75 éves Vetéssy Katalin aranydiplomás tanár, nyugalmazott igazgató. Kecskeméten született 1942. június 21-én. Általános és középiskoláit szülővárosában végezte, 1960-ban a Katona József Gimnáziumban érettségizett. Még ebben az évben felvették a Szegedi József Attila Tudományegyetem Természettudományi Karára, ahol 1965-ben biológia–földrajz szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett. Tanári pályafutását Solton kezdte, majd 1966-tól 1991-ig 25 éven át a Katona József Gimnáziumban folytatta. Egykori alma materében biológiából sok tehetséges tanítványt készített fel eredményesen különböző megmérettetésekre: az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen kilenc diákja végzett az I–X. hely valamelyikén és közel harmincan kaptak közülük miniszteri dicséretet. 1991-től a 42 évi kényszerű szünetelés után újrainduló Kecskeméti Református Gimnáziumban tanított, részt vett a hat évfolyamos oktatás óratervének kidolgozásában, tanterveinek elkészítésében, beindításában és kiteljesítésében. 2000-ben az intézmény igazgatójává választották, amely beosztásban 2010-ig, nyugdíjba meneteléig dolgozott. Szakmai munkájáért számos elismerést kapott, ezek közül a legfontosabbak: Oktatásügy kiváló dolgozója (1972), Kiváló pedagógus (1982), Kecskemét Városért Oktatási Díj (1999), Az év embere Kecskeméten (2006), Tradicionális keresztyén oktatás megőrzéséért díj (2009), Bács-Kiskun Megye Ifjúságának Neveléséért Díj (2010), Pro Honore – életműdíj (2010), Pedagógus Szolgálati Emlékérem (2011), Keresztény Közéletért Díj (2015).

„Tősgyökeres kecskeméti vagyok. Anyai ágon olyan ismert őseim voltak, mint például ükapám, Csabay Imre 1848-as honvéd főhadnagy, mérnök, tanár, a Kecskeméti Református Gimnázium igazgatója. Édesapám is ebben az iskolában tanított, sajnos, alig kétéves voltam, amikor a nagy világégés elvitte őt. Személyes emlékeim ezért nincsenek róla, látva azonban azt a tiszteletet és szeretetet, amellyel a még élő, egykori diákjai most is emlékeznek rá, munkámban, kapcsolataimban Ő a példaképem.


Édesanyám a református líceumban érettségizett, utána elvégzett egy kereskedelmi iskolát, de alapvetően a család körüli feladatok ellátására készült – abban az időben ez volt a természetes. Édesapám korai halála azonban mindent megváltoztatott. Édesanyám adminisztrációs állást vállalt, gyors- és gépíróként dolgozott és nagyapámmal közösen tartotta el három gyermekét. Ketten már éltünk, amikor 1944 nyarán édesapámat behívták a harctérre, húgommal még várandós volt akkor édesanyám. Nővérem, Zsuzsanna az egyetlen a családban, aki nem pedagógusi diplomát szerzett – vegyész lett –, de egész életében a szegedi egyetem alkalmazásában állt, szervetlen kémiát tanított gyógyszerészeknek és biológia szakos hallgatóknak, köztük jó néhány olyannak, akik korábban az én tanítványaim voltak. Szép szakmai utat járt be, a kémiai tudományok kandidátusi fokozatát is megszerezte, családjával jelenleg is a napfény városában él. Húgom, Zsófi – dr. Szekér Endréné – német–orosz szakos tanár lett. Pályája során kecskeméti iskolákban, többek között a Bányai Júlia Gimnáziumban tanított, leghosszabb ideig a kertészeti főiskola nyelvi lektorátusán dolgozott. Vele gyakrabban találkozom, hiszen Kecskeméten, a közelemben lakik.

Gyermekkorunkat édesapánk hiánya alapvetően meghatározta. Sokáig abban a reményben éltünk, hogy majd visszajön, s bár kicsik voltunk, ez a várakozás évekig ott élt bennünk. Nyakas kálvinista, azaz igen szigorú nagyapám elvárásainak is meg kellett felelnünk: egyrészt rendet követelt meg tőlünk, másrészt meg azt, hogy tanuljunk. Nem éreztük, hogy ez túlzott elvárás lenne tőle. Láttuk ugyanis anyánk küszködését: reggeltől estig dolgozott, és rákényszerült arra is, hogy kosztos diákokat fogadjon az egyik szobánkba. Így azután mi is tettük a magunk dolgát. Minden nehézség ellenére úgy emlékszem vissza ezekre az évekre, hogy szép és jó gyermekkorom volt.

