80 éves Probojácz Miklós nyugállományú rendőr főtörzszászlós, sokszoros magyar bajnok csúszókorongozó. Garán született 1935. október 14-én. Általános iskoláit szülőhelyén végezte, azután előbb a garai téeszben, majd a kötelező katonai szolgálata után  az állami gazdaságban dolgozott. 1962-től Kecskeméten, a városi rendőrkapitányság állományába került. Az első évben Kistarcsán elvégezte a BM Alapfokú Rendőriskoláját, azután közel három évtizeden át gépkocsivezetőként szolgált. 1990-ben törzszászlósként ment nyugdíjba, 2015 augusztusában főtörzszászlóssá léptették elő. Példamutató munkájáért számos elismerést kapott: Közbiztonságért Érdemérem arany fokozata, A Haza Szolgálatáért Érdemérem ezüst fokozata, BM Dicséret, Kiváló Dolgozó... stb.

Általános iskolás kora óta aktív sportoló. Közel 10 évig a megyei első osztályú Gara labdarúgó-csapatában játszott, közben a lövészettel is megismerkedett. Ez utóbbi sportágban 1962-től a Kecskeméti Dózsa színeiben versenyzett. 1965-ben a megyében elsőként ő szerzett első osztályú minősítést. 1974-ben géppisztoly versenyszámban a belügyi szervek versenyén egyéni országos bajnok lett. 1986-ban sportágat váltott. A Kecskeméti Csúszókorong Sportklub tagjaként hétszeres magyar bajnok lett. A nemzeti válogatottal 1994-ben részt vett a garmisch-partenkircheni világbajnokságon, egyéniben a 10. helyezést ért el. A világranglistán egy időben a 14. volt. Kiemelkedő sportteljesítményéért többször is elnyerte Bács-Kiskun megye, illetve Kecskemét város „Év Sportolója” címét.

„Bunyevác családba születtem, őseim néhány évszázaddal ezelőtt a Buna folyó mentéről, Bosznia-Hercegovinából és Dalmáciából menekültek a Bácskába, Garára. Egyszerű emberek voltak, többnyire földmíveléssel foglalkoztak. Apám 1945-ig cseléd volt, azután néhány hold földet kapott, abból tartotta el a családját. Az 1950-es években kis birtokát be kellett vinnie a téeszbe, attól kezdve ott dolgozott. Öten voltunk testvérek, anyám háztartásbeliként bennünket nevelt föl. Két nővérem, sajnos, már meghalt, hárman azonban még viszonylag jó egészségnek örvendünk. Legfiatalabb nővérem családjával Ózdon, húgom Pesten él.


Szüleim, nagyszüleim otthon mindig horvátul beszéltek, de a garai általános iskolában sem volt ez másképp. Magyarul csak a magyar órán tanultunk, a többi tárgyat horvátul oktatták. A nyolcadik osztály elvégzése után – mivel a családban egyedül én voltam fiú – a továbbtanulás szóba sem jöhetett, a helyi téeszbe mentem dolgozni. Elvégeztettek velem egy három hónapos traktoros tanfolyamot, attól kezdve évekig traktort vezettem. Nappal a cséplésnél voltam, estefelé szántottam, vetettem. Később a Magas- és Mélyépítő Vállalat garai telepére kerültem, többek között lakásokat újítottunk fel.

Már általános iskolás koromban sokat fociztam. Különösebben nem kellett engem biztatni, mindig örömmel mentem edzeni. Középhátvédként kezdtem és ott is maradtam. Nyolcadikos lehettem, amikor felfigyeltek rám, és meghívtak a megyei első osztályban játszó helyi együtteshez. Először az ifi, később az első csapatba is bekerültem. Attól kezdve több mint tíz évig ott játszottam. A sport mellett népi táncos is voltam. Több éven keresztül táncoltam a garai és a hercegszántói kultúrcsoportban. Horvát nyelvű településeken turnéztunk a népi hagyományok ápolása érdekében.


Közben kétéves sorköteles katonai szolgálatomat is letöltöttem, de ez idő alatt sem hagytam abba a sportolást. Minden lehetőséget kihasználtam arra, hogy versenyezhessek, így 1956-ban már hadsereg-válogatott lettem. Kecskemétre jöttünk edzőtáborba, ahol készültünk a Budapesti Honvéd elleni mérkőzésre. Alig vártuk, hogy játszhassunk a »nagyok« (Puskás, Kocsis...stb.) ellen, de sajnos az ötvenhatos események közbeszóltak, így a mérkőzés elmaradt.

Amikor 21 évesen leszereltem, Garán, az állami gazdaságnál kaptam úgymond sportállást, a könnyített munka mellett el tudtam így járni a napi edzésekre. A focizás mellett egyre többször a garai lőtéren is megfordultam, rendőrbarátaim révén a kispuska lövészettel is megismerkedtem. Ez a sportág is kedvemre való volt, így gyorsan értem el sikereimet: több egyéni győzelmet szereztem.


