75 éves Pejtsikné Párdányi Judit nyugdíjas zenetanár, karnagy. Budapesten született 1939. november 3-án. Tanulmányait a fővárosban folytatta: 1946-tól a III. kerületi Általános Iskolában, 1954-től a Bartók Béla Konzervatórium zeneelmélet-szolfézs szakán, 1958-tól a Zeneakadémia középiskolai énektanár-karvezetés szakán tanult. Diplomája megszerzése után két évig Sopronban az Állami Zeneiskola és Zenetagozatos Gimnázium tanára, kórusvezetője volt. 1965 óta Kecskeméten él. 2000-ig a Kodály Iskola vezető tanára volt, közben kilenc évig a Kecskeméti Óvónőképző Intézetben tanított. Évtizedeken át a tehetséges gyermekek fölkarolására törekedett (a nem zenetagozatos tanítványai közül is kb. 25-en zenészek lettek), pályájukat később is figyelemmel kísérte, sokan közülük ma is ragaszkodnak hozzá. Kórusaival közel húsz éven keresztül minden évben rádiófelvételt készített, sikeres koncerteket adtak Magyarországon és külföldön (Erdély, Anglia, Németország) egyaránt, így például elnyerték a Kaposvárott rendezett Középiskolai Kórusverseny első díját. Előadásokat és kórusbemutatókat tartott Német- és Olaszországban, bemutatóórákat a Kodály Intézet hallgatói számára. A Kodály Intézet nyári kurzusainak tanára, a városi és megyei Éneklő Ifjúság minősítő versenyek zsűritagja volt. Nyugdíjazása után, 2001-ben volt növendékei kórust alapítottak, melynek vezetésére őt kérték föl. Ezt követően tíz évig irányította a Nemesszeghy Márta Vegyeskart. Kollégájával, Jámbor Zsolttal közösen 2008 óta éves rendszerességgel továbbképzés-sorozatot szervez énektanárok számára. A Magyar Kodály Társaság tagja. Szakmai munkáját több ízben is különböző kitüntetésekkel ismerték el: Kiváló Pedagógus (több alkalommal), Szocialista Kultúráért (1985); Bács-Kiskun Megye Művészeti Díja (1989), Kodály Zoltán-díj (2004).

„Értelmiségi, zenész családból származom. Édesapám Kodály-tanítvány volt, zeneszerzést tanult Kecskemét hírös szülöttétől, és édesanyám is elvégezte a Zeneakadémiát. Négyen voltunk testvérek: bátyám mérnök lett, nővéreim közgazdasági területen helyezkedtek el. Egyik nővérem már elhunyt, másik két testvérem napjainkban is aktívan dolgozik.

Polgári körülmények között, egy budai lakásban nőttem föl. A zene, a komolyzene birodalmával hamar megismerkedtem: hol édesanyám, hol édesapám zongorázott otthon, és hangversenyekre is rendszeresen elvittek. A muzsika szeretete már ekkor belém ivódott, ráadásul a sok-sok zenehallgatás révén óriási műismeretre is szert tettem, ennek később komoly hasznát vettem.

Már másodikos koromtól fogva zongorázni tanultam. Nyolcadikban – édesanyám kérésére – ismerkedtem meg Kiszely Andor zongoraművésszel, és ez a találkozás pályaválasztásomat is eldöntötte. Ekkor határoztam úgy, hogy zenekonzervatóriumba jelentkezek. A méltatlanul elfelejtett, később az Egyesült Államokban elhunyt kiváló zongorista készített föl, és be is jutottam a konziba.

A Bartók Béla Konzervatórium mint gimnázium és mint zenei szakközépiskola is kiváló intézmény volt. Szerettem oda járni. Osztályközösségünk is jó volt, egyik barátnőmmel, Zagyva Emmával mind a mai napig tartom a kapcsolatot. 1958-ban érettségiztünk, a következő években sokan közülünk szétszóródtak a világban, s persze halottaink száma is évről évre gyarapodik. Épp ezért megbecsült örömként éljük meg a rendszeres osztálytalálkozóinkat.

Az érettségi után a konziból egyenes út vezetett a Zeneakadémiára. Elsőre fölvettek, és az ötödik év után vörös diplomát vehettem át. Évfolyamtársaimmal – például a ma már szintén Kecskeméten munkálkodó Ittzés Mihály zenepedagógussal, valamint a zongoraművész és karmester fiairól is ismert Bogányi Tiborral – ott is jóban voltam. Barátnőmnek mondhattam Péczely Saroltát is, igaz, ő az akadémiai tanulmányait másodéves korában abbahagyta – később külföldön fejezte be –, mert fiatalon férjhez ment Kodályhoz.

