Vallomások: Szvoren András60

„Egyszerű, munkásszülők gyermekeként 1950. április 14-én, Kisterenyén születtem. Villamosipari szakember, elektroműszerész szerettem volna lenni – azóta is mindig «bütykölök» valamit -, de a szakirányú iskolákba, Miskolcra, illetve Esztergomba nem vettek föl, így a gimnáziumot szülővárosomban kezdtem el. Közben a nagybátonyi Állami Zeneiskolában fuvoláztam, s egy év múlva lehetőséget kaptam arra, hogy tanulmányaimat a Magyar Néphadsereg Központi Zenész Tiszthelyettesképző Szakközépiskolájában folytassam. Ez nagy változást jelentett számomra, a fővárosba kerültem. Az iskola, a kollégium ingyenes volt, ruhát és teljes ellátást kaptam, sőt, ellátmányt vehettem föl, ha iskolaszünetben hazamentem, és ez bizony nagy segítséget jelentett szüleim számára is.

A szakközépiskola befejezése után a Magyar Néphadsereg Központi Zenekarának tagja lettem. A katonaságot, az egyenruhát azonban nagyon nehezen viseltem el. (A szmokingot ma is csak közvetlenül a fellépés előtt veszem fel.) S bár nagy szerencsémre az együttes első fuvolása lehettem, alig egy évvel később, egy kulcscsonttöréssel végződő motorbaleset után leszereltem.

Hazamentem és a legkülönbözőbb munkakörökben dolgoztam tovább. Voltam elektrolakatos segédmunkás, költségellenőr, rezsigazdálkodó és szállítási vezető is. Munka mellett elvégeztem a villamosipari technikumot és egy rádió-tv szerelő tanfolyamot is. Emellett persze a zenélést nem hagytam abba, a Salgótarjáni Szimfonikus Zenekarban játszottam.

          Az Országos Fuvolás Tábor résztvevőivel
1978-ban a salgótarjáni Állami Zeneiskola igazgatója megkért, hogy egy szülési szabadságra ment kolléganőt helyettesítsem. Másodállásban, délutánonként tanítottam a gyerekeket fuvolázni. Mindez kezdettől fogva óriási örömöt jelentett számomra. Imponált, ahogy a növendékeim szeretettel vettek körül mint «tanár bácsit». Így egy év múlva elfogadtam a fölajánlott véglegesítést. Kezdetben diploma nélkül tanítottam. S bár diákjaim sok-sok kiváló helyezést értek el a területi és az országos tanulmányi versenyeken, mégis úgy láttam jónak, hogy számomra is szükséges a szakmai fejlődés: 47 évesen jeles eredménnyel szereztem fuvolatanári oklevelet Miskolcon, a Zeneművészeti Főiskolán.

A gyerekekkel az órákon sokat kamaráztunk. Ma is csak meghatódva emlékszem vissza arra, amikor egy pöttöm lányka megállított és ragyogó szemekkel ezt mondta: «Megvagyunk öten Husi bácsi, tetszik velünk foglalkozni?» 

Kecskemétre, a Kodály Iskolába 10 éve érkeztem. Kizárólag a megújulás szándéka hozott ide. Az itteni szakmai légkört, a Dratsay-házaspár munkáját mindig nagyra tartottam. Érdekelt, hogy mi történik ebben a csodálatos intézményben. Döntésemet nem bántam meg. Nagyszerű kollegák között egy új tanszakot építhettem föl. Tehetséges gyerekek egész sorát taníthattam, akik szintén sikeresen szerepeltek a különböző országos megmérettetéseken. Közülük négyen ma már zenei pályára készülnek. Az elmúlt években érdememen felül nagyon sok elismerést is kaptam. Többek között 2003-ban a Magyar Köztársasági Bronz Érdemkeresztet, 2005-ben pedig az alsó fokú fuvolatanárok legrangosabb szakmai elismerését, a Jeney-díjat vehettem át.                                                                                  Kecskeméti növendékeivel

Életem tele volt fordulatokkal, de soha nem bántam meg, hogy a zenei pályára kerültem! Eleinte a megfelelni vágyás vezetett, később teljesíteni akartam. Mindig teljes erőmből dolgoztam, tanítottam, miattam sosem maradt el óra. Ma is állandóan azon vívódok, hogy haladjon is a növendék a darabokkal, de közben alapos munkát is végezzünk. Szerencsésnek tartom magam, hiszen a «semmiből» a Kodály Iskolába juthattam el és kiváló kollegákkal, muzsikusokkal szívhatok egy levegőt.”

(Lejegyezte: Varga Géza)