta már 75 országban túráztam és 45 ország legmagasabb csúcsára is eljutottam. Az Antarktiszon kívül valamennyi földrészen jártam, legmagasabban, 6542 méteren, Bolíviában, a Nevada Sajamán. Túráink alacsony költségvetésű, »hátizsákos«, 2-3 hetes utak voltak. Irántól Ugandáig rengeteg kalandot megéltünk, például Etiópiából ki is utasítottak minket.

     

Sallai Mariannal közösen két fiunk született. Bencével és Mátéval egy átlagszülőhöz képest sokkal többet törődtem. A hegymászást velük is megszerettettem, tízéves korukra már mindketten megjárták velem a 3000 méteres magasságot. 14 évig másztak versenyszerűen, az edzőjük én voltam. Hazai és nemzetközi megmérettetéseken több alkalommal is sikeresen szerepeltek – Bence ifjúsági vébén bronzérmes lett –, a magyar hegymászók közül eddig talán ők érték el a legjobb eredményeket. Ifjúsági versenyzőként mindketten voltak az »Év sportolója« díj kitüntetettjei Kecskeméten. Az elmúlt években a fiúk érdeklődése a rockzene felé fordult, életükben a hangsúly a mászásról áttolódott a zenélésre. Közben régi családi kapcsolatunk a válás ellenére kiegyensúlyozott maradt. A mai napig közös vállalkozásban is dolgozunk.

Az 1990-es évek végétől ingatlanok bérbeadásával foglalkoztam, majd 2004-ben Kertész Zoltánnal közös céget alapítottunk. A Hírös-Róna Kft. napjainkban is a térség elismert vállalkozása, a nagy szakmai tudást és magas műszaki színvonalat igénylő ipari padlók és térburkolatok kivitelezése terén komoly szakmai rangot képviselünk.

Costa Rica legmagasabb hegycsúcsán

Szeretek utazni, túrázni, gyönyörködni a természet szépségeiben. A magasság már nem vonz annyira – néha beleborzongok, hogy korábban miket vállaltam be –, a jövőben csak könnyebb kirándulásokat tervezek. Szeretném megőrizni, amíg lehet, az egészségemet is, ezen a területen mostani párom, dr. Pálinkás Julianna háziorvosként is vigyáz rám. Egy extrém tervet azért még dédelgetek magamban: november végén keresztfiammal – ő egy 9 méteres vitorláshajóval hamarosan világ körüli útra indul –, szeretnék a Zöld-foki-szigetekről indulva átkelni az Atlanti-óceánon.”