Nagyapám, aki nemcsak a helyi gyülekezet, hanem az egyházmegye gondnoka is volt és szoros baráti kapcsolatot ápolt az államosítás ellen nyíltan harcoló Kovács Bálint és Tóth Endre lelkészekkel, bízott abban – és minden igyekezetével ő is ezen volt –, hogy gyors visszarendeződés lesz, és az ősi kecskeméti református kollégium ismét egyházi keretek között működik majd. A nyolc általános után épp ezért középiskoláimat természetesen a református gimnázium jogutódjában, a Katonában végeztem. Abban az időben is kiváló tantestülete volt az iskolának. A tanári kar tagjainak egy-egy jó tulajdonságát, például Bognár Imre alaposságát, a precizitás iránti igényét vagy azt a szeretetet, amellyel Orosz László a diákok felé fordult, Iványosi Szabó Tibor szakmai tudását, következetességét követendőnek tartottam, s később, saját munkámba is megpróbáltam beépíteni.

Érettségi tablóképem

Családunkban hitünket mindig nyíltan gyakoroltuk. Vasárnapi iskolába, hittanra rendszeresen jártam, 1955-ben 170 korombéli gyerekkel együtt én is konfirmáltam. Mai ésszel talán fölfoghatatlan, de ebből sosem volt problémám, és érettségi után a szegedi egyetemen folytathattam tanulmányaimat  – persze a végig kitűnő bizonyítványom és jól sikerült felvételim is kellett ehhez. Már fiatalon pedagógusi pályára készültem, édesapám példája is erre késztetett. Egy időben felmerült bennem, hogy esetleg orvos legyek, a biológia-földrajz szak választása mellett minden bizonnyal ez is közrejátszott. A JATE Természettudományi Karán is jól tanultam. A kiváló érdemjegyekre szükségem is volt, az így kapott népköztársasági ösztöndíj komoly segítséget jelentett.

Diplomám átvétele után bizottsági döntés alapján Soltra kellett mennem, pedagógusi pályámat ott kezdtem, egy abban az évben indított gimnáziumi osztályban tanítottam. Akkor mindez rosszul esett, de utólag mégis azt mondom, nem volt baj, hogy így történt. Hasznos tapasztalatokat szereztem ott, például rákényszerültem olyan tanítási módszerekre, amelyeket azután később is alkalmazni tudtam. A solti időszak nem tartott sokáig, bő egy évvel később meghívtak a Katonába, az év közben váratlanul Pestre távozó biológiatanár helyét kaptam meg. Jó érzés volt egykori alma materembe tanárként visszatérni, jó szívvel vettem az akkori igazgatóhelyettes, Szőts Rudi bácsi intő szavait is: »Nagyon könnyen bekerült maga ide, ugyanilyen könnyen ki is lehet kerülni!« Eleve azzal a gondolattal mentem oda, hogy minden igyekezetemmel megfeleljek kollégáim elvárásainak, ezek a mondatok is megerősítettek ezen szándékomban. A következő években azután újabb tanárok is érkeztek a gimnáziumba, a régiek közül többen nyugdíjba mentek, és az új összetételű tantestületből egy kedves, összetartó, egymásra figyelő, egymás gondolatát értő és nagyon komolyan dolgozó közösség kovácsolódott össze. Ma is élő kapcsolatban vagyunk, havi rendszerességgel találkozunk, és minden évben egy-egy napra közösen kirándulni is elmegyünk, nemrég Esztergomban jártunk.


Tanítványaimra is szívesen emlékszem vissza. Sok olyan diákot taníthattam, akik vágytak a többre, a tudásra, akik örömmel vettek részt a felkészítő óráimon, a különböző versenyeken – az országos középiskolai megmérettetéseken közülük többen szép eredményt értek el. Nagy élmény velük ismét találkozni, az osztálytalálkozókon, melyekre rendre meghívnak, boldogan hallgatom felnőtt fejjel elért sikereikről szóló beszámolóikat.


