VALLOMÁSOK: Tarapcsik Sándor könyvkötőmester70

70 éves Tarapcsik Sándor aranykoszorús, Gyémánt-díjas könyvkötőmester. Kecskeméten született 1948. augusztus 31-én. Az apai örökséget folytatva szintén könyvkötőnek tanult, az egyik legszigorúbb mestere épp az édesapja volt. Tanulmányait 1963 és 1966 között a Gáspár András Szakmunkásképző Iskolában, 1969 és 1973 között a Németh László Gimnáziumban, 1976 és 1978 között a Nyomdaipari Technikumban végezte. Könyvkötő mesterlevelét 1981-ben, szita- és tamponnyomó oklevelét 1987-ben szerezte. 1963-tól a Vegyes Ktsz-ben, majd annak jogutódjaiban dolgozott, sok éven át a részlegvezetői feladatokat is ellátta. A rendszerváltás után családi vállalkozásban folytatta mesterségét, nyugdíjba vonulásáig, 2011-ig a Tarapcsik Dinasztia Bt. cégvezetője volt. Mesterségét nyugdíjasan sem hagyta abba, azóta is minden munkanapja a műhelyben kezdődik. Országos ismertségét egy, a II. János Pál pápának hófehér bőrbe kötött szakácskönyv hozta meg, de az ENSZ főtitkárának is készített már díszdobozt. Munkáit  közel 30 kiállításon is láthatták már az érdeklődők, cikkei szakmai folyóiratokban olvashatók. A Könyvkötők Országos Ipartestülete tagja, a Kecskemét és Vidéke Ipartestület alelnöke. Az elmúlt évtizedek során számos elismerést kapott: Szakma ifjú mestere (1978), Kiváló dolgozó (4x), Aranykoszorús mester (2003), Szilády Károly-díj (2005), Kecskemét Város Életmű Díja (2007), Kanadai iparosok aranyjelvénye (2008), IPOSZ Díj (2008), Év Kecskeméti Mestere Díj (2011), Az év kézművese (2013), dr. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek életműdíja (2013), Gyémánt-díjas kézműves kompaktor (2014), Magyar Kézművességért Díj (2017).


„Édesapám távoli ősei Trieszt környékén éltek, nagyszüleim azonban már Kecskeméten laktak, 1923. február 10-én ő is itt született. Nagyapám nyomdokait követve szabónak készült, ám nem érezte igazán magáénak ezt a szakmát, ezért az inasév végeztével mesterséget váltott, és Hegedűs István és testvére, József műhelyében a könyvkötést tanulta ki. Édesanyám szintén ezt a hivatást választotta, több évtizeden át együtt dolgoztak. Két gyermekük született, testvérem és én is családunkkal Kecskeméten élünk. Judit fényképészként dolgozik, míg én az apai örökséget folytatva könyvkötő lettem.

Szüleim

Pályaválasztásom egyértelmű volt, a könyvkötészeten kívül valójában semmi más nem jött számításba. Már hetedik osztályos koromban bejártam a műhelybe édesapámnak segíteni. Láttam a munkafolyamatot, összeismerkedtem Hegedűs Józsi bácsival meg a többi kollégával. Megcsapott a festékek, a ragasztók, a különböző enyvek  „illata”, megbarátkoztam az ólombetűkkel, és mindez nekem nagyon megtetszett. Ennek ellenére a nyolcadik osztály után fölmerült bennem, hogy a Béke téri iskola befejezése után tanulmányaimat a szemben lévő Katona József Gimnáziumban folytassam, de egyrészt nem voltam különösebben jó tanuló – csak később jöttem rá, hogy ha az életben becsülettel meg akarom állni a helyem, akkor ahhoz tanulni kell –, másrészt egy szerencsés  helyzet is segített: abban az évben úgy adódott, hogy a szövetkezet, ahol édesapám a könyvkötőrészleget vezette, egy tanulót föl akart venni. Én lettem az a tanuló, és ezt a döntésemet sosem bántam meg. 1963. június 17-én első munkanapomat a kecskeméti Nagytemplomban édesanyámmal kezdtem, azért imádkoztunk, hogy jó könyvkötő váljék belőlem. Azután elkezdtem dolgozni, és örökre eljegyeztem magam ezzel a szakmával. Az ipari iskolát már nagyon jó eredménnyel végeztem el, tudásomat tanárom azzal is elismerte, hogy egy-egy gyakorlati óra megtartását rám bízta.

