VALLOMÁSOK: Mikesi Károly nyugdíjas református lelkipásztor, kórházlelkész80

80 éves Mikesi Károly nyugdíjas református lelkipásztor, kórházlelkész. Medgyesegyházán született 1937. november 6-án. Az általános iskola első öt osztályát szülőhelyén, Orosházán, Muronyban és Békésen végezte. 1948-tól Kecskeméten tanult, előbb a Szabadság Téri Állami Általános Iskola diákja volt, míg középiskolás éveit a Katona József Gimnáziumban töltötte, ahol 1955-ben érettségizett. 1956-tól tanulmányait a fővárosban, a Református Teológiai Akadémián folytatta, azután előbb Cecén, majd 1962-től Kecskeméten beosztott lelkész volt, 1966-tól missziói lelkészi feladatot látott el Tázláron, míg 1973-tól gyülekezeti lelkész volt Baján. 1986-tól nyugdíjba vonulásáig, 2004-ig Kiskunhalason szolgált, az ottani református intézmények újraindítása, jó hírük és tekintélyük öregbítése során végzett hűséges munkájáért a Pro Schola Reformata Halasiensi díjat vehette át. Közben 1987 szeptemberétől 1988 márciusáig a Református Világszövetség ösztöndíjasaként a cambridge-i Westminster College-ban tanult, valamint 1989-től 1992-ig a Magyar Református Lelkészegyesület alelnöke, 1992-től 1998-ig a Dunamelléki Református Lelkészegyesület elnöke volt. 2004 óta ismét a hírös városban él, 2005 óta kórházlelkész. A Magyar Református Lelkészegyesület és a Szilády Áron Társaság tagja. Tanulmányai, cikkei egyházi lapokban jelentek meg. Az ő fordításában jelent meg Mindennap az Ige fényében címmel Andrew Kuyvenhoven áhítatos könyve, illetve Aki a hét arany gyertyatartó között jár címmel több országbeli református egyházi vezető nyilatkozatát ültette át magyar nyelvre.

„Édesapánk vasúti tisztként, édesanyánk földrajz-rajz szakos tanárnőként dolgozott. Négyen voltunk testvérek, de egyik bátyám 16 hónapos korában betegségben elhunyt, így igazából hárman nőttünk fel. »Hitedben Te vagy az erősebb« – mondta római katolikus édesapám a kálvinista hitű édesanyámnak, így lettünk mi gyerekek reformátusok.

A három testvér, középen Mikesi Károly

A vasúttársaság apánkat gyakran helyezte át egyik városból a másikba, ezért gyerekkorom vissza-visszatérő élménye volt a költözés. A háború vége felé az országot is el akartuk hagyni, közel a határhoz, Petőházán azonban szerelvényünket egy légi ütközet megállította. Édesanyánk az Úristen jelének látta a kényszermegállást, így a maradás mellett döntött. Évtizedekkel később néném és bátyám is megpróbált az Újvilágban élni, a rendszerváltozás után azonban mindketten hazaköltöztek.

Több településen: szülőhelyemen, Orosházán, Muronyban és Békésen jártam az általánost, az utolsó három évet Kecskeméten végeztem. A Szabadság téri iskolához sok szép emlékem fűződik, ott kötöttünk mai napig tartó barátságot Tímár Sándorral, napjaink egyik legismertebb kardiológusával, és Frigyesi tanár úrra is – akitől egyébként életem legnagyobb pofonját kaptam – jó szívvel emlékezem. Később a Katona József Gimnázium nyelvi tagozatára iratkoztam be, az orosz és a latin mellett különórákon angolt is tanultam. Szerettem tanáraimat: Bába Viktóriát, aki megértette velünk, hogy az orosz nyelv nemcsak Sztálin, hanem Tolsztoj és Dosztojevszkij nyelve is, amit érdemes tanulni, valamint Szőts Rudolfot (ő latinra tanított), illetve Szabó Lászlót, aki egy életre szóló hobbival, az angol nyelv tanulásának örömével ajándékozott meg.

