80 éves prof. dr. Cserni Imre mezőgazdasági mérnök, talajtan és agrokémia szakmérnök, egyetemi tanár, professzor emeritus. Kecelen született 1935. március 25-én. Elemi iskoláit szülőhelyén, valamint Kalocsán, a jezsuitáknál végezte, azután előbb egy évig a fővárosi, majd három évig a kecskeméti piaristáknál tanult, érettségi bizonyítványát is a hírös városban szerezte. Ezt követően állatorvosnak készült, de az Állatorvos-tudományi Főiskolát nem tudta befejezni, mert kulák származása miatt két és fél év után kizárták. Tanulmányait végül a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen folytathatta, ahol 1963-ban mezőgazdasági mérnök, 1969-ben talajtan és agrokémia mezőgazdasági szakmérnök diplomát szerzett. Doktori címét 1971-ben, kandidátusi értekezését 1983-ban védte meg. 1999-ben habilitált, 2000 óta egyetemi tanár. 1963-től közel három évtizeden át a kecskeméti székhelyű Duna–Tisza közi Mezőgazdasági Kísérleti Intézetnél (napjainkban ZKI Zrt.) dolgozott. Tudományos segédmunkatársként kezdett, azután munkatárs, főmunkatárs, végül tudományos osztályvezető volt. Közben több évet Algériában, illetve több hónapot Nicaraguában, Laoszban (FAO) és Jemenben dolgozott szakértőként. 1987-ben nyolc hónapig az Entraide Universitaire Mondial du Canada ösztöndíjasa volt. 1991 óta a Kecskeméti Főiskola Kertészeti Főiskolai Kara Környezettudományi Intézetében tanít, 1995 és 2000 között a tanszékvezetői feladatokat is ellátta. A Duna-Tisza közi homoktalajok tápanyag-gazdálkodásának, a tápelemek mobilitásának, valamint a homokhátság talajainak vízgazdálkodása, talajművelése terén elismert szakember. A gumós édeskömény nemesítője. Kutatási témáiban több mint 200 ismeretterjesztő és tudományos publikációja jelent meg saját és társszerzőként. Az MTA köztestületi tagja, a Magyar ENSZ Társaság, a Magyar Professzorok Világszövetsége és a Magyar Agrártudományi Egyesület Talajtani és Agrokémiai Bizottsága tagja volt. Szakmai tevékenységéért több ízben is jutalmazták: Elismerő oklevél (FVM, 1999), Kecskeméti Főiskoláért (2002), Mathiász János-díj (2005), Kecskemét Város Környezetvédelméért Díj (2007), Nívódíj a Földművelés és földhasználat című tankönyvért (2008), a Kecskeméti Főiskola KFK Aranygyűrűje (2009), Bács-Kiskun Megye Tudományos Díja (2011).

„Gazdálkodó családból származom, apám és nagyapám is a szó legszorosabb értelmében gazdaemberként élt: a napszámosok között dolgozva, ha kellett, első kaszásként művelték a földjüket. Kecel határában, egy gyönyörű szép tanyán nevelkedtem föl, 90 hold – benne 10 hold szőlő – tartozott hozzá. Szerettem ott élni, mindig csak birtoknak neveztem. Öt évvel idősebb nővéremmel ketten vagyunk testvérek. Gyerekként gyakran megsértődtem, ha kihagyott a játékból. Emiatt egy darab kenyérrel és kolbásszal többször is »világgá mentem« – elbújtam a közeli erdőben –, persze egy idő múlva engedtem szüleim hívó szavának, és visszamentem a tanyára.

Szüleimmel és nővéremmel

Az elemi iskolát Kecelen kezdtem el, ezekben az években már az ott élő nagyszüleimnél laktam. Az ötödik elemiig jártam oda, majd a világháború után, 1946-tól Kalocsán, a jezsuitáknál folytattam a tanulmányaimat. Az államosítás miatt csupán két évig tanulhattam az érseki főgimnáziumban, de azok az évek mégis egész életemre nagy hatással voltak. Kiváló tanárok vettek körül, különösen Matkovics tanár úrra és Takács tanár úrra, illetve a kollégium – akkor még internátusnak nevezték – igazgatójára, páter Szörényire emlékezem vissza szívesen.