25 gyönyörű évet töltöttem a Katonában. Végtelenül jól éreztem magam ott, voltaképpen ott lettem tanár. Mégis teljesen természetes, magától értetődő volt számomra, hogy amikor a rendszerváltás után a református iskola ismét megnyithatta kapuit, több tanártársammal együtt én is »átigazoltam« oda. Ismerőseim közül sokan nem értették, miként lehet a biztos, elismert pozíció helyett a teljes bizonytalanságot választani – nem volt épület, nem volt szertár és gyerek is csak egy osztálynyi –, de bennem rendkívül erős volt a vágy, hogy segítsek az újraindulásban. A szakmai kihívások is vonzottak, a hatosztályos oktatás felépítése, tantervek készítése, a más iskolákkal való összefogás. Fontos feladatnak tűnt, hogy hogyan lehet építeni újat úgy, hogy a régi ne vesszen, hogyan lehet hagyományt teremteni a régi hagyományok mentén. Varga László és Szabó Gábor vezető lelkészek nagyon hittek a jövőben, egyházi oldalról is kézbe vették az ügyeket, de mindketten jól értették a pedagógiai részt is. példás együttműködés alakult ki köztük és az egyre gyarapodó tantestület között. Az iskola pedig szépen fejlődött, és néhány év alatt ugyanoda eljutottunk, mint amit korábban a Katonában elértünk. Hálás vagyok a gimnázium minden szellemi, lelki, hitbeli, anyagi, tárgyi gyarapodásáért, az elért eredményekért, amelyet átéltem és megtapasztaltam.


Az iskolateremtő munkában nagy örömmel vettem részt, mindazt, amit a Katonában, az új dolgok iránt igen fogékony Mester Barnabás igazgató mellett eltanultam, például jól tudtam törvényt olvasni, értelmezni, azt a refiben is alkalmaztam. Az azonban eszembe se jutott, hogy igazgató legyek. 2000-ben mégis úgy alakult, hogy Varga László kérésére, rábeszélésére igent mondtam. A számomra merőben új igazgatói feladatot csak azért mertem elvállalni, mert éreztem a bizalmat, és számíthattam arra, hogy a közös cél elérése érdekében a tantestület és az egyházi vezetés is elkötelezetten, legjobb tudása és ereje szerint, személyes példamutatással fogja segíteni munkámat. A biztos hátteret igazgatóként töltött tíz évem alatt mindvégig éreztem. Ezért vittem végig a második öt évet is, hiszen még két évem hátra volt, amikor már elértem a nyugdíjkorhatárt, és én jó előre jeleztem is, hogy ehhez az időponthoz érve kész leszek átadni az igazgatói feladatokat, az intézményt fenntartó egyházközség vezetőitől azonban csak biztatást kaptam, és érvelésük előtt – amit elvállaltam, azt ne hagyjam félbe, töltsem ki mind az öt évet – meg is kellett hajolnom. Viszont 2010-ben a folytatás már igazából föl sem merült, bő félévvel korábban én magam megkezdtem az igazgatóváltás előkészítését. Döntésemben az is közrejátszott, hogy a következő tanévben komoly oktatási reformot vezettek be, és úgy gondoltam, hogy ezt a több évig tartó folyamatot már az utódomnak kell levezényelnie. Nyugodt szívvel álltam egyébként föl, mert az egyik igazgatóhelyettes, Szenes Mártonné Durucz Anna vette át a feladatot, így a folyamatosságnak is köszönhetően a váltás zökkenőmentesen zajlott le.


Egyházi vezetőim, kollégáim szép, számomra felejthetetlen két alkalmon vettek búcsút tőlem! A tanévzáró istentiszteleten az egyházközség nevében Varga László főtiszteletű úr méltatta munkámat, Varga Nándor nagytiszteletű úr pedig egy utazási utalványt adott át azzal, hogy egy szentföldi utazásra használjam fel. Csodálatos élményben volt részem. Az évzáró tantestületi ülés után – szokás szerint – tanévzáró ebédet szerveztünk, ahol kötetlen beszélgetéseinket megszakítva kollégáim egyúttal tőlem is elköszöntek. Nem egy hosszú méltatássorozattal búcsúztak, ezt én nagyon jó néven vettem, hanem egy szép virágcsokorral. S ami különösen értékes számomra, kaptam tőlük egy igen vastag emlékkönyvet is, melynek lapjaira személyes hangvételű gondolataikat, sok-sok fényképpel illusztrált közös emlékeinket, idézetekkel színesített jókívánságaikat jegyezték le. Nem tudom, mennyi ideig tarthatott, míg elkészültek vele, de értékesebb ajándékot nem adhattak volna, őszinte soraikat azóta is mindig meghatódva, és persze jóleső büszkeséggel olvasom.