Érettségi után politikai jellegű kérdések miatt egyetemi felvételim nem sikerült, így egy évig dolgoztam, majd a református gyülekezet ifjúsági lelkésze biztatására – »Te nem vagy sem túlvilági, sem túl világi!« – a református teológiára felvételiztem, immár sikerrel. Csak másodikos koromban tudtam meg, hogy anyám éveken át imádkozott azért, hogy egyik gyermeke lelkész legyen. Sajnos, ő ezt már nem élhette meg – igen fiatalon, 1954-ben elment (még nem volt 55 éves) –, de Istennek mondott könyörgése valóra vált!

Lelkészi beiktatásán Baján, 1973 novemberében

Teológiai tanáraimnak, különösen dr. Nagy Barnának és dr. Czeglédy Istvánnak is sokat köszönhetek, a legnagyobb hatással azonban két lelkigondozóm: Joó Sándor, a pasaréti és Gyökössy Endre, az újpesti gyülekezet pásztora volt rám. A pasaréti közösségbe be is épültem, a serdülő fiúk lelki vezetőjeként szolgáltam ott.

Tanulmányaim befejeztével egy évre Cecére kerültem, majd 1962-ben Kecskemétre rendeltek ki beosztott lelkésznek. Hatvani Lajos mellett 1966-ig szolgáltam a városban. Csodálatos évek voltak ezek: itt kaptam az Úristentől páromat – az Osváth Viktor vezette gyülekezeti énekkarban ismertem meg őt –, és itt született első gyermekünk, Tibor is. Később Tázláron, majd 1973-tól Baján – ott született második gyermekünk, Tünde –, 1986-tól 2004-ig, nyugdíjazásomig pedig Kiskunhalason voltam lelkész. Óriási ajándékként fogadtam, hogy a Református Világszövetség ösztöndíjasaként közben fél évet Cambridge-ben tölthettem.

Feleségével és gyermekeivel  

Nem hiszem, hogy meglepő, ha azt mondom: bár életem során, sok helyen megfordultam, mégis itt, Kecskeméten érzem igazán otthon magam. Önálló lelkészi szolgálatom elején, 1966-ban feleségemmel és a mintegy másfél éves fiunkkal ugyan elmentünk innen, nyugdíjba vonulásomkor logikusnak tűnt, hogy visszatérjünk. Tibor közben családot alapított, itt élnek, így ők is a hírös városba vonzottak bennünket. Rokonaink, gyermekkori barátaink, iskolatársaink többsége is idevalósi, az ő közelségük, szeretetük is amellett szólt, hogy nyugdíjas éveinket – amennyit az Úristentől még ajándékba kapunk – itt töltsük majd el.

Tóth János lelkészkollégám korábban kórházlelkész volt. Egy alkalommal a munkájáról beszélgettünk, és ő megkérdezett engem, hogy ha majd nyugdíjba vonulok, éreznék-e küldetést erre a szolgálatra. Megfogant bennem a gondolat, mert érdekelt ez a terület, de akkor még csak halogató választ adtam neki. Ő azonban szavamon fogott, és hívó szavára beálltam ebbe a szolgálatba. 2005. január 2-a óta mindmáig – részben átvéve az ő feladatát, ugyanis Tóth János időközben a Gyökössy Intézet vezetője lett – fél munkaidőben kórházlelkészi szolgálatot töltök be.

Elsősorban azokat a betegeket látogatjuk, akik kérik ezt. Természetesen másokat is megszólítunk, mások mellé is leülünk, de főképp azok szolgálatára állunk, akikről valamilyen módon értesítést kapunk – például egy szomszédos település lelkipásztorától vagy egy itteni szolgatárstól, egy rokontól, ismerőstől –, hogy bekerültek a kórházba, és örömmel vennék, ha felkeresnénk őket. Olyan is előfordul, hogy valaki maga jelzi nekünk, hogy egy műtét miatt néhány napra befekszik az egyik osztályra, s kéri a látogatást. A betegekkel persze másképp is találkozunk. Vasárnapi istentiszteleteink rendszeresek, a megyei kórházban kéthetente délelőttönként, a Honvédkórházban pedig minden vasárnap délután összegyűlünk az Ige mellé.