1962 óta élek Kecskeméten. A városi rendőrkapitányság állományának tagja lettem, ahol rögtön beiskoláztak: a következő évben Kistarcsán elvégeztem a BM Alapfokú Rendőriskoláját. Ezt követően közel három évtizeden át gépkocsivezetőként szolgáltam. Tíz évig a városi kapitány sofőrje voltam, később a megyei bűnügyi osztály autóját vezettem. 1990-ben törzszászlósként mentem nyugdíjba, 2015 augusztusában főtörzszászlóssá léptettek elő.

A rendőrségen végzett munkám mellett a Kecskeméti Dózse színeiben folytattam a versenyzést Ekkor már hivatásos edző foglalkozott velünk, így szabadidőnkben sokat edzhettünk. 1965-ben nekem sikerült elsőként megszerezni a megyében az első osztályú minősítést. 1973-ban megszűnt a »kispuska«, helyette lett a géppisztoly. 1974-ben már ebben a versenyszámban nyertem egyéni országos bajnokságot. Az eredményeim alapján bekerültem az országos rendőrségi válogatottba, így 1981-ben kiutazhattam Kijevbe, a Szocialista Országok Belügyi Szpartakiádjára. Ott csapatban harmadikak lettünk. A lövészet továbbra is a fő sportágam maradt, ennek köszönhetően mesterlövész tanfolyamra is jártam, így mesterlövész lettem.

1986 márciusában újabb kihívásban volt részem. Kimentem Kecskeméten a lőtérre gyakorolni, amikor észrevettem, hogy néhányan valami furcsa sportot űznek. Odamentem és megtudtam, hogy ez a sportág a csúszókorong. Azt is elmondták, hogy létezik egy csapat, akik rendszeresen versenyeznek. Kapacitáltak arra, hogy próbáljam ki ezt a sportot. A negyedik dobásom után már azt mondták, hogy »Miklós, helyed van a csapatban.« Ezt én nagyon komolyan vettem, és elkezdtem edzeni. A kitartó munka eredményeként még abban az évben megnyertem az országos bajnokságon a céldobást. Ezután sorozatban még hétszer egymás után országos bajnok lettem. 1987-től már a nemzeti válogatott tagjaként nemzetközi versenyeken is szerepeltem. Többször is kitűnő eredményt értem el, így például 1988-ban a Hungária Kupán a több mint száz versenyző közül első lettem. A korabeli újságok azt írták, hogy »hatalmas meglepetésre a népes nemzetközi mezőnyben, a célba csúsztatás versenyszámban kecskeméti siker született. [...] Ezzel a teljesítménnyel először sikerült a többi külföldi mellett maguk mögé utasítani az osztrák tanítómestereket.« Egyik legnagyobb sikeremet 1994-ben, a Garmisch-Partenkichenben rendezett világbajnokságon értem el: a 49 induló közül 10. lettem, míg az összesített végeredmény alapján a világranglista 14. helyére kerültem.

 

A magyar csúszókorong-válogatott tagjaként

 

1995-ben az országos bajnoki cím megvédése után 10 évre abbahagytam a korongozást, majd 2005-ben újrakezdtem. 2007 hozta meg életem talán legkiemelkedőbb sporteredményét: a kétszeri dobás összesített eredménye alapján 279-es köregységgel egyéni csúcsot dobtam az Európa Bajnokságon. Ekkor végleg befejeztem a csúszókorongozást. A sporttól azonban az utóbbi években sem szakadtam el. Barátaimmal hétfő esténként egy honvédcsapatban röplabdázom. Szeniorként az Amatőr Országos Bajnokságon már két bajnoki címet is szereztünk.

 

Az Év Sportolója díjat 2007-ben dr. Zombor Gábor polgármestertől vettem át

 

Feleségemet, Probojáczné Túri Évát a sport révén – ő válogatott kosaras volt – még az 1970-es években ismertem meg. Mindkettőnknek volt korábban már kapcsolata. Én elváltam, míg Éva egy tragikus balesetben vesztette el korábbi férjét. Két-három éves kisfiával egyedül maradt. 1976-ban házasodtunk össze, így Peti fölnevelésében is tudtam segíteni neki, fiunk családjával ma már Kadafalván él. 1977-ben közös gyermekünk is született. Évi is a közelünkben, Hetényegyházán lakik. Gyermekeink már hat unokával örvendeztettek meg bennünket.


Napjaim eseménydúsan telnek. Minden hétfőn röplabdázom, minden szerdán a Kecskeméti Horvát Klubba járok, míg a hétvégeken a kosár-, a kézi- és a röplabdameccsekre látogatok ki. Sokat olvasok, rejtvényt fejtek, és a tévé sportműsorai is vonzanak. Feleségemmel, barátainkkal gyakran kirándulunk; kiállításokra, színházba, hangversenyekre is el-eljárunk. Sok időt töltünk gyermekeinkkel, unokáinkkal is, a hétvége egy napján mindig nálunk ebédel az egész család. De jó dolog velük eljutni távolabbi helyekre is. Nyáron Horvátországban pihentünk egy hetet közösen, az újból használt horvát szavak gyermekkoromat idézték fel.”