VALLOMÁSOK: Szegedi Zsolt keramikus, stúdióvezető50

50 éves Szegedi Zsolt György keramikus, stúdióvezető. Dunaújvárosban született 1964. augusztus 30-án. Ötödikes korában, egy kerámia szakkörben ismerkedett meg az agyag és a gipsz illatával. Szakmai tanulmányait a fővárosban folytatta: 1979 és 1983 között a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában, 1984 és 1990 között a Magyar Iparművészeti Főiskolán tanult. 1992-től két évig a Magyar Iparművészeti Főiskola kecskeméti műtermének vezetője volt. 1993-ban részt vett a Kandó Kálmán Szakközépiskola és Szakiskola művészeti tagozatának alapításában, 2010 és 2012 között a tagozatvezetői feladatot is ellátta. Az intézményben napjainkban is tanít, felkészítésével közel húsz volt tanítványát művészeti felsőoktatási intézményekbe vették fel. 2012 óta a Kecskeméti Kortárs Művészeti Műhelyek Nonprofit Kft. keretein belül működő Nemzetközi Kerámia Stúdió vezetője. Saját műhelyét közel két évtizeddel ezelőtt alakította ki, elsősorban épületkerámiával és kályhákkal foglalkozik. Munkái több szakmai elismerést is elnyertek: Különdíj (Fejér Megyei Őszi Tárlat, Székesfehérvár – 1988), ELIA „Art Student Prize” (Budapest – 1991), I. díj (1. Hírös-Bau Építőipari Szakkiállítás, Kecskemét – 1993).

„Alföldi családba születtem. Édesapám szakmári, édesanyám kiskőrösi sváb-tóth famíliából származott. Az ősöket kutatva érdekes állandóságot fedeztem fel: az apai ágon szülőhelyét mindenki elhagyta, máshol élte le élete nagy részét. Én Kecskeméten találtam meg azt a helyet, ahol jól érzem magam. A család múltjának föltárása egyébként 1760-ig sikerült. Ük-ükapám, Szögedi János a fellelt iratok szerint Kecskeméten született, így azt is mondhatom, hogy voltaképpen hazatértem.

Háromévesen

Apám szerette volna megúszni a katonaságot, ezért lett a dunaújvárosi – akkor még sztálinvárosi – vasútállomás parancsnoka. Terve azonban meghiúsult, mert 1956-ban mégis behívták. S bár a forradalom idején két ízben még az élete is veszélyben forgott, a hadsereg mégis jót tett vele: 1957-ben, már Kiskőrösön a laktanya színjátszó körének tagjaként ismerkedett meg anyámmal, aki a helyi amatőr színjátszó csoportban játszott. Hamarosan összeházasodtak, és 1960-ban megszületett a bátyám, négy évvel később pedig én jöttem világra. Édesanyám egy ideig bennünket nevelt, majd vezető óvónőként dolgozott. Gyermekeink születése után mindketten Kecskemétre költöztek, elmondhatatlanul sokat segítettek nekünk. 2002-ben bátyám családja ikrekkel gazdagodott, azóta mellettük, Velencén élnek.

Szüleim fiam ballagásán

Szüleim kiváló kézügyességgel rendelkeztek. Édesapám állandóan barkácsolt, még modellezett is, és édesanyám is sokat kötött, varrt. Már kicsi koromtól kezdve én is gyakran bütyköltem, szereltem, egyszer egy házi készítésű, de működő lemezjátszót is összeeszkábáltam. Ötödikes koromban anyám elvitt egy kerámia szakkörbe. Ma is emlékszem arra a szagra – az agyag és a gipsz keverékének érdekes illatára –, ami ott megcsapta az orromat. Pici voltam akkor még, a szakkör vezetője, E. Tóth Ila szobrászművész nem is engedett korongra, mert félt, hogy beesek a lenti nagy forgó korongra. Az agyag térbeli alakítása azonban annyira érdekelt, hogy a nagyok segítségével titokban mégis megtanultam korongozni. Ott dőlt el bennem végérvényesen, hogy keramikus leszek.

Általános iskolai rajztanárom, Gábor Éva is fantasztikus személyiség volt. A heti két rajzórán a vizualitásról gyakorlatilag mindent megtanított és a művészettörténet alapjait is megismertette. Képi látásunkat, memóriánkat játékos módon is fejlesztette. Minden héten kirakott a faliújságra egy műtárgy részletét ábrázoló fotót. A teljes alkotás kereséséhez sokat kellett lapozgatnunk a művészeti lexikonokat. Olyan utat mutatott számunkra, hogy az osztályból ketten is művészeti pályát választottunk.

Döntésemben festőművész nagybátyám is szerepet játszott. A nála tett családi látogatások, a félig kész festmények és kellékek látványa mély nyomot hagyott bennem. Mindez bátyámra is hatott, a családi legendárium szerint már kétéves korában kijelentette, hogy festőművész lesz. Ettől később sem tágított, ma már az ország ismert képzőművésze.

