Egykori Kodály iskolás tanítványai megtalálták a módját, hogyan szerezhetnének örömet a „Tanár Úrnak”, Ittzés Mihálynak 70. születésnapján. Egy alkalmi kórust alakítottak, s így köszöntötték fel. Az énekszó a legszebb ajándék volt, amit kaphatott.

Megismertetni a gyerekekkel a zenei anyanyelvet, hogy olyan zeneértő felnőttekké váljanak, akiknek a mindennapjaiban is jelen van a minőségi zene – ez volt Kodály elképzelése. Ma nem egészen ezt tapasztaljuk.  
Ez világtendencia, és sok tényező hozzájárul. Egészen egyszerűen egyenlőtlen a küzdelem: mindenféle média olyan mértékben árasztja üzleti szempontból a zenének nevezett termékeket, amivel nem lehet felvenni a küzdelmet. Ma – én úgy érzem – a „kollektív magány” a jellemző. Együtt vannak az emberek, és mégis egyedül. Alkalmi közösségek jönnek össze, például egy popzenei koncert közönsége, de ez csak egy idézőjeles közösség. Minden kornak megvolt a szórakoztató zenéje, de a zene nemcsak szórakoztatás, hanem művészet, ami segít szembesülni az embereknek önmagukkal.  Ezt azonban nem szívesen teszik, s ez is megnehezíti a zenepedagógusok munkáját.

A kodályi törekvések ellenére – valljuk meg őszintén – nem vagyunk egy éneklő nemzet. Egyre ritkábban találunk alkalmat a közös éneklésre.  
Gombnyomásos kultúrában vagy inkább kulturálatlanságban élünk. Miért kellene énekelnünk – vélik sokan –, amikor gombnyomásra a rádióból vagy a lemezjátszóról a legkiválóbb énekeseket hallgathatjuk. A szórakoztatás a lényeg. Maga a szó, a szórakozás – szétszórom magam – is azt jelzi, hogy nincs szükség koncentrációra. Az igényesebb zenehallgatást nyilván terhesnek vélik, mert ha „jól” hallgat valaki zenét az nagyon komoly szellemi és lelki feladat, tán még akkor is, ha egy Strauss-keringő vagy egy népdal szól. A másik ok, hogy a gyerekek a családban nem szokták meg, hogy énekeljenek. A zenei passzivitás, kiüresedés ellen nagyon nehéz felvenni a küzdelmet. Lehet, hogy felül kell vizsgálni az ideáinkat és az ideáljainkat is?

Ön még most is fiatalokat megszégyenítő energiával dolgozik. Milyen feladatai vannak?  
Jelenleg szerződéssel dolgozom még a Kodály Intézetben. Természetesen legyezgeti a hiúságom – ha van ilyen –, hogy még igényt tartanak rám. Emellett elég sok feladatot jelent számomra a Kodály Társaság társelnöki megbízatása. Az elnök, Szőnyi Erzsébet mellett az adminisztrációs feladatok jó része rám hárul. Sajnos, itt a Kodály Társaságban is azt tapasztalom néha, hogy a nehézségekre, a megélhetési és egyéb gondokra hivatkozva sokan nem élnek a felkínált lehetőségekkel. Baj, ha egy szakember csak abból él, amit a diákévei alatt vagy a továbbképzések során – amikor még voltak rendszeresen! – magába szívott. A passzivitással magunk gyengítjük az erkölcsi jogunkat arra, hogy a bajok ellen zúgolódjunk.
A magam részéről mindenképpen fontosnak tartom a tájékozódást a zenetudomány és a zenepedagógia területén, már csak azért is, mert szükséges a munkámhoz. Annyi minden van, amit még meg szeretnék, meg kell csinálnom, mert valami miatt félbe maradt. Sokszor éjszaka is felébredek, és azon jár az eszem, hogy mi mindent kell a következő napokban elvégeznem.

Nem gondolta azt korábban, hogy 70 évesen már nyugalmasabb lesz az élete?
Az nem az ember érdeme, hanem a Gondviselésé, hogy még bírja. Magam se hiszem, hogy már ennyi idő eltelt. Ha visszagondolok korábbi évekre, akkor előfordult, hogy néhány hétig az ember a lábát lóbálta, most meg nem lehet.  De azt hiszem, addig jó, amíg az embernek az esze a feladatokon jár, bár az az igazság – s ez talán bölcs döntés –, hogy igen hosszú távra már nem tervezek.

Kállai Erzsébet