75 éves Slavitsek Endre, a kecskeméti Szociális Foglalkoztató nyugalmazott igazgatója. Kecskeméten született 1942. április 6-án. Általános és középiskoláit szülővárosában végezte, 1960-ban a Katona József Gimnáziumban érettségizett. Felsőfokú diplomáit 1972-ben a GAMF-on, 1994-ben az Ybl Miklós Műszaki Főiskolán szerezte. 18 éves korától több kecskeméti cégnél dolgozott rövid ideig, majd 1964-ben a KISZ Bács-Kiskun Megyei Bizottságának munkatársa lett. 1972-től az ÁFOR kecskeméti kirendeltségének vezetőjeként zökkenőmentesen látta el Bács-Kiskun megyét olajáruval. 1978 és 1989 között a Táncsics Mihály Művelődési Központ igazgatóhelyettesi feladatait látta el. Megszervezte a Kecskeméti Szakszervezeti Napokat, részt vett a megyei napilap Panaszfal című érdekvédelmi rovatának szerkesztésében, az Imre Gábor Nyugdíjas Klub létrehozásában, megrendezték a nyugdíjasok első leértékelési akcióit. 1989-tól nyugdíjazásáig, 2004-ig a Szociális Foglalkoztató igazgatója volt. Ezekben az években egy új épület építését is szervezte és szociális diszkontáruházat is nyitottak. Munkáját több elismeréssel – A Vízügy Kiváló Dolgozója, az 1965-os árvízvédelmi munkáért – is jutalmazták. 2001-ben Kecskemét Szociális Ügyéért Díját is átvehette. 3 cikluson keresztül a Kecskeméti Református Egyházközség presbitere, 6 évig a temetői bizottság elnöke volt. Az utóbbi években a presbitérium presbiteri jegyzője, jelenleg tiszteletbeli presbiter. A Nemzetközi Gedeon Társaság kecskeméti csoportjának tagja.

„Tősgyökeres kecskeméti családból származom. Már a dédnagyapám itt élt, fűszerkereskedő volt, a gyufagyár fő részvényese, abban az időben ő csinálta Műkertvárosban az augusztus 20-i tűzijátékokat. Büszkén emlékezem vissza rá, neve – Francsek József –, élettörténete a kecskeméti helytörténeti könyvekben is szerepel. De nagyapámat, Slavitsek Gézát, a kecskeméti posta főpénztárosát is sokan ismerték, szerették a városban. Ők is inspiráltak engem abban, hogy én is lokálpatrióta legyek. És 1956-ban hiába állt útra készen az ajtónk előtt az autó, hogy az Angliában élő édesanyámhoz vigyen, én ragaszkodtam ahhoz, amit tanultam: »Itt élned, s halnod kell!«, és maradtam.


Nagyszüleim neveltek föl, mert négyéves koromban édesanyám elvált édesapámtól. Három évvel később az országot is elhagyta, rövid brazíliai kitérő után Angliában telepedett le. Hétéves voltam, amikor külföldre szökött, és 26, amikor ismét találkoztam vele. Azt követően kétévente látogattuk egymást, hol ő jött haza, hol én mentem ki hozzá a családommal. Édesapám is új családot alapított, Pesten éltek, vele sem tartottam szorosabb kapcsolatot. Hiányukat nagyszüleim szeretete pótolta, nekik köszönhetem azt is, hogy hívő ember lettem.

Kisfáiban, a tangazdaság túlsó felében lévő úgynevezett I-es számú állami általános iskolába jártam, ahol egy nagyszerű tanítónő, Szennai Aranka tanított bennünket. Mivel testvére katolikus pap volt, ezért abban a rendszerben kissé háttérbe kellett vonulnia, de mindent megtett, hogy jól tanítson. Szigorúsága miatt akkor nem kedveltük túlságosan – nem fukarkodott a pofonokkal sem –, ma már azonban hálás szívvel gondolok vissza rá. Munkáját dicséri, hogy abból az egyszerű tanyasi iskolából indulva később többen is vezető emberek lettek. Elég, ha csak Gerlai Mátyást, a VIDEOTON korábbi vezérigazgatóját vagy legjobb barátomat, Koncz Sándort említem, aki a Magyar Néphadsereg 4. sz. Katonai Főépítés-vezetőségének főmérnökeként szolgálta hazánkat.

