70 éves Probojáczné Túri Éva nyugdíjas pedagógus, iskolaigazgató. Kecskeméten született 1945. április 11-én. A nyolc elemit otthona közelében, Rendőrfalu általános iskolájában végezte, majd 1959-től 1963-ig a Katona József Gimnáziumba járt. A tanulás mellett kosárlabdázott, az NB I-es Kecskeméti Dózsa csapatának erőssége, korosztályos és felnőtt válogatott játékos volt. Édesapját korán elvesztette, ezért érettségi vizsgái után dolgoznia kellett, képesítés nélküli tanítóként két évig Lajosmizse Külterületi Iskolájában tanított. Közben Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola földrajz-testnevelés szakán, levelező tagozaton folytatta tanulmányait. 1965-ben Helvéciára hívták át, az ott töltött 18 év – a Feketeerdői Általános Iskolában fizikát és testnevelést tanított – élete legszebb időszaka volt. 1983 nagy változást hozott életében: családjával visszaköltözött Rendőrfaluba, és egykori alma mátere – abban az időben a Halasi Úti nevet viselte, napjainkban Damjanich János Általános Iskola – lett a munkahelye. Ott is fizikát és testnevelést tanított, de feladatköre három évvel később jelentősen kibővült, mert a tantestület őt választotta meg az intézmény igazgatójának. Ebben a tisztségében kollégái később három ízben még megerősítették, így az iskola munkáját 16 évig irányította. Ezekben az években aktív közéleti munkát is vállalt, 1994-től három cikluson át önkormányzati képviselőként, valamint az oktatási bizottság tagjaként a kecskeméti iskolák és Rendőrfalu fejlődését segítette. Az Európa Jövője Egyesület alapító tagja, a Kecskeméti Nyugdíjas Szövetség  alelnöke. Kimagasló szakmai és közéleti tevékenységéért számos elismerésben részesült: főtanácsosi cím (1997), Kecskemét Városért Oktatási Díj (2002), Magyar Testnevelő Tanárok Országos Egyesülete aranyérem (2002), Bács-Kiskun Megye Ifjúságának Neveléséért Díj (2004), Magyar Köztársasági Bronz Érdemkereszt polgári tagozata (2005), Baloldalért érdemérem (2015).

„Tősgyökeres kecskeméti – úgy szoktam mondani, hogy »bennszülött« – vagyok. Szüleim egyszerű emberek voltak, apám kőművesként dolgozott, míg anyám a háztartást vezette. Bár szegény körülmények között éltünk, hét gyermeket vállaltak. Ketten még egész kiskorukban meghaltak, két fiútestvérem pedig felnőtten hunyt el. Három lánytestvéremmel napjainkban is itt, a hírös városban élünk.

Szüleimmel, valamint bátyámmal és öcsémmel 1956-ban

A Rendőrfaluban laktunk, a Halasi úi iskolába (1997 óta Damjanich János Általános Iskola) jártam. Nagyszerű osztálytársakra leltem, többükkel – például Vetési Zsófival, Bodóczky Zsuzsával, Szabó Irénnel – mind a mai napig őrzöm a baráti kapcsolatot. A pedagógusokra is szívesen emlékszem vissza. Papp Istvánné Ilike néni – az ő szülei alapították az iskolát – szerettette meg velem a történelmet. Perjési Pál igazgató a matematikát tanította, kiválóan, míg Kuna Miklós fizikatanárra több okból is megkülönböztetett szeretettel gondolok vissza: az ő révén ismertem meg a kosárlabdát, illetve amikor édesapám meghalt – hetedikes voltam –, öcsémet és engem is fölkarolt, apánk hiányát megpróbálta pótolni.

