70 éves Toókos György nyugdíjas kézilabdaedző, sportvezető. Lhotán született 1945. május 12-én. Általános és középiskoláit Budapesten végezte, később a Testnevelési Főiskolán edzői és sportszervezői diplomát szerzett. Edzőként 1978-ban országos serdülő bajnokságot nyert csapatával, míg 1982-ben a VOLÁN SC szakosztályvezetőjeként a Magyar Népköztársasági Kupát emelhette a magasba. Számos ifjúsági és felnőtt válogatott, valamint NB I-s játékos nevelőedzője volt. Több éven keresztül és alkalommal dolgozott a kecskeméti női csapat mellett: 1983-tól 1985-ig a DUTÉP SC, 2001-től 2005-ig a DELFIN FC, illetve a Kecskeméti NKSE edzője volt. Közben ügyvezető igazgatóként közel tíz évig a Kézilabda Szeged SE munkáját irányította. 2006 januárjától 2008 júniusáig a Kecskeméti NKSE szakmai alelnökeként is dolgozott. 1969-től 41 évig aktív játékvezető volt, 2004 és 2013 között a Bács-Kiskun Megyei Kézilabda Szövetség munkáját segítette, egy ideig a Bács-Kiskun Megyei Játékvezetői Bizottság titkári feladatait is ellátta. Sportsikereiért, eredményes felkészítő munkájáért Kecskemét Megyei Jogú Város Önkormányzatától 2001-ben egy díszes serleget, 2004-ben és 2006-ban elismerő oklevelet kapott.

„A Tókos/Toókos székely nemesi család leszármazottja vagyok. Őseim a határőrséget adó lófők voltak. Benedek Elek révén egyik nevesebb rokonom a nagyanyám, Benedek Berta, de nagybátyámra, Toókos Gyula tábornokra, az Országos Vitézi Szék első székkapitányára is büszkén emlékezem.

A második világháború utolsó éveiben szüleim Debrecenben éltek, forgalmi szolgálattevőként édesapám a vasútállomáson szolgált. Amikor az amerikaiak bombázni kezdték a cívisvárost, egy vonattal nyugatra indultak. Édesanyám akkor már »mindennapos« volt velem, ezért útközben valahogy leszálltak. Így én Prága közelében, egy Lhota nevű nagy major fészerében születtem. Bár a háború Berlinben akkor már véget ért, a közelünkben egy német tiszt csapatával még nem adta meg magát, így világra jöttömkor fejünk fölött golyók röpködtek. Később, amint lehetett, szüleimmel visszatértünk Magyarországra. Egy évig rokonoknál Szegeden laktunk, azután apámat Budapestre vezényelték, azaz én már a fővárosban nőttem fel. Születésemkor – a mostoha körülmények okozták – édesanyám gerince porcleválást szenvedett, emiatt később újabb gyermeke már nem lehetett. Ezt különösen apám fájlalta, aki nagy családból származott, tizenhatan voltak testvérek.

Budapesten rövid ideig a Nyugati pályaudvarral szemben laktunk, azután a Vérmező mellé költöztünk. Iskoláimat a közelünkben lévő Attila utcai általánosban kezdtem meg. Jó tanuló voltam, szinte minden évben mindenből ötöst szereztem. Két kivétel azért akadt: az ének és a testnevelés. Nyolcadik után a Petőfi Sándor Fiúgimnáziumban tanultam tovább. Kiváló iskola volt, nagyszerű tanári karral. Különösen az osztályfőnököm, dr. Surányi Imre hatott rám. Magyart és történelmet tanított nekünk, emellett elsőben osztályújságot, másodikban rádió-, harmadikban tévéjátékokat csináltatott velünk. De bevezetett bennünket a művészettörténet és az esztétika rejtelmeibe is. Sokoldalúságomat, hogy például a zenét és a színházat is szeretem, elsősorban neki köszönhetem.