2010 júliusában egyik napról a másikra »főállású« nyugdíjas lettem. Míg a korábbi 45 évben reggeltől estig minden percem a tanítás körül forgott, ez egy szempillantás alatt véget ért. Engem is váratlanul, kissé fölkészületlenül ért ez a helyzet, először nem is tudtam, miként rendezzem be az életemet. Egy év múlva azután megoldódott a bennem is kérdéseket felvető szituáció: az egészségügyi szakközépiskola vezetője kérésére elvállaltam a továbbtanulni szándékozó diákok biológia érettségire való felkészítését. Céltudatos gyerekekkel foglalkozhattam, nagy élmény volt közöttük tanítani. Csupán két évig tartott életemnek ez az időszaka, mert bár szívesen folytattam volna még, a nyugdíjasokra vonatkozó törvények változása miatt abba kellett hagynom, de pont elég volt arra, hogy lecsendesedjen bennem a tanítás hiánya miatt keletkezett feszültség, hogy ki tudjam mondani: itt a pont, itt a vége, ettől kezdve nyugdíjas vagyok.

Ezekben az években kaptam egy számomra nagyon jóleső megkeresést is: egykori iskolámba, a Katonába hívtak vissza tanítani, több mint egy fél tanári állást kínáltak föl. Nagyon jólesett, hogy rám gondoltak, meghatottan fogadtam a szép gesztust, hogy számolnak velem, hiszen én korábban hűtlenül elhagytam az iskolát. Az ajánlaton el is gondolkoztam, de attól tartva, hogy régi önmagamat már esetleg nem tudom újra adni – közben közel 25 év eltelt –, nem vállaltam ezt a szép és megtisztelő feladatot.



Sok szabadidőm sosem volt, ez a helyzet az utóbbi években sem változott. Bár korábban tartottam attól, hogy nyugdíjasként majd nap mint nap beülök a fotelbe, fölteszem a lábamat és nézem a tévét, nem így lett. A szappanoperákra, a felszínes műsorokra szerencsére nincs időm, de esténként két híradót is természetesen megnézek. A Kecskeméti TV adásának májusi változásait jónak tartom, a híróra, amely valóban magyaráz, elemez és kiemel, nézhető, érdekes műsor. A visszaemlékezős rész is tetszik, nemrég én is nyakig benne voltam egy hasonló témájú, a kecskeméti református oktatás 450. jubileumára készített könyv szerkesztésében.


Kecskemétnek rendkívül gazdag a kulturális élete. Ahova csak lehet – kiállításmegnyitókra, irodalmi estekre, koncertekre – szívesen elmegyek. Van színház-, filmklub- és uszodabérletem. Egy-egy városi, református nőszövetségi, nyugdíjasházi rendezvényen én is gyakran tartok előadást, például a közelmúltban a Katona József Emlékházban több alkalommal is beszéltem a régi iskolákról, míg legutóbb a Városházán, a Gulág-emlékév kapcsán, a hadifogságba hurcolt édesapám tábori levelei alapján a Kárpátalján történtekről számoltam be. A Mátyási József Kör tagjaként – édesapám nyomdokaiba is lépve – én is sokat foglalkoztam az »elfeledett kecskeméti költő« munkásságával, és a fellelt új adatok, információk alapján több prezentációt is tartottam. Az 1948, azaz az államosítás előtt végzett öregdiákok találkozóin is évről évre részt veszek, gyűjtögetem emlékeiket. A régi tanítványaimmal is tartom a kapcsolatot, a napokban is voltam egy 40 éves érettségi találkozón, és persze testvéreimmel és családjaikkal is sok időt töltünk együtt. Rajtuk kívül több baráti közösséghez is tartozom, kirándulunk – nagyon szeretek utazni kül- és belföldre egyaránt –, fehér asztalnál beszélgetünk.


Az Újkollégium márványpadlójában megkövesedett csigaházak láthatók. Én egy ilyen védőburkot igyekeztem az utóbbi időben a magam számára kialakítani. Elégedetten élek, örömmel visszatekintve mindarra, amit a Gondviselés kegyelméből kaptam és a saját munkám által értem el. És bízom abban, hogy amint az elmúlt időszakban, úgy a következő években is elérnek még értelmes és hasznos feladatok!”
(Lejegyezte: Varga Géza)