Osztálykiránduláson Kuna Miklós tanár úrral, 1958-ban

Mindig is pedagógus akartam lenni, már általános iskolás koromban kijelentettem: »Ha kisbalták potyognak az égből, én akkor is tanár leszek!« Osztálytársaim közül többen is – például Juhász Éva, Mócza Mária – a Katona József Gimnáziumba mentek tovább, tanulmányaimat velük együtt én is ott folytattam. Ismét nagyszerű tanárok vettek körül: osztályfőnökünk, Szőts Rudi bácsi oroszt, Gyöngyösi János történelmet, Szemerey Andor fizikát tanított. A kapcsolatot velük azóta is ápolom, ötévenként az iskolában mindig megtartjuk az osztálytalálkozónkat, jó érzés a még köztünk lévő tanárokkal együtt föleleveníteni az egykori emlékeket. Osztálytársaimmal még sűrűbben találkozom. Velük minden évben összejövünk, és valamelyikünk otthonában jót beszélgetünk.

Kiskamasz lány koromban

Már egész kicsi koromban érdekelt a labda, babázás helyett inkább a fiúkkal fociztam, fejeltem. A Katonában akkor indult a kosárlabda, jelentkeztem és ott ragadtam. Az Adamik Ferenc edzette csapattal előbb városi, azután megyei bajnokságot nyertünk. Tagja lettem az NB II-es Kecskeméti Egyetértésnek is, majd már Kecskeméti Dózsa néven bejutottunk az NB I-be. A vidéki játékosok közül nehezen lehetett bejutni, nekem sikerült, és 1965-től ifi, azután utánpótlás-válogatott lettem. Sőt, a nagy válogatottba is behívtak: összesen 42-szer öltöttem magamra a címeres mezt, kétszer az Európa Bajnokságon is részt vettem. A játék jól ment, Pestre és Szolnokra is hívtak, én azonban nem akartam elhagyni sem anyámat, sem Kecskemétet.

A sikeres érettségi után – történelemből dicséretet is kaptam – dolgozni kezdtem. Lajosmizse Külterületi Iskolájában képesítés nélküli tanárként helyezkedtem el, és két évig elég nehéz körülmények között – sokat bicikliztem abban az időben – ott tanítottam. Közben Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola levelező tagozatos hallgatójaként tanulmányaimat is folytattam, és 1969-ben földrajz-testnevelés szakos tanári diplomát szereztem. Ekkor már Helvécián tanítottam, mert még 1965-ben áthívtak a Feketeerdői Iskolába. 18 évet töltöttem ott, életem legszebb időszaka volt, a kollégák és a diákok is szerettek. Táborozni mentünk, sportversenyeken vettünk részt, a helyi állami gazdaság segítségével még egy mini kosárlabdapályát is építettünk. »Csacsogó-bacsogó« fiatal lányként gyakran beálltam a gyerekek közé játszani, egyszóval az úttörőélet minden örömét kiélveztük.

Helvécián, egy tanévzáró ünnepségen

A helvéciai évek alatt családot is alapítottam. Első férjemet, Holman Pétert még kosárlabdásként ismertem meg: újságíró volt a Petőfi Népénél, és kétrészes riportot készített velem. Házasságunk rövid ideig tartott, ugyanis fiunk, Péter megszületése után két évvel, 1974-ben elhunyt. Második férjemet is a sportnak köszönhetem. Miklós a Kecskeméti Dózsa sportlövője volt – ő is komoly sikereket ért el, belügyi sportolóként magyar bajnok lett –, így régről ismertem őt. Amikor egyedül maradtam, fölajánlotta, hogy segít Peti fölnevelésében. 1976-ban házasodtunk össze. Ígéretét betartotta: mindkét gyermekünk – 1977-ben megszületett lányunk, Éva – felcseperedésében, életre való indulásában »főszerepet« vállalt. Péter és Vicus is Kecskeméten él, fiam kettő, lányom négy gyermeket nevel, azaz már hat unokának örülhetünk.