1948-ban visszamentem Kecelre, és ott fejeztem be a nyolc elemit. Közben apámat kuláknak minősítették, a »birtok« egy részét elvették, és én sem mehettem még középiskolába sem. Erre csak egy évvel később nyílt lehetőségem, amikor az állam visszaadott nyolc egyházi iskolát, és engedélyezte, hogy az ezek fenntartásához szükséges szerzetesrendek minimális létszámmal működhessenek. A Budapesti Piarista Gimnázium diákja lettem, de csak egy évig tanulhattam ott, mert szállásadó nagynénémet kitelepítették a Hortobágyra. Mivel kollégiumot csak Kecskeméten kaptam, ezért másodiktól már itt tanultam, és itt is érettségiztem le.


A fővárosban eltöltött év is szép emlék, de a három kecskeméti tanulóév jóval többet adott számomra. Rendkívül szigorú, de mégis emberséges tanárok tanítottak, a másik ember tiszteletére, a mértékletes életre nagy hangsúlyt fektettek. Nagyon szerettem Kender József tanár úr biológia- és kémiaóráit, de az osztályfőnökünk, Veszprémi Tibor atya matematikaóráit is élveztem. Vele később évtizedeken át jó barátságot is ápoltam haláláig. Osztálytársaimmal nagyon jó kapcsolatom volt. Legközelebbi barátom Csuthi Lajos lett, vele még Kalocsán ismerkedtem meg, azután itt is együtt tanulhattunk. Ő is Kecskeméten él, szinte minden héten találkozni szoktunk, hiszen »köröszt-komaságban« vagyunk. Sajnos, a többiek közül már sokan meghaltak, tavaly a 60. érettségi találkozót már nem is tudtuk megtartani – nehéz a még életben lévőket összehozni.

Életem során mindig a talaj közelében éltem, de mégsem mezőgazdasági mérnöknek készültem. Érettségi után állatorvos szerettem volna lenni, fel is vettek az Állatorvos-tudományi Főiskolára. Kulák múltam azonban ott is utolért: a káderező bizottság elnöke kizáratott az iskolából. Néhány hónap múlva új igazgatót neveztek ki az intézmény élére, és egyik első döntéseként Urbányi János professzor visszavett, így másfél évig ismét odajárhattam.

Bár az állatorvosi álmaimról nem tettem le, mégis úgy gondoltam, előbb diplomát szerzek egy másik területen, talán utána nagyobb eséllyel folytathatom a félbeszakított tanulmányaimat. Az Agrártudományi Egyetemre jelentkeztem, és néhány tantárgyból ugyan különbözeti vizsgát kellett tennem, de egy évet elfogadva rögtön másodévre föl is vettek. Mezőgazdasági mérnöki oklevelemet 1963-ban ott szereztem meg.

Esküvői fotónk

Feleségemmel, Kurucz Katalinnal még 1957-ben találkoztam először. A szabadszállási állatorvos középső lánya volt. Kati is Pesten tanult, az orvostudományi egyetemre járt. Évekig »ismerkedtünk«, majd 1963-ban össze is házasodtunk. Keresztanyám akkor Rómában élt, az ő meghívólevelének köszönhetően – a vonatjegyet is megküldte – az olasz fővárosba mehettünk nászútra. Fejenként 5 dollárral indultunk el, és rokonom jóvoltából felejthetetlen élményeket szerezve egy hónapot töltöttünk az »örök városban«. Fiunk három évvel később született. Gábor a Bács-Kiskun Megyei Kórház osztályvezető főorvosa, a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának professzora. Az emlőbetegségek patológiája területén világhírnévre tett szert. Feleségével, Emesével már két unokával is megörvendeztettek bennünket. Dorottya fogorvosnak, Bálint informatikusnak készül, mindketten Szegeden tanulnak.