Érettségi tablóképem

A sport szeretete nem véletlenül alakult ki bennem. Édesapámtól is örökölhettem, ő fiatalon egy csapatban focizott többek között Baróti Lajossal. Csak egy érdekesség: az első emlékem róla az, hogy tartja maga előtt a Népsportot, és az újság mögött szabadon lévő kezével keresi a kávéscsészét. Az általános iskolában még nem sportoltam, a gimnáziumban azután már teljes mellszélességgel. Az iskola tele volt sportolókkal. Egy évvel fölöttem járt például Ránky Mátyás, a férfi kosárlabda-válogatott későbbi szövetségi kapitánya és Fluck Miklós magyar bajnok sprinter. De osztálytársam volt Bekő Zsolt, a KTE focicsapata mostani edzőjének édesapja, Molnár Dániel sportriporter, Rajcsányi Péter sakkozó, a FIDE vezetőségi tagja és Boldizsár Miklós drámaíró is. Testnevelő tanáromat, Paulinyi Jenőt nagyon szerettem. Az igen komoly iskolai házi bajnokságokon főleg atletizáltam – hosszútávfutóként többnyire 800 és 1500 méteren indultam –, emellett röplabdáztam és kosaraztam is, összesen nyolc sportág igazolásával rendelkeztem. Valójában egyik sportágban sem nyújtottam kiemelkedőt.

Adminisztratív vénám révén – mindig rendesen vezettem az edzésnaplót, a mérkőzések jegyzőkönyveit – már második osztályos koromban beválasztottak az iskolai sportkör elnökségébe. Harmadiktól az elnöki feladatokkal is engem bíztak meg, negyedikben pedig az iskola KISZ-bizottsága sportfelelőse lettem. A sport szinte minden időmet kitöltötte. Edzettem, versenyeztem és szervezési feladatok miatt más sportágak eseményeire is rendszeresen eljártam. Egyszer az iskolai kézilabdacsapatunk kerületi mérkőzésére is el kellett mennem. Siralmas kép fogadott: a pálya mellett a játékosok azon szomorkodtak, hogy »Mindjárt kezdődik a meccs és nincs kapusunk!« A helyzetet meg kellett menteni, beálltam. Sportorvosi igazolásom volt, a többi papírt nem ellenőrizték. Azt nem tudom, hogy kinek a nevén játszottam, de nyertünk. Másnap Jenő bácsi azzal állított meg, hogy »Hallom, tegnap brillíroztál.« Ettől kezdve kéziztem is, de ebben a sportágban sem tűntem ki különösebben.

Fiatalon

Érettségi után a Színház- és Filmművészeti Főiskolára jelentkeztem, sikertelenül. Balszerencsémre ugyanis a felvételin egy akkor futó darab rendezését megkritizáltam, és csak mikor kijöttem, tudtam meg, hogy a zsűriben ott ült a megbírált is. A Szegedi Orvosegyetemre azonban fölvettek. Igaz, helyhiányra hivatkozva először elutasítottak, de a fellebbezésemet végül elfogadták. Előfelvételis lettem, azaz 10 hónap építőipari segédmunka után kezdtem meg az egyetemi tanulmányaimat. Az első három félév gyorsan eltelt. Ekkor a biológia tanszék vezetésével egy új tanárt bíztak meg. Nagy volt a kontraszt, elődjét szerettük, sajátos módszerei miatt őt nem tudtuk elfogadni. Amikor dolgozatot íratott velünk, összebeszéltünk, és mindenki üres lapot adott be. Lett belőle nem kis felfordulás, no meg újabb dolgozat, de azt már csak négyen adtuk be kitöltetlenül. Év végén azután a vizsgák beosztásánál hiába próbáltuk kikerülni az ominózus tanárt, valamennyiünket »visszatapsolt«. Fél évig az Út- és Vasútépítő Vállalat szállítási munkáinak koordinálásával részt vettem a szocializmus építésében, azután folytattam az orvosit.

Közben azonban sok minden megváltozott körülöttem. Ekkor már nős voltam. Feleségemet még Budapesten ismertem meg, a József Attila Szabadegyetem egyik előadásán találkoztunk. Azután kiderült, hogy ő is sportol, és amikor én az orvosit elkezdtem, ő utánam jött Szegedre. A Móravárosi Kinizsi kézilabdacsapatában védett, egy rövid ideig a csapatot én edzettem. Húszéves múltam, amikor összeházasodtunk, de néhány évvel később útjaink elváltak. Egy fiunk született, Gábor napjainkban is Szegeden él.