Bátyám és nagybátyám,
a két festőművész 

Az ő nyomdokait követve 1979-ben én is a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola kerámia szakos diákja lettem. A következő négy év maga volt a csoda. Az iskolai élet lazának tűnt, de a szakmai tárgyak oktatását halálosan komolyan vették. Tanáraink – így például a rajzot tanító Tóth Béla és Nagy Ferenc, valamint Albrecht Júlia szaktanár és Kádár Miklós szakoktató – minden rezdülésünkre figyeltek, minden tettük személyiségünk kifejlesztését célozta. Munkájuk eredményesnek bizonyult, hiszen 1600 jelentkező közül barátomat, Kemény Pétert a negyedik, engem pedig az első helyen vettek föl a Magyar Iparművészeti Főiskolára.

     
     Péter barátommal és Kádár tanár úrral                     A főiskolai diploma átvételekor                  
az érettségi vacsorán                                                                                           

Életem legnagyobb vágya volt a bejutás, az első év azonban pokoljárással indult. Két tanárommal nem jól kommunikáltam, rajzból és színtanból is kettest kaptam. Szörnyen éreztem magam, a kirúgás szélén álltam. Már arra gondoltam, hogy Vásárhelyre megyek dolgozni, amikor az Alapképző Intézet igazgatója, Mengyán András magához hivatott és közbelépett. Ma is úgy látom: óriási dolog, hogy észrevette a személyes konfliktust, és mellém állva a pályán tartott! A következő évek azután már ismét csodálatosak voltak. 1990-ben ipari formatervező és keramikusművész diplomát szereztem.

Még diák voltam, amikor családot alapítottam. Ildikóval középiskolás koromban ismerkedtem meg, egy baráti társaságba jártunk. 1987-ben házasodtunk össze. Ezt követően Dunaújvárosban éltünk, ő a diplomája megszerzése után ott tanított, én pedig onnan jártam föl Pestre az elméleti órákra, illetve a műtermi órák miatt hetente három napot Kecskeméten, a mesterképző intézetben töltöttem. A főiskola befejezése után mentorom, Probstner János hívott maga mellé, de egyrészt a család miatt – Ildikóval közösen akkor már évek óta együtt játszottunk népzenét, első gyermekünk is megszületett –, másrészt szakmámban is ki akartam próbálni magam, úgyhogy nemet mondtam. Béreltem egy pincét, ott alakítottam ki a műhelyemet. A következő két év nem túl jól sikerült, kevés munkát kaptam, ezért 1992-ben felhívtam Jánost, hogy áll-e még az ajánlata. Ő nem csak a korábbi ígéretét tartotta, de segített Ildikónak is állást találni. Így jöttünk immár 22 éve Kecskemétre.

Rozsnyó főterén gyermekeinkkel

A Magyar Iparművészeti Főiskola kecskeméti műtermének munkáját két évig irányítottam, emellett a Kandó Kálmán Szakközépiskola és Szakiskola művészeti tagozatának alapításában is részt vettem. Lakatos Pál alakította ki az iskola koncepcióját, én örömmel tanítottam és tanítok ma is ott, 2010 és 2012 között a tagozatvezetői feladatot is elláttam. 1993-tól vállalkozásba is kezdtem. Először néhány szakemberrel összefogva, majd 1996-tól független saját műhelyt kiépítve elsősorban épületkerámiákat és kályhákat készítettünk.

Néhány évvel ezelőtt a megye összevonta a Nemzetközi Kerámia Stúdiót, a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelyt és a Forrást, de a sikeres működéshez az anyagiakat már nem tudta biztosítani. Annak érdekében, hogy a három intézményt megmentse, a finanszírozást is vállalva a város átvette az összevont szervezetet. Probstner János a műhelyek egyesítését ellenezte, féltette a kiválóan felépített és sikeresen működő kerámia stúdió jövőjét, és ebben a formációban az ott folyó munka további irányítását nem vállalta. A Kecskeméti Kortárs Művészeti Műhelyek Nonprofit Kft. vezetője, dr. Füzi László 2012-ben azzal keresett meg, hogy vállaljam el a kerámia stúdió vezetését. Kérésére nem mondtam azonnal igent, előbb áldását kérve személyesen megkerestem Jánost. Ő a kialakult helyzetben arra biztatott, hogy folytassam az általa megálmodott és megvalósított műhely munkáját, így vállaltam a stúdióvezetői feladatot. Vallom, hogy mindarra, amit ő felépített, vigyázni kell, a struktúrán változtatni nem kell, de korszerűsíteni igenis lehet. A világ változik, új irányok felé is mozdulnunk kell. Korosztályváltást élünk át, és az új generáció már sokkal egyszerűbb, üzleti alapon gondolkodó, közösségi kultúrát használó művészekből áll. Épp ezért arra kell figyelnünk, hogy profi kivitelező műhely és szellemi központ legyünk.

27. házassági évfordulónkon Ildikóval

Az ötödik ikszet közelítve megvontam az eddigi évek mérlegét. Örömmel gondolok vissza a sikerekre és a nehézségekre egyaránt. Életem folytatásában egyfajta szakmai újrakezdést látnék jónak. A jövőben szeretném az épületkerámia munkákat egy kicsit háttérbe szorítani, és inkább porcelánokat, edényeket szeretnék készíteni. Ez még hiányzik a lelkemnek!”