Egyetem után feleségem Kecskeméten kapott állást – abban az időben még nem mi választhattunk munkahelyet, hanem kijelölték azt –, így ideköltöztünk. Kati egy ideig a KÖJÁL-nál, azután föl-orr-gégész szakorvosként a megyei kórházban dolgozott. Én a Duna–Tisza közi Mezőgazdasági Kísérleti Intézetnél helyezkedtem el. Állatorvosi terveimet hamarosan végleg feladtam. Egy olyan helyre kerültem ugyanis, ahol nemcsak megszoktam, hanem meg is szerettem a munkámat. A Mészöly Gyula által irányított intézetben, Bauer Ferenc mellett, elsősorban a homoktalajok tápanyag-gazdálkodásával foglalkoztam, kandidátusi értekezésemet is ebből a témakörből írtam. A szántóföldi és zöldségnövények trágyázási kutatásaiban is résztvettem, és egy hazánkban korábban alig ismert zöldségfaj – a gumós édeskömény – honosítása, illetve nemesítése is az én munkám eredménye.

A gumós édeskömény fajtaminősítő okirata

Az intézetben folytatott munkám mellett talajtani szakértőként dolgoztam Algériában, Közép-Amerikában, majd FAO szakértőként Laoszban, később pedig Jemenben is. Algéria még nem jelentett nagy élményt – ott megmondták, hogy pontosan mit kell tennem –,  de későbbi utaim során már sok mezőgazdasági terv elkészítésében is részt vehettem, például a talajok sókimosásával, a szikesség eltávolításával foglalkoztam, ezek már izgalmasabb, érdekesebb feladatok voltak. Szerettem külföldön dolgozni, és talán nem is végeztem rosszul a munkámat, hiszen még nem is olyan régen Algériába  és Katarba is hívtak szakérteni.

Soha nem akartam tanár lenni, nem is lehettem volna, mert az elveim miatt nem nagyon kaptam volna katedrát. 1983-ban a gödöllői egyetemen tanszékvezetői állást ajánlottak föl, de én nem vállaltam el ezt a feladatot. 1991-ben azután Kecskemétre, a kertészetire hívtak, én azonban ismét nemet mondtam. Épp akkor kaptam meg egy jelentős munkát, nem akartam azt elengedni. 1992-ben – Járfás József barátom sokadik hívásának engedve – mégis tanár lettem. Ebben közrejátszott az is, hogy közben a kutató intézet élén változás történt, és az új vezető, Balázs Sándor mikológus irányításával a szántóföldi zöldségnemesítés, valamint a minőségi vetőmag-előállítás került előtérbe, és az én szakterületem háttérbe szorult.


Docensként kezdtem tanítani a Kertészeti Egyetem Kertészeti Főiskolai Karán, és azóta folyamatosan végzem ezt a szép feladatot. Létrehoztam és jó néhány évig vezettem is a Környezettudományi Tanszéket. A tanítás számomra öröm, még most, nyolcvanévesen is vállaltam heti négy órát. Úgy tartom, egy tanárnak kötelessége, hogy megszerettesse a tárgyát és magát, de mást is kell nyújtani a diákoknak: értékrendet. Erre törekedtem az elmúlt közel negyedévszázad alatt.

Több mint 25 éve Talfájában vettünk egy tanyát. Amolyan úri tanya, mert nincsenek jószágaink. Feleségemmel együtt az a mindenünk. Szőlőm is van és bort is készítek, meg évente egyszer-kétszer a barátainkkal is összejövünk ott. A jövő felé nézve nagyon sok tervem már nincs. Amíg be tudok járni a főiskolára, addig még szeretnék tanítani, és persze, ha erőm engedi, szeretném még a tanyát is gondozni, hiszen ott érzem én jól magam, »a talaj közelében«!"