1983-ban új otthonba költöztünk, visszamentünk Rendőrfaluba. Onnan nehezen lehetett kijárni Helvéciára, ezért férjem közbenjárásának is köszönhetően – személyesen felkereste a Halasi Úti Általános Iskola igazgatóját, Kispál Lajost – egykori alma máterem tanára lettem. Három évig beosztott nevelőként fizikát és testnevelést tanítottam, majd a tantestület az iskola igazgatójának választott meg. Később ezt a döntésüket három alkalommal is megerősítették, így összesen 16 évig irányítottam az ott folyó munkát. Büszke vagyok arra, hogy a Grosán Pálék által kezdeményezett mindennapos testnevelést mi is bevezettük, diákjaink nem csak egészségesebbek lettek, de több, később kiváló eredményt elérő sportolót is mi indítottunk el: a karatés Tápai Ági és Süveg Tibor Európa-bajnoki címet is nyert. Az iskola fejlesztésében is sikerült előre lépnünk: mini kosár- és kézilabdapályát alakítottunk ki, és a 2004-ben átadott sportcsarnok építését is elkezdtük.

Halasi úti gyerekekkel egy megyei tűzoltóverseny után, 1987-ben

A tenni akarást, a közösségért való felelősséget mindig fontosnak éreztem. Már Helvécián felismertem az úttörőmozgalom értékeit, és az MSZMP tagjaként is igyekeztem a gyerekekért a lehető legtöbbet megtenni. A rendszerváltáskor az újjáalakuló baloldal munkájában részt vettem, az MSZP alapító tagja lettem, a pártnak ma is tagja vagyok. A pozíciók nem vonzottak – még az elnökségi tagságot sem vállaltam –, de Rendőrfaluért a képviselőséget elfogadtam. Elsősorban a kisiskolák megmaradásáért küzdöttem, és persze a választókerületem fejlődéséért is minden tőlem telhetőt megtettem. Három cikluson keresztül voltam a közgyűlés tagja, éveken át a városrészi önkormányzat elnöke. Örülök annak, hogy ezalatt a 12 év alatt sikerült a matkói iskola bezárását elodázni, Rendőrfalu csatornázását megoldani, a közvilágítást rendben tartani, a földutak többségét lebetonozni, és természetesen a kiváló birkózóról, Balla Józsefről elnevezett tornateremre is büszke vagyok. Elértem azt is, hogy a sok évig eredményesen dolgozó intézményvezetők főtanácsosi címet kaphassanak. Mindez nem pénzbeli jutalmat jelent, de már akkor is tudtam, hogy az erkölcsi elismerés is fontos az érintetteknek.

    

Az iskoláért folytatott örökös harc rengeteg energiámat emésztette fel. S bár a tantestület végig mellettem állt – benne voltak a melóban is –, mégis elfáradtam, ezért 2002-ben az igazgatói feladatokat átadtam. Félállásban még évekig tanítottam, de már inkább a levezetés évei voltak ezek. Összesen 49 tanévet töltöttem el a pedagógusi pályán.

   

Nyugdíjas éveim lassabb tempóban telnek. Egy kicsit lezserebb életet élek, és amire korábban nem volt példa, férjemmel együtt is el tudunk menni hosszabb útra, kirándulni. Közben születtek-születnek az unokák is, jó dolog velük lenni, gyermekeimnek segíteni! Persze nem vonultam teljesen vissza, a városi nyugdíjas szövetség tagjaként, alelnökeként sok-sok program szervezésében részt veszek: sport- és kulturális versenyeket tartunk az idősebb korosztálynak, emellett immár öt éve napi rendszerességgel nyugdíjasokat tornáztatok. A CSCSCS-vel – egykori kosaras társaimmal mi voltunk a Csinos Csajok Csapata, azután a Csinos Családanyák Csapata lettünk –, korábbi osztálytársaimmal és kollégáimmal napjainkban is rendszeresen találkozom. Ha egészségem engedi, szeretném, ha ezek a kapcsolataim még sokáig megmaradnának!”

A kosaras lányoktól 70. születésnapomra kapott tabló