Első éves tanuló koromban, 1963-ban

A katonaság az én életemből sem maradhatott ki. Munkámban azonban törést nem jelentett az így eltöltött idő, hiszen a szakmámat végezhettem ott is, ráadásul emiatt kiváltságos helyzetbe kerültem, például akkor jöhettem haza Félegyházáról, amikor akartam. Ma is hálával és nagy szeretettel emlékezek vissza egyik főnökömre, Somlai alezredesre, aki azt mondta: »Itt csak egyszer lehet megbukni.«, s ezzel megerősítette bennem mindazt, amit otthon édesapámtól tanultam, hogy a kapott feladatokat mindig időben és a tőlem telhető legjobb tudással csináljam meg.

A könyvkötőrészleg csapata 1976-ban

Leszerelésem után a szövetkezetbe visszavártak, és azután ott dolgoztam több mint két évtizedig. S bár ez idő alatt a szervezeti változások engem is érintettek, felmenőimhez hasonlóan én is mindvégig ugyanannál a munkapadnál dolgoztam, s dolgozom ma is. Munkámat a vezetők is mindig megbecsülték, az ÉPSZISZ elnökségi tagjává is választottak, illetve amikor édesapám nyugdíjba ment, feladatát átvéve a könyvkötőrészleg vezetésével is megbíztak. Tanulmányaimat is folytathattam, s ahogy azt már jóval korábban elterveztem, előbb leérettségiztem, azután technikusi végzettséget szereztem, majd mestervizsgát tettem, míg a régi könyvek restaurálásához szükséges ismereteket az Iparművészeti Főiskolán sajátítottam el. De nemcsak tanultam, tanítottam is: nagyon sok fiatalt neveltem ki könyvkötő szakmunkásnak. Tanítványaim az országos versenyeken rendre az első 20 között végeztek. Arra meg különösen büszkén tekintek vissza, hogy egyikük, Kökény Mariann országos első helyezést ért el.

Édesapámmal 1987-ben

1993-ban a szövetkezet megszűnt, ezért családi vállalkozást – a Tarapcsik Dinasztia Bt.-t – kellett  alapítanunk. Már az induláskor tudtam, hogy nem lesz könnyű a jövő, mert aki becsülettel és tisztességgel végzi a dolgát, annak bizony nagyon meg kell küzdenie a mindennapiért. Az első években kevés munkánk volt, csak egy-egy korábbi partnerünktől kaptunk megrendelést, de kitartottunk, és reméltük, hogy lesznek még jobb napok is. Azután az APEH bízott meg bennünket egy jelentősebb munkával, majd fokozatosan jöttek az újabb feladatok. Bevételeinkből egy idő után fejlesztésre is futotta. Ugyanakkor arra is vigyáznom kellett, nehogy túlvállaljam magam: egy időben, amikor már heteken át reggeltől estig dolgoztam, a szervezetem – és persze a háziorvosom is – jelezte, hogy ennek nem lesz jó vége. Azóta egy kissé visszafogom magam.

A kézi aranyozás a szakma legnehezebb munkafolyamata

Szakmámat mindig a legprecízebben, a legjobb minőségben igyekszem végezni. A legjobban a természetes anyagokkal szeretek dolgozni, leginkább az egyedi ötletet, kreativitást igénylő feladatokat kedvelem. A fokozott türelmet igénylő restaurálást pedig különösen nagy örömmel végzem. A legrégebbi könyv, amit újra olvashatóvá tettem, az 1560-as években készült. Büszke vagyok arra is, hogy 1998-ban Szakál László soltvadkerti vendéglős magánkiadásban napvilágot látott, Áldd meg, urunk, asztalunkat című könyvének egy példányát fehér bőrbe köthettem. A különlegesen szép kötetet II. János Pál pápa kapta ajándékba első magyarországi látogatásakor a szerzőtől.

A II. János Pál pápának szánt könyv készítése közben

Boldog vagyok, hogy megbízóimtól mindig csak dicséretet, elismerést kapok. Ügyfeleink azzal is jelzik elégedettségüket, hogy megrendeléseikkel újra és újra megtisztelnek. Közel 40 éve a parlament könyvkötője vagyok, de az adóhatósággal is már bő húsz éves az együttműködésünk, és van jó néhány visszatérő magánrendelőnk is. S hogy ez így alakulhatott, abban a feleségemnek is komoly szerepe van. 14 évesen, első éves ipari tanuló koromban ismertem meg. Ő még csak a 13-at töltötte be, akkor ment nyolcadikba. A Puskin utca sarkán, egy élelmiszerbolt előtt beszélgettünk először. 1970 augusztusában tartottuk meg az esküvőt, így most már 48 éves házasok vagyunk. Nagyon jól választottam.