A tanárok egy életre szólnak, ennek igazságát a Zeneakadémián én is átéltem. Ádám Jenő, Bárdos Lajos, Vásárhelyi Zoltán és Szőnyi Erzsébet, csak pár név a tanáróriások közül, akik életem további alakulását döntően befolyásolták. Szeretettel és elképesztő tudással voltak megáldva. Egy-egy elejtett mondatukkal egész életre szóló üzenetet adtak. Az azóta eltelt évtizedek során saját zenei utamon az ő példájukat követve próbáltam menni.

Szerettem Budapest lüktető életét, de a közlekedésre fordított napi másfél-két órát sokallottam, úgy éreztem, ennyi időt nem szabadna elpazarolnom. Mindezt végiggondolva ötödéves koromban fogalmazódott meg bennem a gondolat: el kell hagynom a fővárost. Épp ebben az időben Maklári József tanár úr átadta nekem férfikarát. Az együttessel 1963 tavaszán Sopronban, egy országos kórusfesztiválon első díjat nyertünk. A rendezvény szervezői a következő tanévre állást ajánlottak föl nekem. Invitálásukra igent mondtam. Döntésemben közrejátszott az is, hogy nem csak tanítani hívtak, a soproni zenetagozatú gimnázium felállítása is az én feladatom lett. Érdekes, izgalmas két évet töltöttem ott. S hogy erőfeszítésem nem volt hiábavaló, talán jól bizonyítja az is, hogy bár munkám rövid ideig tartott, a növendékekből alakított egykori kórus tagjai három éve – 48 év után – fölkerestek, s immár nagyszülőkként ismét közös próbákat tartottunk, koncertet adtunk. A világ minden tájáról visszajöttek a kórustagok, csak az hiányzott, aki már elment közülünk... Azóta évente rendszeresen találkozunk, világi és templomi hangversenyeken szerepelünk. A zene csodája mindez!

Első férjemmel, Petri Attilával Sopronban ismerkedtem meg, végzős egyetemista volt épp akkor. Erdőmérnöki diplomája átvétele után Kecskeméten kínáltak neki állást, én pedig a Kodály Iskolában folytathattam a tanítást – így jöttünk a hírös városba. A következő években négy gyermekünk született: két fiú és két leány. Sajnos, férjem nagyon fiatalon, mindössze 41 évesen súlyos betegségben elhunyt, egyedül maradtam a négy gyerekkel.

Második férjével, Pejtsik Pállal

Egy baráti művészházaspárnál találkoztam először Pejtsik Pállal. Feleségét ő is korán elvesztette. Hamar kiderült, hogy minden tekintetben összeillünk. Csodálatos ember volt, a gyerekek fölnevelésében óriási segítséget jelentett. 28 évig boldog házasságban éltünk, tavaly februárban azonban őt is elvesztettem.

Mérhetetlenül szeretek tanítani. Életem abban teljesedett ki, hogy harmincöt évig  Kecskeméten taníthattam. A Kodály Iskolában csodálatos volt a vezetés, a tanári kar. Az iskolaalapító Nemesszeghyné Szentkirályi Márta gondolati perspektívája a tanároktól a szülőkig mindenkit áthatott. Zenepedagógiai világítótoronyként működött az iskola! A diákok is ügyesek, tehetségesek voltak, többek között Gerhát László, Szebellédi Valéria és Dömötör Zsuzsa is a tanítványom volt. Közben megszülettek gyermekeim, és amikor 1973-ban a tanítóképzőbe hívtak oktatni, a felkérést elfogadtam. Ott ugyanis nem voltam annyira megkötve az óraszámokat tekintve, és a kötetlenebb munkaidő megkönnyítette a gyerekek nevelését. Kilenc évvel később, a zenei szakközépiskola megalakulásakor visszahívtak a Kodály Iskolába. Szakmailag olyan magas szintű iskolában taníthattam, amire ma is büszkén emlékezhetek.

2001-ben – ekkor már nyugdíjas voltam – korábbi növendékeim megkerestek azzal, hogy szeretnének továbbra is a kezem alatt énekelni. Így alakítottuk meg a Nemesszeghy Márta Vegyeskart, és a következő években nagyon sok örömben volt részünk. Számos koncertet adtunk, jártunk Erdélyben, Olaszországban, Felvidéken, Németországban és Franciaországban is. Tíz évig irányítottam a kórus munkáját, három évvel ezelőtt egy betegség miatt átadtam a feladatot. Egy évig Dömötör Zsuzsa, azóta dr. Smuta Attila áll az együttes élén.

Ma már keveset tervezek előre. Két fő foglalatossággal telnek napjaim: rengeteget, napi három-négy órát olvasok – nemcsak zenei témájú, hanem filozófikus műveket is –, illetve két-három órát zongorázom. Elég sokat utazom is. Szegedre gyermekeimhez és nyolc unokámhoz megyek, és jó vissza-visszajárni az ősi családi fészekbe, Budapestre is. S bár van veszteséglistám, mégis elmondhatom: boldog ember vagyok!”