60 éves Koloh Elek író, újságíró, az Alföldi Civil Napló vezető szerkesztője. Gyomán született 1955. május 19-én. Diplomáit 1979-ben a Debreceni Tanítóképző Főiskola közművelődés-testnevelés szakán, 1983-ban a MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémia művelődési szakán és 1991-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházelmélet szakán szerezte. 1979-től 1992-ig a Petőfi Népénél dolgozott, előbb gyakornok, majd 1984-től a kulturális rovat vezetője volt. 1991 és 2007 között a Kecskeméti Lapok főszerkesztői feladatait látta el, 2007 óta az Alföldi Civil Napló vezető szerkesztője. Számos könyvet, több ezer újságoldalt, kiadványt szerkesztett. Szociográfiákat, novellákat, színháztörténelmi tanulmányokat, musicalt, kalandregényt és sok száz újságcikket írt. Önálló verseskötete is megjelent már. Pályafutása során számtalan újságírót, szerkesztőt nevelt, tanított, akik közül többen ma már a hazai sajtóorgánumok meghatározó egyéniségei. Újságírói és irodalmi tevékenységéért több ízben is elismeréssel jutalmazták: MÚOSZ Nívódíj (1984), SZMT Nívódíj (1986), Szocialista Kultúráért (Kulturális Minisztérium,1987), Redactor Primus-díj (2003), Szalézi Szent Ferenc-díj (Kalocsai Érsekség, 2010).

„Békés megyei egyszerű családból származom. Anyai ágon elszegényedett, »hétszilvafás« nemesi ősökről is tudok, míg nagyapámat kuláknak nyilvánították. Édesapám gépkocsivezetőként dolgozott – sajnos, ő már meghalt –, édesanyám telefonközpontos volt. Örömünkre ő még köztünk van, 85 évesen szülővárosomban, Gyomán él. Mária nővéremet is Kecskemétre sodorta az élet, ő a Petőfi Nyomdában dolgozott nyugdíjba vonulásáig.

Nagyszüleim nemzedékét a sokgyermekes családok jellemezték. Egyik nagyanyámnak 11, a másiknak 8 testvére volt. Kisgyermekként hozzászoktam ahhoz, hogy otthonunkban – egy nagyobb polgári házban együtt laktunk nagyszüleimmel – állandóan vendéget fogadtunk. A hozzánk érkező rokonok életük legapróbb, másnak jelentéktelennek tűnő eseményeit többnyire fölnagyítva, nagy beleéléssel mesélték. Abban, hogy később az újságírói pályát választottam, minden bizonnyal ezek a szájtátva hallgatott, adomaszerű történetek is közrejátszottak. Természetesen a könyvek is nagy hatással voltak rám. Már kölyökként sokat olvastam, és később, gimnazista koromban is a regények a legjobb barátaim közé tartoztak.

Általános és középiskoláimat szülővárosomban végeztem. A fogalmazás már akkor is könnyen ment nekem. Egy-egy dolgozatomat olvasva gimnáziumi történelem- és magyartanárom, Varga József kezdetben nem is hitte el, hogy én írtam. Kezdetben azt gyanította, valami könyvből másoltam a házi feladataimat. De a zárthelyiken írtak is hasonlóak voltak, így hamar megdőlt a plagizálás vádja. Kedvenc tantárgyam ennek ellenére mindig a testnevelés volt. Az általános iskola ötödik osztályában egy fiatal testnevelő tanár lett az osztályfőnököm. Halász István sokunkat rávett a rendszeres sportolásra. Több sportágban is kipróbáltam magam: kajakoztam, úsztam, birkóztam, cselgáncsoztam és néhány csapatjátékot – foci, kézilabda – is űztem. Még kisebb-nagyobb sikereket is elértem. Ha jól emlékszem hetedikes voltam, amikor Cs. Nagy Lajossal párosban megnyertük az úttörő olimpia megyei döntőjét kajakozásban.