                   
  Esküvői fotónk                                                                      2001-ben

Szerencsés ember vagyok a munka szempontjából is, de a házasságomra is igaz ez. Igazi társam ő, végtelenül kompromisszumképes, szakmám gyakorlásában is a legfőbb támaszom. Ha volt egy ötletem, ha kitaláltam valamit – gyakran előfordult ez az elmúlt évtizedekben –, csak hazaszóltam, hogy későn megyek haza, mert előbb megcsinálom, és ő ezt mindig megértette, helyettem is helyt állt otthon. Két gyermekünk született. Lányunk, Katalin pedagógus lett, a Kecskeméti Református Általános Iskolában tanít, míg fiunk, Sándor is a könyvkötészet mellett döntött, a családi műhelyben viszi tovább ezt a gyönyörű mesterséget.  Mindketten Kecskeméten élnek, családosak, és igazságos elosztásban már összesen négy unokával is megörvendeztettek bennünket.

Családi körben

Bár már a hetedik ikszhez közeledem, ez életemben nagy változást nem fog jelenteni, a bőrömből valószínűleg a jövőben sem fogok tudni kibújni. Ahogy eddig, ezután is törekedni fogok az újabb dolgokra, a fejem állandóan csak ezen jár, hogy mit lehetne jobban elkészíteni. Az utóbbi időben például egy német szaklapban olvasott bőrkötési eljárás bűvölt el, ezt tanulgatom, és szeretném alkalmazni is. Lakiteleken, a kis nyaralónkban is sok időt töltök. Hétvégente kertészkedek, élvezem a természet közelségét, meg persze az unokák is gyakran kijönnek, s jó velük is együtt lenni ott. Az év hidegebb hónapjaiban többet vagyok otthon. Ha körülnézek a lakásban, látom azokat a tárgyakat, amelyekhez rengeteg emlékem fűződik, jó belegondolni abba, hogy mennyi mindent kaptam az élettől, az emberektől. Ilyenkor jövök rá, hogy mennyi barátom van, sajnos, közülük már többen is elmentek. Van egy csodaszép jukkafám, alatta egy bőrfotelbe leülve szeretek zenét hallgatni – komoly hifi-berendezést vásároltam –, szakkönyveket is ott olvasok, így feltöltődök, erőt nyerek.

Lezsák Sándorral 2009-ben

A 70. születésnapom közeledte kapcsán felkérést kaptam arra, hogy állítsak össze anyagot egy eddigi munkásságomat bemutató tárlathoz. Az augusztus végére tervezett életmű-kiállítástól egy ideig kicsit ódzkodtam, pedig sokszor, összesen 28 alkalommal adódott már lehetőségem hasonló alkalomra korábban. Az első kiállításom 1982-ben Lakiteleken volt, Lezsák Sándor ezt írta be az emlékkönyvbe: »Ilyen MESTER munkáihoz olyan könyvek illenek, amelyeknek a tartalma is mesteri. Kívánom, hogy minél több alkalommal találkozzon a forma és a tartalom valódi minősége!« Örülök, hogy a jubileumi tárlat megvalósul, augusztus 31-étől az Orgoványi Művelődési Házban életem legfontosabb mérföldköveivel az érdeklődők megismerkedhetnek.

Az Év Kecskeméti Mestere Díj átvételekor

Az elmúlt évek során számos elismerést kaptam. Nem magas állami kitüntetéseket – ezekre sosem vágytam, hiszen »kis« ember vagyok –, hanem szakmaiakat. Számomra ugyanis mindig az volt a döntő, hogy a szakmámban kapjak megbecsülést. A mesterlevéltől az életműdíjig valamennyinek nagyon örültem. Egy hosszúkás kis szekrényben őrzöm ezeket, és a fiatal koromban kapott Kiváló Dolgozó kitüntetésekre épp úgy büszke vagyok, mint a három éve kapott Gyémánt-díjra, mert úgy gondolom, nem az számít, hogy van-e rajta csillag vagy valami más jelkép, ez lényegtelen, a fontos az, hogy mindezeket a munkáimmal érdemeltem ki! Sosem dőltem hátra, akartam a jobbat, a szebbet, az újat, és a célom az volt, hogy örömöt szerezzek másoknak, hogy amikor kilépnek a műhelyem ajtaján, akkor elégedetten távozzanak. A legnagyobb elismerést ugyanis nekem az jelenti, amikor látom az elkészült szakdolgozat átvételekor a diákok arcán a felszabadult örömöt, vagy a felújított, átkötött öreg családi Bibliájába belelapozó idős néni mosolyát.

(Varga Géza)