14 évesen a Debreceni Református Kollégiumban folytattam a tanulmányaimat. Az 1956-os események miatt azonban csak néhány hetet töltöttem a cívisvárosban. Október 23-án én is ott voltam a diáktüntetők között, vonultam a több tízezer fős tömegben, de amikor a katonák közénk lőttek, és közvetlen mellettem is megsérült valaki, éreztem, hogy ennek fele sem tréfa. Visszamentem a kollégiumba, és egy diákok hazaszállítására biztosított Csepel teherautó platóján – Nyírbátort, Miskolcot és Budapestet is érintve – hazajöttem Kecskemétre. Nagyszüleim azután már vissza se engedtek Debrecenbe.

A Katona József Gimnázium diákjaként

A következő félévtől a Katona József Gimnázium diákja lettem, ott is kitűnő pedagógusok vettek körül. Szinte mindegyiküket fölsorolhatnám, de most csak azokat nevezem meg, akik később igazgatói feladatokat is elláttak: Mester Barna, Iványosi-Szabó Tibor, Csernus László, Urbán Sándor. Persze nemcsak a tanáraink voltak kiválóak, az osztályunk is csupa jóeszű, tudásra éhes diákból állt, később közülünk sokan szép szakmai utat futottak be. Osztálytalálkozóinkat rendre megtartjuk, néhány napja épp Szentesen, Csikai Miklós barátunknál találkoztunk, aki a Kurca-parti városban, az Árpád-Agrár Zrt. élén kisebbfajta mezőgazdasági csodát hozott létre.

Nagyszüleim rendkívül szegények voltak, nem tudtak taníttatni – egészségügyi okok miatt katonának se állhattam be –, ezért érettségi után négy évig több munkahelyen is dolgoztam. Rövid ideig a Mezőkernél gépkocsikísérő, az IBUSZ-nál útlevélfelvevő, a Magyar Postánál műszaki nyilvántartó, a Kecskeméti Baromfifeldolgozó Vállalatnál áruátvevő voltam. Hálás vagyok a Jóistennek ezekért az évekért. Ma is úgy látom, nem árt, ha az ember végigjárja a ranglétrát, előnyére válik, ha megismeri az egyszerű emberek mindennapjait, gondjait, küszködéseit. Számomra is rendkívül hasznosnak bizonyult ez az időszak, későbbi, úgymond komolyabb munkáimban jól tudtam kamatoztatni az akkor szerzett tapasztalatokat: az ÁFOR kirendeltségvezetőjeként a munkatársak, a Táncsics Mihály Művelődési Központ igazgatóhelyetteseként a nyugdíjasok, a Szociális Foglalkoztató élén pedig a megváltozott munkaképességűek helyzetét tudtam jobban megérteni.

Középiskolás és első »dolgos« éveimben is Kisfáiban, nagyszüleim tanyáján éltem. A környékünkön csak bögrecsárdák működtek, ahol a hétvégék pofozkodásokkal, kiadós verekedésekkel teltek. 1957-ben ebbe a sivár miliőbe jöttek ki a városi KISZ-bizottságtól agitálni bennünket, fiatalokat, hogy az ifjúsági szervezet berkein belül szervezett programokat csináljunk. Igent mondtunk, attól kezdve ránk se néztek, gondolom, örömmel nyugtázták később a rólunk szóló híreket. Komoly önszerveződésbe fogtunk ugyanis. A tangazdaság segítségével – az ebédlőt a dolgozók átalakították, táncruhákat vásároltak nekünk stb. –, irodalmi színpadot hoztunk létre. Édesapám, aki elvégezte Rózsahegyi Kálmán színiiskoláját, jött tanítani bennünket, és az itteni pedagógusok is bekapcsolódtak a munkába. Szüreti bálokat, műsoros esteket szerveztünk, a városi kulturális seregszemléken is rendszeresen részt vettünk. Színes, tartalmas életet éltünk. Számomra külön jó iskola volt ez az időszak, ekkor sajátítottam el a szervezés tudományának alapjait.


Családot is ezekben az években alapítottam. 1962-ben nősültem. Feleségem, Kállai Gabriella is a BARNEVÁL-nál dolgozott mint vasesztergályos, majd mint műszaki adminisztrátor. 50 évig volt a támaszom és a hátterem, hogy életutam során sok elismerésben részesültem, nagyrészt neki köszönhetem. Két lányunk született: 1964-ben Adél és 1977-ben Alexa. Léda két leányunokával is megörvendeztetett már, míg Szandra nevű unokám leánya - dédunokám, Zita - a Mindenható ajándéka, hálás vagyok Istennek, hogy születését megérhettem.