Amíg aktív lelkész voltam, a sok teendőm nem engedte, hogy hosszasan elidőzzek egy-egy gyülekezeti tag vagy család problémája mellett. Bizony előfordult, hogy mondjuk javában egyeztettük a hozzátartozókkal a temetés menetét, mikor az órámra kellett pillantanom, mert vártak máshol. Amióta nyugdíjas vagyok, több a szabad időm, és épp ez az, amire új szolgálatom során a legnagyobb szükség van. A kórházlelkész ugyanis mindenekelőtt azt tartja szem előtt, hogy a betegnek szüksége van egy emberre. Méghozzá egy olyasvalakire, akinek van ideje rá, aki meghallgatja. Az orvosoknak, a nővéreknek rengeteg a teendőjük, erre nincs lehetőségük. Pedig a betegeknek igen sok mondandójuk van. Én erre szánom a délelőttjeimet, s ha kell, a délutáni órákat is. Egy-egy beteg mellől inkább csak akkor állok fel, ha látom, hogy fogy az ereje.

Már jó ideje havonta egy alkalommal, szerda délelőttönként egy házi bibliaórán szolgálok. Emellett kéthavonta nyugdíjas lelkésztársaimmal is összejövünk – Szabó Gáborral, Varga Lászlóval stb. –, ezeket az alkalmakat is rendre én szervezem. A kórházi istentiszteleteken is, minden második alkalmon, az Ige hirdetésének feladata rám hárul. Ma már ugyan sokszor rekedtes a hangom, de azért gyülekezetünk énekkarában is nagy örömmel éneklek. Sok évtizeddel ezelőtt tagja voltam az Osváth Viktor vezette Kecskeméti Vég Mihály Kórusnak is, most pedig különösképpen szívmelengető érzés számomra, hogy a fiam kezére figyelhetek. Az is jó érzés, hogy egy-egy zenei alkalmon a Grádics Kamarakórusban épp éneklő egyik-másik unokámmal együtt szólaltathatjuk meg az Istent dicsérő dallamokat.

Lányunk családjával Soroksáron él, gyakran meglátogatjuk őket. Fiamékkal természetesen többször vagyunk együtt. Korábban, a Kecskemétre érkezésünk utáni években, még sokat tudtunk nekik segíteni, most már inkább ők állnak mellettünk. Jó dolog, hogy számíthatunk rájuk, az meg végképp örömteli, hogy nemrég a közelünkbe költöztek, szó szerint a „mi utcánkba” jöttek.

Családi körben

Feleségemnek is nagyon sokat köszönhetek. Velem tartott lelkészi szolgálatom során Tázlárra, Bajára, Halasra egyaránt, s míg én időm nagy részét a gyülekezetekkel töltöttem, míg félévig Cambridge-ben tanultam, ő vitte a család ügyes-bajos dolgait. Végtelenül hálás vagyok ezért neki, s persze a Jóistennek is, hogy közeledve a 80-hoz még most is együtt lehetünk!

A kórházlelkészi szolgálatot, amíg Isten ad erőt hozzá, szeretném még végezni. Emellett a fordítói munkámat is szeretném folytatni. Jó lenne például, ha a világháló segítségével meg tudnám szerezni Nabeel Qureshi önéletírását. A néhány héttel ezelőtt betegségben elhunyt, muszlimból kereszténnyé lett amerikai fiatalember története minden bizonnyal sokak számára idehaza is érdekes, tanulságos olvasmány lenne. Egy álmom, jobban mondva álmunk is van még a feleségemmel: szeretnénk „találkozni egy dédunokánkkal.” Azért erre még várnunk kell! Nagyon szeretnénk még meglátni azt is, hogy hazánkban – és az mindegy, hogy melyik egyház ernyője alatt – komoly lelki ébredés történne."