90 éves Kuti Béla nyugdíjas kereskedő. Kerekegyházán született 1924. december 15-én. A nyolc elemit és a kereskedelmi szakközépiskolát Kecskeméten végezte. 1938-tól 1941-ig egy fűszerkereskedő segédje volt. A világháború után nagyvállalatok hivatalos kereskedője, így például az Országos Magyar Tejértékesítő Központ, a Weiss Manfréd Budapesti Konzervgyár és az Államosított Kispesti Húsárugyár ellátója lett. 1951-től a Kereskedelmi Kiskereskedelmi Vállalat kantinjának üzemeltetésével bízták meg, azután a cég szállítási és szervezési előadója, számos rangos rendezvény – Hírös Hét, Kalocsai Őszi Vásár, Bajai Vásár – szervezője volt. 1955-ben családi vállalkozásban zöldség-gyümölcs boltot nyitott, azután profilt váltva évtizedekig Kecskemét legismertebb divatárubutikját üzemeltette. A Hazafias Népfront kecskeméti szervezetének elnökhelyettese, a KISOSZ megyei és városi elnöke, illetve a szervezet országos alelnöke volt. Életének gazdag történetét három kötetben foglalta össze: Életem és a csodák (2009), Jézus csodálatos élete (2012), Életem és Jézus csodálatos lelke (2013). Több évtizedes szakmai munkáját számos elismeréssel jutalmazták, 1996-ban a KISOSZ Életmű Oklevelét kapta meg.

„Egyszerű, dolgos kerekegyházi családból származom. Édesapám ügyes, jó szándékú hentes volt, de rendesen fizető állást nemigen talált. A gyereknevelésről és a háztartásról édesanyám gondoskodott. Sok pici éhes száj tátogott mindennap körülötte, öten voltunk testvérek, közülük én vagyok a legidősebb. Bájos, törékeny teremtés volt, nagyon sokat dolgozott szegény – ruhavarrást vállalt, ezzel pótolta apukám kevés fizetését –, már akkor azon gondolkodtam, hogyan tudnék fáradt szüleimnek segíteni.

Édesanyámmal 1928-ban

Nagy és szegény család voltunk, mégis szeretetben nevelkedtünk. Igen sokat éheztünk, fáztunk, ruhánk is kevés volt, mindig az húzta fel a jó cipőt, aki messzebb ment otthonról. Nem okoltuk ezért a szüleinket, nem ők tehettek róla. Apukám saját üzletet tőke hiányában nem tudott nyitni, ezért másokkal próbált közös vállalkozásban boldogulni. Sajnos, társai több ízben is becsapták, még a falubeliektől feldolgozásra kapott sertések árát is – amit a pesti »partner«  nem fizetett ki – neki kellett megtérítenie.

Kecskemétre kellett költöznünk, évekig albérletben laktunk. Édesapám mindent megtett annak érdekében, hogy állást szerezzen, de sehogy sem sikerült. Mivel az ő szülei is nagyon szegények voltak, tőluk sem remélhettünk segítséget. Édesanyám a varrás mellett a Barátok templomával szemben, egy kis sátorban tejtermékeket árult, az abból származó kicsi jövedelemből éldegéltünk. Tudtam, hogy nekem is kell tennem valamit!

Első elemis voltam a Mátyás téri iskolában, amikor egy nap hazafelé tartva besétáltam a főtérre. Megálltam a nagytemplom előtt, és a mai napig nem tudom, hogy miért, de úgy éreztem, hogy be kell mennem oda. Megálltam az oltár előtt, és amikor odajött hozzám Kovács plébános úr, arra kértem, hogy adjon nekem kölcsön egy pengőt, mert rumos cukorkát szeretnék árulni. A plébános úr megsajnált, teljesítette kérésemet, és én már rohantam is a Szabó cukorkáshoz. Körülbelül 70 darab Dianás cukorkát kaptam az egy pengőért, ez lett életem első »áruja«. Ettől a naptól kezdve esténként árulni kezdtem. Előbb a nagytemplommal szemben próbálkoztam, majd a városba éjfél után érkező vásározóknak ajánlgattam kis portékámat. A téli hónapokban elmerészkedtem a kocsmák és a vendéglők bejáratába is, azután a gyümölcspiac is a »törzshelyem« lett.

Tízéves lehettem, amikor édesapám harmadszor is tönkrement. Szerencsére megismerkedtem a kisgazdákkal, akiktől azt az ajánlatot kaptam, hogy a hagyományos báljukon lássam el a büfés feladatot. Gyerekkorom óta ismertek, megbíztak bennem, úgy gondolták, már el tudom látni ezt a feladatot. Munkámat anyukám segítségével sikeresen elvégeztem, aminek híre ment, és hamarosan újabb bálokra, táncestekre, és más rendezvényekre kaptam fölkérést. 1934 nyarán, az első Hírös Héten külföldieknek is kínálgattam portékáimat. Gyönyörű barackjaimnak nem is tudtak ellenállni. Az igazi sikert azonban a Kecskemét feliratú, kicsi boroskancsóim hozták meg. Ekkor jöttem rá arra, hogy az idegenforgalomnak egyedi dolgokra van szüksége. Felismerésemet később a Bugaci Napokon is hasznosítani tudtam.

Ifjú kereskedősegédként

14 éves voltam, amikor egyszer odajött hozzám Vinczler György úr, aki a Műkertvárosban levő sarki fűszerüzlet-kocsma tulajdonosa volt. Arra kért, menjek hozzá tanulónak. Először nem nagyon tetszett az ötlet, de azután igent mondtam rá. Nem kellett többet az utcákon ázva-fázva árulnom. Új főnököm elégedett volt a munkámmal, egyre nagyobb felelősséggel járó feladatokat bízott rám.