Közben persze a továbbtanulási vágy is égett bennem, s amikor 1964-ben a KISZ-ben állást ajánlottak föl, amely mellett a GAMF elődjében, a Műszaki Technikumban folytathattam tanulmányaimat, elköszöntem a Barneváltól. Ifjúmunkás-felelős lettem, járnom kellett a megyét, és a különböző alapszervezetek munkáját kellett főleg szervezési kérdésekben segítenem. Egy idő elteltével egyre több értekezletre is nekem kellett elmennem. Amíg tanultam, ezeket csak-csak elviseltem, de utána egyre terhesebbekké váltak. Ráadásul az országos »fejtágító rendezvények« az itteni munkám rovására is mentek, így azután 1972-ben innen is távoztam.

Engem valahogy a Jóisten mindig szeretett. Igaz ez a mostani életemre is, sorolni tudnám azokat az érveket, amelyekből én ezt érzem. Mindig olyan útra terelt, ami nekem sokszor nem tetszett, de később a javamra szolgált. 1972-ben szakítani akartam a »mozgalmi« munkával, s bár nem igazán értettem hozzá, pályázat útján a kecskeméti ÁFOR-kirendeltség vezetője lettem. Szerencsémre kaptam magam mellé egy jól felkészült kollégát, aki segített a betanulásban, és azután éveken át zavartalanul biztosítottuk a megye nagy részének benzin- és olajellátását.


Néhány évvel később fölmerült bennem a kérdés: vajon biztosan erre születtem, tényleg vashordókat akarok számolni életem végéig? S mivel a válaszom egyértelműen nem volt, ismét váltottam. Így kerültem a szakszervezethez, ahol esténként a Táncsicsban a kultúrával is foglalkozhattam, míg nappal az úgynevezett szakmaközi bizottság titkáraként egy új feladattal kellett megbirkóznom. Mindent nekem kellett kitalálnom, de itt is akadtak segítőim, Ballai Jóskával például közösen szerkesztettük a megyei napilap Panaszfal című érdekvédelmi rovatát. Ezekben az években megszerveztem a Kecskeméti Szakszervezeti Napokat, részt vettem az Imre Gábor Nyugdíjas Klub létrehozásában, megrendeztük a nyugdíjasok első leértékelési akcióit.


1989-ben ismét pályázat révén leltem új munkahelyre. Embert próbáló feladatot kaptam, talán a legnehezebb időszakban kerültem oda. A Szociális Foglalkoztatónál az értelmi fogyatékosok és a megváltozott munkaképességűek egy romos épületben, meglehetősen áldatlan körülmények között dolgoztak. Ráadásul a rendszerváltás első éveiben az őket foglalkoztató cégek sorra csődbe mentek, kézzel végezhető, egyszerű munkát szinte lehetetlen volt számukra szerezni. A kezdeti időszak nekem is nagyon nehezen telt, de azután túljutottunk rajta. Ebben segített Varga László lelkész ötlete is, akinek javaslatára szociális áruházat nyitottunk. Azután pályázati támogatással építkezésbe kezdtünk, és a többlépcsős bővítés, illetve a dotáció elnyeréséhez szükséges üzemeltetési ígéreteink is közrejátszottak abban, hogy bár Damoklész kardja folyamatosan ott lebegett felettünk, az elesetteket segítő szervezet halálát jelentő átalakítást hosszú évekig el tudtuk odázni.

2004-ben mentem nyugdíjba. Úgy, ahogy az összes többi munkahelyemen, a foglalkoztatóból is nyugodt lélekkel, könnyű szívvel álltam föl. Amikor megöregedett bennem valami, amikor jól ment a munka, akkor én sosem tudtam hátradőlni, karosszékben megpihenni, hanem inkább elengedtem a feladatot és továbbléptem. Talán az is ezt igazolja, hogy korábbi cégeimhez később jellemzően nem mentem vissza, a Szociális Foglalkoztatóba is csak egyszer, a közelmúltban néztem be azóta, hogy nyugdíjas lettem, akkor is csak az udvarig mentem. Én sem ismertem már ott senkit, engem se ismertek, úgyhogy inkább kifordultam.


Munkám befejezése tehát nem jelentett számomra nagy törést, sokkal nehezebben vészeltem át azt, amikor a feleségem meghalt. Ötven közös év után 2011-ben vesztettem el őt. Betegágya mellett állni, majd egyedül maradva folytatni a mindennapokat nehéz volt, de az Istenbe vetett hitem és a református közösségben kapott szeretet meggyógyított – persze kellett ehhez Svébis főorvos úr sikeres operációja is.