Ifjú játékvezetőként

Változást jelentett az is, hogy évfolyamtársaim egy része – pedig értük is tettük négyen, amit tettünk – máshogy viszonyultak hozzám. Sok apró visszajelzésből azt éreztem, hogy nekem nem ott van a helyem. A sport egyre fontosabbá vált számomra, ezért néhány hónap tanulás után az egyetem tanulmányi osztályáról kikértem a munkakönyvemet és abbahagytam az egyetemet.

1966 szeptemberétől 1981 decemberéig munka mellett, több szegedi csapatnál edzőként dolgoztam, közben a Testnevelési Főiskola edzői és sportszervezői szakát is elvégeztem. Elsősorban utánpótlás csapatokat edzettem, számos ifjúsági és felnőtt válogatott, valamint NB I-s játékos felfedezője, nevelőedzője voltam. Büszke vagyok arra, hogy csapatommal 1978-ban országos serdülő bajnokságot nyertünk.

A Tisza Volán kupagyőztes csapatával

1981-ben új kihívást jelentő feladattal bíztak meg. A VOLÁN SC szakosztályvezetőjeként eltöltött másfél év során sok sikert arattunk, többek között a Magyar Kupát is elnyertük. 1982 őszén azután bizonytalanná vált az ottani helyzet, és Schóber Ottó hívását elfogadva Kecskemétre jöttem, 1983. január 1-jétől a DUTÉP SC edzője lettem.

A DUTÉP csapatával

Döntésemben közrejátszott az is, hogy egy bajai edzőtáborozás során megismerkedtem Börönte Erikával, a kecskeméti művelődési központ programszervezőjével. Ő egy francia testvérvárosi csoportot kalauzolt el oda, és a közelünkben, egy KISZ-táborban volt a szállásuk. Kapcsolatunk gyorsan szorossá vált, a következő év februárjában össze is házasodtunk. Egy leányunk született. Tímea vendéglátói, idegenforgalmi és angol nyelvű mesterképzésben marketing végzettséggel is bír, 2012 szeptembere óta Bournemouth-ban él.

Feleségemmel, Erikával és lányunkkal, Timivel Bournemouth-ban, 2013-ban

A DUTÉP edzőjeként tavasszal még nem ment a játék, az őszi idényben azután már beérett a sok munka, és egyetlen vereséggel a második helyen zártuk az NB II-ben az őszt. Mesésen védekeztünk – a teljes magyar mezőnyben mi kaptunk egy-egy meccsen átlagosan a legkevesebb gólt –, erre még az országos szakmai vezetés is fölfigyelt. A sportpolitika azonban közbeszólt – a férficsapatot támogatták, bennünket nem –, ezért 1985 novemberében visszamentem Szegedre. Az NB I-es Textil SE utánpótlás szakágvezetőjeként dolgozva is értünk el szép eredményeket, így például az ificsapattal országos negyedikek lettünk. Sajnos, az egyesületet támogató cég egyre nehezebb anyagi helyzetbe került, a klubot föl kellett számolni, később a Textilművek is csődbe ment. 1990 márciusában új formációban folytattuk tovább a munkát, a Kézilabda Szeged SE ügyvezetői feladatait közel tíz évig láttam el.

A Kecskeméti NKSE csapatával

Korábban kaptam bőven ígéretet kecskeméti ismerőseimtől, 2000 után – amióta a kétlakiságot föladtam – a segítségnyújtás elmaradt. Talán ez is az oka annak, hogy nem lettem igazi kecskeméti. Persze az a 36-37 aktív év, ami alatt Szegeden felépítettem magam, nem ismétlődhetett meg itt, a hírös városban. Az elmúlt évtizedekben sokat dolgoztam a Bács megyei kézilabda szövetségben, a játékvezetői testületekben. Mindent örömmel tettem.

Életem során első ember sose voltam, de tudom, tapasztaltam, hogy a szürke eminenciások is legalább olyan fontosak. Mert minden akkor működik, ha valakik a feltételeket biztosítják hozzá. Valakinek mozgatni kell a »bábszínházat!«

Napjainkban

Annak idején, amikor édesapám nyugdíjas lett, félállásban még évekig visszajárt dolgozni. 66 évesen azután abbahagyta a munkát, és egy-két év múlva élete teljesen beszűkült. Én nem akarok otthonülő ember lenni, eltespedni. Amíg van rá lehetőség, addig szeretnék valami értelmeset csinálni.”