Érettségi előtt, a szalagavató bulin

Érettségi után – mérnök végzettségű keresztapám, Prókai István biztatására – Mezőtúrra, a Mezőgazdasági Gépészeti Főiskolára jelentkeztem. Először elutasítottak, de kiderült, hogy a matematika pontszámomat elnézték, így fellebbezés után fölvettek. Közben szeptember lett, és a főiskola részéről azt javasolták, hogy egy évvel később folytassam ott a tanulmányaimat. Keresztapám jóvoltából a Vízgépészeti Vállalatnál kaptam állást, gépkezelőként egy évig dolgoztam ott. Hamar kiderült, hogy a mérnöki pálya nem az én utam. Magyar-népművelés szakra a debreceni egyetemre szerettem volna bejutni, de a fölkészülésembe beleszólt az 1974-es nagy árvíz. Szanazugnál a szivattyútelepen kellett dolgoznom, s nem jutott időm a tanulásra, nem is vettek föl. Közel 500 jelentkező közül csupán heten lettek egyetemisták, meglehet, ha végigtanulom az egész tavaszt, akkor sem jutok be oda.

A következő egy évet tanácsi dolgozóként töltöttem. Pénzügyi előadóként adminisztratív munkát kellett végeznem, ekkor tanultam meg igazán jól gépelni. Jutott idő a felkészülésre is, így a következő évben fölvettek a Debreceni Tanítóképzőbe, ahol egyfajta kísérleti jellegű oktatás folyt akkor, vagyis egy készségtantárgyat és egy kulturális szakot is föl kellett venni. Így nemcsak tanítói, hanem testnevelői és népművelői oklevelet is kaptam. Mert én ezt a két szakot választottam.

A főiskolán derült ki, hogy rövidtávon kiválóan futok. Így például 100 métert 11 másodperc alatt teljesítettem, de kétszázon és távolugrásban is igen jónak bizonyultam. A pedagógus jelöltek országos szpartakiádjain tucatnyi érmet nyertem az évek során. Gyomán több évig kézilabdáztam, de ilyen szakosztálya nem volt a főiskolának, ezért átálltam a kosárlabdára, amit csak szerényebb szinten abszolváltam, de a lényeg a csapatjáték volt (még akkor is, 15-20 perc alatt kipontoztak, a belém idegződött kézilabdás védekezéseim miatt).

Esküvői fotónk

Feleségemet, Csikós Juliannát a debreceni főiskolán ismertem meg, egy évfolyammal járt alattam. S amikor én végzős lettem úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. Közrejátszott ebben, hogy tanítani nem akartam, hanem elszegődtem Kecskemétre újságíró gyakornoknak. 1979. augusztus 4-én házasságot kötöttünk. Velem együtt ő is jött Kecskemétre, jelenleg a Mátyás Király Általános Iskola tanára. Közben drámapedagógusi végzettséget is szerzett, csapatával több országos döntőt is megnyertek, még a chicagói világbajnokságra is kijutottak. Egy gyermekünk született. Viktor már 11 éve Skóciában él, informatikusként, szakmérnöki diplomával, egy nemzetközi intézet helyettes vezetője.

