90 éves Papp Istvánné Tóth Ilona rubindiplomás általános iskolai tanár. Nemesszalókon született 1925. február 5-én. Szülei, Tóth Géza és Tóth Gézáné Hercz Margit a Halasi Úti Általános Iskola alapítói, első tanítói voltak. 1935-től 1944-ig az Angolkisasszonyok Kecskeméti Római Katolikus Leánylíceuma és Népiskolai Tanítóképző Intézetének diákja volt. Tanítói képesítése átvétele után Szegeden tanult tovább, a világháború, a város kiürítése miatt azonban tanulmányait meg kellett szakítania, és csak mintegy tíz évvel később, munka mellett végezte el a Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakát. 1946-tól Törökfáiban, az ottani általános iskolában tanított, majd 1947-től 1980-ig, nyugdíjazásáig a Halasi Úti Általános Iskola tanára volt. 1970-től az igazgatóhelyettesi feladatokat is ellátta. Férje halála után, 1982-ben visszament tanítani, 1995-ig a Magyar Ilona Általános Iskolában oktatta a gyermekeket. Pedagógusi munkássága így közel 50 éven át tartott, közben számos elismerést – Kiváló Dolgozó, Pedagógus-emlékérem – is átvehetett. Az oktató-nevelő munkában kifejtett kimagasló tevékenységéért 1991-ben Apáczai Csere János-díjat kapott.

„Dunántúli falusi családból származom, apai nagyapám kőműves, anyai nagyapám órásmester volt. Szüleim azonban már felsőfokú tanulmányokat is folytathattak, Pápán végeztek a tanítóképzőben. Mindketten pedagógusok lettek, és később én is, sőt, a fiam is ezt a pályát választottuk.

Az első világháborúban – a friss tanítói oklevéllel, tizennyolc éves korában – apámat is elvitték a frontra, megjárta a Piavét. A háború végén egy lövedék eltemette, de el nem találta. A hátizsákját az irataival, anyám leveleivel megtalálták, és értesítették nagyanyámat, hogy az egyetlen fia elesett. Ö azonban kiásta magát a földkupac alól, és gyalog elindult hazafelé. Mesélte, hogy amikor hazaérkezett, nagyanyám éppen ruhát vitt fel teregetni a padlásra, és mikor meglátta őt belépni a kertkapun, kiejtette kezéből a kosarat.

Apám ezután egy kis faluban kapott állást, de anyám nem tudott elhelyezkedni, mert a húszas években sok volt a munkanélküli. A pedagógusok helyzetén valamit könnyített a Klebelsberg-féle iskolaépítési- és művelődési terv. Kecskemét környékén is több egy- és kéttantermes iskola épült szolgálati lakással. Apám először Koháriszentlőrincen kapott állást, de reménykedtek az új kecskeméti iskolában, ahol anyámnak is lesz állása.

Négyéves voltam, mikor a kecskeméti Halasi úti iskolába kerültünk. Tisztán emlékezem szüleim boldogságára, mikor átvették Kecskeméten az iskolát és a lakást. Apám haláláig ott tanított, anyám onnan ment nyugdíjba. Később beköltözött a városba, ahol egy kisebb lakást kapott. A régi szolgálati lakásból napközi lett. Abban a lakásban nőttünk fel a testvéreimmel. Kilencen születtünk, hét fiú és két leány. Egy fiú kicsi korában meghalt, egy elesett a második világháborúban. Akik felnőttek valamennyien becsületes, dolgos emberek lettek.

Egy iskolai ünnepségen, 1943-ban

Egész életemben magyar szakos tanár akartam lenni. Anyám, aki az 1. és 2. osztályt tanította, gyakran beültetett az első padba, s mivel csodálatos módszere volt – minden betűt lerajzolt, mesét mondott hozzá, és a képeket kitette a falra –, ötéves koromban már folyékonyan olvastam. Ettől kezdve rengeteg könyv ment át a kezeimen – az Egri csillagok volt az első –, tízéves koromra Gárdonyi összes művét szinte kívülről tudtam. Az elemi két osztályát anyámnál, a negyediket apámnál jártam ki, közben egy évet a szomszéd iskolában tanultam. 1935-től az Angolkisasszonyok Kecskeméti Római Katolikus Leánylíceuma diákja lettem, majd négy év múlva édesanyám tanácsát megfogadva – »legyen valami a kezedben« – az angolkisasszonyoknál maradva, de már a  Népiskolai Tanítóképző Intézetben folytattam a tanulmányaimat, ahol öt évvel később, 1944-ben képesítőztem.

Tizenkilenc éves voltam ekkor. Kezemben a tanítói oklevéllel épp csak megkezdtem a Szegedi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakát, amikor egy nap minden megváltozott. Előbb Szegeden, azután Kecskeméten is megjelent a kiürítési rendelet, emiatt menekülnünk kellett. Egy katonai alakulattal apám szülőfalujáig, Külsővatig jutottunk. 1945 márciusában azután a háború ott is utolért bennünket. A falu elöljárói felszólították bennünket, hogy menjünk tovább Sopronba, még autót is adtak. Ott egy éjszakát töltöttünk a bíróság pincéjében, mert a várost légitámadás érte. A következő nap gyalog mentünk át a Semmeringen. Éjjel a földön aludtunk, volt hogy reggelre behavazva ébredtünk. Éheztünk, de húszéves voltam, erős és egészséges. Salzburgban anyám összeesett az éhségtől, kórházba került. Azután vagonokba helyeztek el bennünket, és elvittek egy kisvárosba Linz és Salzburg között volt, ahol földbe vájt barakkban laktunk egészen a háború végéig.