Már úgy éreztem, sínen van az életünk, amikor váratlanul megbetegedtem. A kecskeméti orvosok hashártyagyulladást állapítottak meg, és Kolozsvárra küldtek egy szanatóriumba. Ott kiderült, hogy kétoldali tbc-m is van, »Kész csoda, hogy még él!«, mondták az ottani doktoraim. Istenhez fordultam, és sokszor elmondott kérésemet meghallgatta: öt hónappal később szinte teljesen meggyógyulva hazatérhettem Kecskemétre!

18 éves koromig szinte csak a munkával törődtem. Akkor úgy gondoltam, hogy most már néha el kellene mennem szórakozni, ismerkedni. A mostani KTE-pálya mellett volt egy tánciskola, akkoriban oda jártak a fiatalok. Én is elmentem egy este. Ott ismerkedtem meg leendő feleségemmel. Ő az édesanyjával volt a tánciskolában, és nekem tőle kellett megkérdeznem, hogy hazakísérhetem-e ezt a szép, szőke, hullámos hajú, csinos kislányt. A kísérgetésnek házasságkötés lett a vége, 19 évesen nős ember lettem. Az esküvőt a kecskeméti Nagytemplomban tartottuk meg. Később két lányunk született. Sajnos, feleségem 2002 decemberében elhunyt.

1944 őszén, a front közeledtekor Pestre menekültünk. Ott azután parancsot kaptam, hogy mint levente, vonuljak be. Kőszegre vittek, többek között bunkerárkok ásásával bíztak meg. Az oroszok érkezésekor életem többször is veszélyben forgott, de Isten ott is vigyázott rám. Viszontagságos úton, hol vonattal, hol gyalog, hazaindultam. Sok-sok szenvedés után 1945 tavaszán értem Kecskemétre. Két nagy meglepetés is várt itthon rám. Az egyik, hogy megszületett első kislányom, Marika. Nagyon büszke voltam. Az a tudat, hogy van egy kislányunk, nagy erőt adott a munkához. Most már hármunkért kellett dolgoznom, amit szívesen tettem. A másik nagy örömöm volt, hogy apukám ez idő alatt, a sok szerencsétlenség után végre munkát talált.

Arcképes ügynöki igazolványom
Hazaérkezésem után gondolkodóba estem. Hogyan tovább? Csakis a kereskedelem járt a fejemben. Egy nap fogtam magam, bementem a kecskeméti városházán a Kereskedelmi Osztályra, és ügynöki, üzletkötői engedélyt és igazolványt kértem. Az Országos Magyar Tejértékesítő Központtal kötöttem meg életem első szerződését, majd a Weiss Manfréd Budapesti Konzervgyárral is megállapodtam. Rövid idő alatt több mint egy tucat céget is sikerült megnyernem. Rengeteget dolgoztam, de hát 1947-ben megszületett a második kislányom, azaz már negyedmagunkról kellett gondoskodnom. Sokat kerestem, és ez fel is tűnt az »elvtársaknak«. Új munka után kellett néznem, a kereskedelmi központ homokbányai kantinját üzemeltettem ezután. Később a vállalat bolthálózatának fejlesztésével, majd különböző rendezvények – divatbemutatók, vásárok – szervezésével bíztak meg.

Édesanyám már régóta szeretett volna egy kis üzletben dolgozni, mert a piaci sátorban nagyon sokat fázott. Törekvésében én is segítettem, a megyei kereskedelmi osztály hiú vezetője miatt ez az állásomba is került. Először Pista öcsémmel a Dózsa György utcában nyitottunk üzletet édesanyám és testvérem számára, majd a Kápolna utcában saját boltot alakítottunk ki, ahol feleségemmel közösen kezdtük meg az árusítást. Kezdetben zöldség-gyümölcs értékesítésével foglalkoztunk, majd vegyeskereskedéssé alakultunk, azután megnyitottuk Kecskemét első butikját, a Kuti Butikot. Büszke voltam az üzletre, szinte az egész életemet ez töltötte be.

1954-ben tudtom nélkül Népfront-tag lettem. A megyei tanács kereskedelmi osztályának vezetésére kértek föl, nekem azonban nem nagyon tetszett mindez, nem vágytam politikai karrierre, ezért kölcsöneimre hivatkozva elodáztam a választ. A forradalom után ez a kérdés már nem merült föl. A társadalmi munkát persze mindig örömmel vállaltam, tanácstagként 30 évig szolgáltam Kecskemétet, és hosszú időn át a KISOSZ alelnöke, illetve a megyei és városi szervezet elnöke is voltam.

Közben a divatáruüzletünket szépen tudtuk bővíteni. 1988-ban Marika lányomnak átadtam a bolt vezetését, ő is sokáig sikeresen vitte az üzletet. Én az Őz utcában, a családi házunk mellett méteráru-kereskedésbe kezdtem. A következő években sok problémával kellett szembenéznem, az alkalmazottaim közül többen is loptak-csaltak, a konkurencia kíméletlen eszközökkel igyekezett ellehetetleníteni, de az »égiek« mindig vigyáztak rám.

Hosszú életem során sokszor megtapasztaltam az isteni gondviselést. Az elmúlt években sokat igyekeztem visszaadni mindabból, amit a Jóistentől kaptam, többek között a Barátok temploma festéséhez is hozzájárultam, és a műkertvárosi templom építésének finanszírozásából is kivettem a részemet. Soha nem felejthetem el Jézus csodáit, hogy legalább hétszer megmentette az életemet. A kilencedik ikszhez érve elmondhatom, hogy tizenöt éves koromban néztem szembe először közelről a halállal, és még ma is élek, azaz Jézustól már hetvenöt plusz évet kaptam.”
(Forrás:  *Kuti Béla: Életem és a csodák)