Én is a beatnemzedékhez tartozom. Már 13 évesen én is kikönyörögtem egy gitárt anyáméktól, s gőzerővel tanultam a pengetésének titkait. Az ilyesmihez már akkor is nagy elszántságot generáltak a hormonok. Lépten-nyomon szerelmes lettem, márpedig ezeket a megpróbáltatásokat zene és versek nélkül túlélni akkoriban sem volt elképzelhető számomra. Így születtek az első zsenge dalok. Aztán ráébredtem, hogy a szövegek sokkal jobbak, mint amiket pengetek hozzájuk. Egyre jobban az írásra koncentráltam – és nem csak a magyartanárom elismerő osztályzatai miatt. Közben még évekig kéznél volt a gitárom, de amikor Debrecenben már másodéves koromban rám bízták a főiskolai újság szerkesztését, tudtam, hogy nem a pedagógusi pálya az, ahol a jövőben sprintelni akarok. Akkor már egy-két versem, kisebb recenzióim megjelent a megyei lapokban, de visszagondolva, nagyon messze voltam még a profi újságírástól. 1979 tavaszán, a diplomaosztás előtt, a Békés Megyei Népújsághoz jelentkeztem be újságíró gyakornoknak. Ám közben Gyomán találkoztam Gál Sándorral, a Petőfi Népe akkori olvasószerkesztőjével, aki azt mondta: »A menyasszonyod Hajdú-Bihar megyei, te viharsarki vagy. Debrecen és Békéscsaba helyett, egy ifjú párnak legjobb megoldás Kecskemét. Ahol egyikőtök sem érezheti otthon magát, mert az otthont magatoknak kell megteremteni. A Petőfi Népénél éppen egy ilyen végzettségű gyakornokra várunk.«  Ajánlata gondolkodóba ejtett, de akkor még nem tudtam dönteni. Néhány héttel később, már a vizsgaidőszakot éltük, dr. Welther Dániel (a Petőfi Népe akkori főszerkesztője) várt rám a feleségével a kollégium portáján. Hajdúszoboszlóra utaztak, de előtte felkerestek, hogy Kecskemétre hívjanak. Megígérte, hogy mindent elintéz: albérletet szereznek, a páromnak iskolát, amely vállalja, hogy levelezőn végezze el az utolsó évet Debrecenben, és elintézik, hogy mentesüljek a hároméves kötelező tanítás alól, amire törvény volt akkoriban, minden végzős pedagógust illetően. Kérdőn néztem arra a gyönyörű csajra, aki akkor még a menyasszonyom volt, ő meg bólogatott, hogy vágjunk bele… Nekem is tetszett az ötlet, hiszen egy kis főiskolásért ha személyesen eljön egy főszerkesztő, akkor az ígéretes folytatás lehet.

A nászutunkról a kecskeméti albérletünkben landoltunk, s nekem már másnap, 1979. augusztus 15-én munkába kellett állnom. De már az első nap rosszul indult, a kulturális helyett ugyanis az ipari rovathoz irányítottak. »A gazdaság is a kultúra része, jobb, ha ezzel is tisztában leszel!« – hangzott a biztatás. Cseppet sem örültem neki, de nem tudtam mit tenni. Remélve, hogy rövid ideig tart majd, elfogadtam. A váltás azután elhúzódott, s közben be kellett vonulnom katonának. Merász Józseffel, a város későbbi polgármesterével mentünk ketten Kecskemétről Debrecenbe (vissza oda, ahonnan érkeztem), ahol úgynevezett sárgarigóként az alapkiképzésünk folyt, egy diplomásokkal feltöltött szakaszban. Két hónap után kiderült, hogy személyügyi tiszteknek szánnak bennünket, ezért vennünk kellett az irányt a fővárosi Zalka Máté Katonatiszti Főiskolára. Ott vizsgáztunk, rendfokozatot kaptunk, majd jött egy 11 hónapos csapatgyakorlat, de ezt már itthon, a kecskeméti repülőtéren tölthettem. Álomkatonaság lett belőle, talán csak egyszer kellett benn aludnom. Közben megszületett a fiam, jó, hogy ezekben a hónapokban ott lehettem a nejem mellett.

Viktor fiammal, katonáskodásom idején

Amíg én katonáskodtam, Welhert nyugdíjazták, a Petőfi Népe új főszerkesztője Sztrapák Ferenc lett. A leszerelésem előtt már jelezte, hogy a végzettségem szerint, a kulturális rovatban akar viszontlátni, ha elvégeztem a MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémiáját művelődési szakon. Az iskola költségeit a Petőfi Népe állta, még az albérletet is fizették. Fantasztikus másfél évet töltöttem Budapesten, rengeteg szakmabelit ismertem meg Bernáth László, az Esti Hírlap akkori kulturális rovatvezetőjének osztályában.