Októberben felszólították a menekülteket, hogy jelentkezzen az, aki haza akar menni, de lehetőség nyílt arra is, hogy más országokba, esetleg Amerikába menjünk. Anyám úgy határozott, hogy Magyarországra jövünk, bízott abban, hogy két katonának vitt fiát még ismét megláthatja. Életem legmegrázóbb eseménye volt, amikor vonatunk megérkezett a külsővati megállóba. A vasutas kint állt, anyám azonnal hozzá fordult és megkérdezte: »A fiaim megjöttek?« A válasz rettenetes volt: »A doktor úr megjött, de a kisebbik elesett.« Sohasem hallottam anyámat úgy sikoltozni, mint akkor. Az apám átfogta és vezette, mi pedig a testvéreimmel megindultunk a falu felé. Anyám akkor öregedett meg.

Csak néhány napot töltöttünk Vaton a rokonoknál, azután hazajöttünk Kecskemétre. 1945 novembere volt. A szüleim másodszor indultak a nulláról, azzal a különbséggel, hogy még öt gyerekük volt, akiket el kellett, tartani, iskoláztatni. Én természetesen nem mehettem vissza Szegedre, a főiskolára, mert már volt egy tanítói oklevelem. Később, tíz év múlva, levelezőn végezhettem el a főiskolát. Kijártam gyalogosan egy tanyai iskolába – hat kilométerre volt –, és tanítani kezdtem. Osztatlan 1., 2. és 3. osztályokat tanítottam. Tanári pályafutásom legfegyelmezettebb gyerekei voltak. A fizetésem annyi volt, mint a szüleimé, amire nagy szükség volt az öt gyerek eltartásához.

Egyik első osztályom a Halasi úti iskolában, 1954-ben

Megkezdtük az újjáépítést. Éhesen, rongyosan, de zokszó nélkül. Éltünk! Az ezután következő évek már mindenki számára hasonlók voltak: jegyrendszer, lakáshiány. Az ország legfontosabb feladata volt a romok eltakarítása és a normális élet beindítása. Az élőknek lakás kellett, iskola kellett és nem utolsó sorban élelem kellett. Beindult a termelés. Számomra a tanítás volt a fontos. 1947 szeptemberében kineveztek a Halasi úti iskolába tanítónak, de a felső tagozatban tanítottam magyart, történelmet, testnevelést, éneket, mert a beindított nyolcosztályos iskolában a felső tagozatban volt nagy tanárhiány. Újra otthon voltam a szüleim iskolájában, ahonnan elindultam, és ahol együtt tanítottam most már apámmal és anyámmal. Innen menten nyugdíjba harmincnégy év után, de még utána is tizenhárom évet tanítottam. Érdekes, hogy tanítványaim közül többen is történelem szakos tanárok lettek. Talán azt jobban tudtam tanítani, többet lehetett mesélni. Igen, az valóban jobban ment nekem!


A férjemet 1948 februárjában egy bálon ismertem meg. Ekkor már huszonkilenc éves volt. Azelőtt hivatásos tisztként, tüzér főhadnagyként szolgált. Ludovika Akadémiát végzett, tehát »osztályidegen« volt. Két évig harcolt a Kárpátokban, három évig fogoly volt a Szovjetunióban. A fogságban hastífuszt kapott, három hétig volt eszméletlen, a csodával határos módon gyógyult meg. Teljesen legyengülve, negyvenöt kilósan érkezett haza. 1949-ben férjhez mentem hozzá. Az, hogy állást kapjon, elképzelhetetlen volt. Mégsem volt egy percig sem munka nélkül. Tele volt optimizmussal, mindent vállalt. Mint műszaki ember, a Dunántúlon földkimérő munkát végzett. Végül a Kecskeméti Útfenntartó Vállalatnál helyezkedett el. Ott dolgozott legtovább, a műszaki osztályon. Sokszor mondta nevetve, »Megtanultam a Szovjetunióban utat építeni.« A házasságunk előtt találtunk egy egyszobás és előszobás albérletet. Tíz évig laktunk ott, amikor, már két gyerekkel, költöztünk be egy társasházba. Ez volt az ország első társasháza, amit a vállalat dolgozóival szerveztek meg, és építettek fel. Ma is itt lakom.


Sajnos, a megpróbáltatások nem múltak el nyom nélkül, férjemet hatvankét éves korában elvitte a rák. Egyedül maradtam. Fiaim már régen végeztek az egyetemen, megnősültek, eddig hét unokám és tizenhat dédunokám született. Férjem halála után, a volt kollégák hívására, a nyugdíjból visszamentem tanítani. Még tizenhárom évig, hetvenéves koromig tanítottam, de már nem a régi iskolámban, hanem egy lakásomhoz közelebbiben. Onnan mentem másodszor is nyugdíjba. A munka átsegített minden problémámon.


Az elmúlt húsz évben sokat utaztam, de még többet voltam együtt unokáimmal, dédunokáimmal. Ma is a velük töltött percek, órák jelentik számomra a legnagyobb örömöt. Gyakran végignézek a két és félszobás, jól berendezett lakásomon, és elgondolkozom az életünkön. Sokat dolgoztunk, küzdöttünk, de Isten segítségével – úgy érzem – nem hiába. Gyermekeim boldogulnak az életben, sőt, már a felnőtt unokáim is. Dédunokáim egészségesek, szépek. Szeretnék még egy ideig örülni nekik.”