1942. január 25-én született Eusébio aranylabdás portugál labdarúgó, a labdarúgás történetének halhatatlan alakja.

Az akkor portugál gyarmat Mozambik fővárosában, Lourenco Marquesben (ma Maputo) született. Gyermekkora nyomorban telt, fehér vasúti munkás apját ötéves korában vesztette el, azután fekete anyja egymaga nevelte testvéreivel. Az iskola helyett az utcán töltötte idejét, mezítláb, rongylabdával tanult meg focizni. A Benfica fiókcsapatának számító helyi klubtól eltanácsolták, de szerencséjére a Sporting Lisboa által támogatott másik együttesnél láttak benne fantáziát. Tizenöt évesen fedezte fel a Juventus egyik ügynöke, aki szerződést ajánlott neki, de anyja nem engedte el a messzi idegenbe.

Két évvel később mégis Európába utazhatott, a Benficát edző magyar Guttmann Béla jóvoltából. Az elkényelmesedett sztárok helyett fiatal tehetségekre vadászó Guttmann a fodrásznál, egy brazil barátjától hallott a zseniális mozambiki fiúról, s még aznap Maputóba repült. Két nap múlva Eusébióval tért vissza, akit szerződésének aláírásáig álnéven rejtegettek, mert attól tartottak, hogy a rivális Sporting (amelynek fiókcsapatában játszott) szabályszerűen elrabolja a játékost.

A Benficánál 1961 májusában mutatkozott be. A következő évben 17 bajnoki mérkőzésen 12 gólt szerzett, és kulcsszerepe volt abban, hogy a portugál csapat abban a szezonban megnyerte a Bajnokcsapatok Európa Kupáját. Eusébio a döntőben két találattal járult hozzá a Puskás Ferenccel és Alfredo Di Stéfanóval felálló Real Madrid elleni 5-3-as győzelemhez. A "Sasokkal" 11-szeres portugál bajnok, hétszeres gólkirály, ötszörös kupagyőztes lett, s négyszer került a BEK döntőjébe.


A portugál válogatottban 1961 és 1971 között 64 meccsen 41 gólt szerzett. A nemzeti együttest 1966-ban a harmadik helyhez segítette az angliai világbajnokságon, a csapat hat meccséből ötön rúgott gólt, összesen kilencet, s ő lett a torna gólkirálya. A legemlékezetesebb teljesítményt az Észak-Korea elleni negyeddöntőben nyújtotta, a 0-3-ra álló mérkőzést egyedül, négy gólt szerezve fordította meg, a végeredmény 5-3 lett.

A Benficától 1975-ben köszönt el, ezután 1979-ig kanadai és kisebb portugál csapatokban játszott hosszabb-rövidebb ideig, a Torontóval 1976-ban észak-amerikai bajnoki címet szerzett. Utolsó éveiben sokat szenvedett a térde miatt, végül emiatt kellett visszavonulnia. Edzői karrierbe nem kezdett, sportvezetőként dolgozott, a Benfica és Portugália képviselőjeként járta a világot. Rengeteg jótékonysági akcióban vett részt, elsősorban az afrikai életkörülmények javításáért tett sokat.

A portugál labdarúgás történetének legnagyobb játékosa 1965-ben kiérdemelte a legrangosabb egyéni elismerést, az Aranylabdát (1962-ben és 1966-ban második helyezést ért el). Ugyancsak 1965-ben, majd 1966-ban és 1968-ban is ő lett a BEK-sorozat gólkirálya, 1968-ban és 1973-ban Európa legjobb góllövőjeként Aranycipőt nyert. Többször játszhatott a világválogatott és az Európa-válogatott színeiben is.

A Fekete Párducnak és Fekete Gyémántnak becézett csatár irtózatosan gyors volt, a 100 métert 11 másodperc alatt futotta. Távoli, jobblábas lövéseit rettegték a kapusok, a legkeményebb hátvédek sem nagyon tudták megállítani. A rendkívül gyors és technikás támadó 745 mérkőzésen lépett pályára és 733 gólt szerzett, ő volt az első afrikai labdarúgó, aki világhírnévre tett szert. A sportvilág nemcsak kiváló technikai tudásáért, hanem a sportszerűségéért is tisztelte.


Még életében, 1992-ben felállították szobrát Lisszabonban, a Benfica stadionja előtt, 1998-ban az évszázad portugál labdarúgójának választották meg. Hosszas betegeskedés után, 2014. január 5-én szívelégtelenségben hunyt el, halála után Portugáliában háromnapos nemzeti gyászt rendeltek el, s első sportolóként kapott helyet a lisszaboni Pantheonban. Film is készült róla, melynek alcíme: Sua Majestade o Rei, vagyis Őfelsége, a Király.

(Forrás:  *MTI)