Sosem voltam olyan kifejezetten nagy templomba járó ember, bár mint mindenkinek, nekem is megvoltak a törekvéseim arra, hogy megértsem a túlvilág, a vallás, a hit fogalmát. Még az 1990-es években történt, a foglalkoztatónál dolgoztam, amikor egy értekezleten Varga Lászlónak, aki akkor az önkormányzat szociális bizottságának elnökeként a »főnököm« volt, azt találtam mondani: »Az az érzésem, hogy engem a vallásos emberek és az ateisták is kihajítanának maguk közül.« Erre ő válaszképpen meghívott egy evangelizációra. Az alkalmakra elmentem, a nemrég elhunyt, kecskeméti születésű Cseri Kálmán az emmausi tanítványokról beszélt. Azon a héten legbelül átléptem egy láthatatlan küszöböt, és azóta a református templomot is rendszeresen látogatom. Nem sokkal később a gyülekezet presbitériumába is beválasztottak, évekig a temetőgondnoki feladatokkal is megbíztak. Tiszteletbeli presbiterként gyűléseinkre napjainkban is rendre eljárok, a temetői bizottság munkáját is segítem. A Gedeon Társaság munkájában is már évtizedek óta részt veszek, örömmel visszük a Bibliát az iskolákba, kórházakba, szállodákba, börtönökbe, fegyveres testületekbe, embertársaink felé.


Az éneklés örömére is ráleltem. Mindig szerettem volna ezt tenni, de nem mertem. Négy évvel ezelőtt hívtak a Kecskeméti Vég Mihály Kórusba, azóta minden próbán és a szolgálatokon is ott vagyok. Közben rájöttem arra, hogy menet közben az embernek a hallása is javul, és nagyon meg is szerettem azokat a dallamokat, amiket éneklünk. Sohase gondoltam volna, hogy a Bach-korálok ilyen gyönyörűek!


Vasárnaponként nagyon szívesen járok a Planetáriumba, a reformátusok egyre növekvő gyülekezetébe. Pál Ferenc lelkész vezetésével igazi közösség formálódik, az alkalmainkra már közel ötvenen járunk. Lelki vezetőnk igyekszik mindenkit bevonni a szolgálatba, én például az istentiszteleteken a textust szoktam felolvasni. Nyitni szeretnénk a lakótelep felé, ezért a nyár folyamán szabadtéri nyílt gyülekezeti napot szervezünk Széchenyivárosban. Emellett saját gyülekezeti ház építését is tervezzük.

A számítógép mindig érdekelt, már 1990-ben vettem egy Commodore-t, a foglalkoztatónál a bérszámfejtés programját én írtam meg. Abban az időben nehéz volt beletanulni, a rövidítések ma is idegenek számomra, de órák hosszat a gép előtt vagyok, nagyon sok hasznos dolgot így érek el. Írni is szoktam, az életrajzomat is összeállítottam, de azt nem a nyilvánosságnak szántam, a gyerekeimnek, az unokáimnak lesz majd talán egykor érdekes.

                                  Dédunokámmal                                                      Sziklamászás közben

Négy éve rengeteget túrázok. A Magyar Államkincstár kecskeméti munkatársai rendszeresen szerveznek kirándulásokat, hozzájuk szoktam csatlakozni. Büszke vagyok arra, hogy a hegyekben 20-25 kilométeres gyalogtúrákat is meg tudok tenni, és arra is, hogy a Létrási-vizesbarlangba is lementem – csúcstartó lettem: én vagyok a legidősebb, aki végigcsúszott-kúszott egy kb. 300 méter hosszú labirintus jellegű járaton. A Magas Tátrára is gyakran felmegyünk, a Káposztafalvi-karszttól indulva fantasztikus szurdokokat szoktunk meghódítani. Komoly megpróbáltatással járnak ezek a túrák: kapaszkodó nélküli doronghidak, létrák stb.


A csapat egyik tagjával nemcsak a sziklamászásban, hanem életem más területein is igaz társra leltem. Szilvivel a természetjárás mellett is sok időt töltünk együtt, hálás vagyok Istennek, hogy Vele megajándékozott. Most épp azt tervezzük, hogy elmegyünk medvehagymázni, de a közeljövőben szeretnénk kipróbálni a Kyseľ-szurdokban nemrég átadott via ferratát is, a hegy meredek falán egy kiépített drótpályán megyünk majd végig.”