Amerigo Tot szobrászművésszel

Amikor végeztem, néhány hónappal később kineveztek a Petőfi Népe kulturális rovatvezetőjének. Akkor a legfiatalabb rovatvezető voltam az egész országban. A rovatomról nem is beszélve. Ott volt gyakornokként többek között Borzák Tibor, Kormos Emese, Tóth Tímea. Majd Károlyi Júlia is hozzánk igazolt, Varga Mihályt – a korábbi rovatvezetőt – pedig megörököltem. De jó baráti viszonyba maradtunk mindig. Sztrapák helyettesének Gál Sanyit választotta, aki addig a MÚOSZ megyei titkára volt. Az ő rábeszélésére, 1984-től elvállaltam ezt a tisztséget, majd 1989-ben a szakszervezeti titkári feladatkört is »rám sózták«. Közben a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházelmélet szakán igyekeztem új diplomát szerezni, ami jó védőháló volt ahhoz, hogy a Politikai Főiskolára küldjenek.

Hajdú Sándorral és Hollai Kálmánnal
a kecskeméti színház lengyelországi Tarnowban tartott vendégszereplésén, 1989-ben.

1991-ben a Petőfi Népe új tulajdonosa új főnököt választott. Mindenki meglepetésére Lovas Dániel lett a főszerkesztő, aki engem kért meg arra, hogy rovatvezetői munkám mellett, másodállásban vállaljam el a Kecskeméti Lapok főszerkesztői teendőit – ahol ő ügyködött előtte. Lerobbant cucc volt az egész. Szinte a semmiből kellett valamit csinálni, de a dupla gázsi miatt nem panaszkodtam. Azután az egyik kollégám, Farkas P. József lett a Kecskeméti Lapok ügyvezetője, s az ő hívására mentem át főállású főszerkesztőnek. Másfél évtizedig tartott ez az időszak. Számtalan érdekfeszítő, tényfeltáró anyagot jelentettünk meg. A hatalmi pozíciókba kerültek visszaéléseit épp úgy közzé tettük, mint a botrányos bűnügyek háttér-információit. Nem is volt hiány sajtóperekből. A fiatalok tanítására itt is sok energiát fordítottam, hiszen tudtam, hogy jó lapot csak jó csapattal lehet produkálni. Közben írtam Hajdú Sándorral musicalt, együtteseknek dalszövegeket, kalandregényt.

Az Öleljenek a hóemberek című musicalem zalaegerszegi bemutatóján, 1992-ben

2007-ben a Kecskeméti Lapoknak új tulajdonosa lett, a szerkesztőségnek mennie kellett. Jóska ötlete volt, hogy csináljunk egy politikamentes, civil lapot. Ekkor indítottuk el az Alföldi Civil Naplót, ami azóta is havi rendszerességgel megjelenik. A lapkészítés mellett lehetőségem nyílt saját verseskötet kiadására, s immár nyolc éve szerkesztem az egyházi kalendáriumot és a Bábel Balázs beszédeiből megjelenő köteteket.

Napilapnál kezdtem, hetilapnál folytattam, most pedig havilapnál dolgozom. Ennek megfelelően az elmúlt években már sokkal nyugodtabb életet éltem, élek. Ebben a szellemben szeretném munkámat még folytatni. A kalocsai érsek gondolatait összegző könyvsorozat újabb részét Mindig úton vagyunk címmel, a Múzeumok Éjszakáján mutatjuk be ebben az évben is. Emellett egy saját kötet kiadását is tervezem: Egy firkász titkai címmel újságírói emlékeimet és hitvallásomat próbálom összegezni, könyv formájában átadni az utánunk jövőknek, bár valószínű, hogy legtöbbet a jövő újságíró nemzedéke is a saját hibájából tanul majd…”