70 éves Kocsis Pál pedagógus, nyugalmazott iskolaigazgató. A hírös városban született 1948. január 5-én. Tanulmányait szülőhelyén kezdte meg, előbb a Jókai Mór Általános Iskolába járt, azután a Közgazdasági Technikum mezőgazdasági tagozatának diákja volt, majd elvégezte a Felsőfokú Kertészeti Technikumot is. 1968-tól a Helvéciai Állami Gazdaságban dolgozott, míg 1969. szeptember 1-jén a pedagógusi pályára lépett, a Kisfái Szakiskolában. A szakiskola Mezőgazdasági Szakközépiskola (napjainkban Kocsis Pál Mezőgazdasági és Környezetvédelmi Szakgimnázium és Szakközépiskola)  lett, ahol nyugdíjba vonulásáig, 2008-ig a kecskeméti oktatási intézmény dolgozója – 1983 és 2003 között igazgatóhelyettese, 2003-tól az iskola igazgatója – volt. Közben tanulmányait is folytatta: a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán mezőgazdasági ismeretek és gyakorlatok szakon, a József Attila Tudományegyetemen pedagógiai előadóként szerzett diplomát. 1999-ben elvégezte az Eötvös Lóránd Tudományegyetem humánökológus szakát is. 1999-ben a SCIID DACUM menedzserképesítését, majd 2002-ben a BME közoktatás-vezetői képesítését is átvehette. Több évtizedes magas színvonalú pedagógusi munkáját számos elismeréssel jutalmazták: Kecskemét Városért Oktatási Díj (1999), címzetes főiskolai tanár (2007), a környezetvédelmi miniszter elismerő oklevele (2007), Németh László-díj (2008), Nagyváthy János-díj (2008).

„Tősgyökeres kecskeméti családból származom. Szüleim, nagyszüleim földművelésből, kertészkedésből, szőlő- és gyümölcstermesztésből teremtették meg a mindennapit. Nagyapám, Kocsis Pál Kossuth-díjas magyar szőlőnemesítő, a 20. századi csemegeszőlő-nemesítés jellegzetes alakja, az Irsai Olivér »szülőatyja« volt. A föld szeretete, tisztelete gyermekkoromban ivódott belém, hiszen a család felnőtt tagjaival együtt én is szőlőt metszettem, permeteztem, gyümölcsöt szedtem, bort készítettem.

 

Családi fotó - a kép bal oldalán, nagyapám jobbján a padon ülök

 

Életem során sokat tanultam. Végtelenül szerencsés embernek mondhatom magam, hogy mindenhol kiváló, nagy tudású, emberségből is jeles pedagógusok vettek körül. Szeretettel és hálával gondolok például az általános iskolámra: Komáromy Ernő igazgató úrra és első osztályfőnökömre, Szederkényinére, aki még most is köztünk van. De ugyanígy emlékezek vissza a csodálatos hangulatú Ókollégiumban működő Közgazdasági Technikum tanáraira is, Csernus Lászlóra, Szép Ernőre, Nyergesné Jolikára stb. A Felsőfokú Kertészeti Technikum is ragyogó tantestülettel rendelkezett, Mészöly Gyula bácsi volt az igazgató, Komlósi László az igazgatóhelyettes és még sorolhatnám a neveket. A hetvenedik ikszhez érve bátran állíthatom: egész más ember lettem azzal, hogy az ő példájukat láthattam, követhettem.

 

Fiatalon

 

A főiskola elvégzése után, 1968 augusztusától mint gyakornok a Helvéciai Állami Gazdaságban kezdtem dolgozni. A cég vezetője, Verók István igazgató bizalmát hamar elnyertem, aki változatos munkákat adott – hol az egyik, hol a másik kerületbe helyezett –, és már hat hónappal később kertészeti agronómussá nevezett ki. A korábban jelentős összegű, 20 millió forintos deficitet felhalmozó gazdaság talpra állításában Pista komoly szerepet szánt nekem, szerette volna, ha főkertészként segítem majd a munkáját, én azonban inkább a pedagógusi pályát választottam.

A bővebb családi körben nemcsak kertészek és szőlészek voltak, akadtak bőven tanárok is. Óriási hatással volt rám például apai nagymamám, és a szintén pedagógus nagynénéimre is mindig feltekintettem. Talán az ő életútjukat látva is erősödött meg bennem a tanítás iránti vágy, így amikor Kőrösi Gyuri bácsi szakoktatói állást ajánlott föl a Kisfái Szakiskolában, örömmel mondtam neki igent. Döntésemben komoly szerepet játszott az is, hogy későbbi feleségemet, Zelovits Erzsébetet is itt ismerhettem meg. Ő Kisfáiban élt, és igyekeztem minél közelebb lenni hozzá. Vele egyébként nem sokkal ezt megelőzően, egy kertészbálon találkoztunk. Kapcsolatunk hamarosan komolyra fordult és 1970-ben össze is házasodtunk. Két gyermekünket nagy szeretetben neveltük föl, s mivel ő is tanárként dolgozott, szakmai téren is jól megértettük egymást.

 

Feleségemmel és gyermekeinkkel

 

1969. szeptember 1-jétől tíz tanéven át Kisfáiban oktattam. Az induláskor még nem volt pedagógiai végzettségem, az első hónapokban autodidakta módon sajátítottam el a tanítás csínját-bínját. Azután természetesen ezen a területen is bővítettem tudásomat, Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán mezőgazdasági ismeretek és gyakorlatok szakon szereztem újabb diplomát.

 

Első osztályom ballagásán

 

Az 1970-es évek végén Romány Pál mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter úgy gondolta, hogy a kutatást közelebb kell vinni a termeléshez. Abban az időben igazi mezőgazdasági város volt Kecskemét, Katonatelepen és Miklóstelepen működött a kiváló kutató intézet , ezért az Országos Szőlészeti és Borászati Kutató Intézetet épp a mi iskolánkba költöztették. Ennek persze meg volt a maga oka, hiszen akkor már csupán 120-an jártak oda, és a beiskolázási mélypont megfelelő indok lett az intézmény átszervezésére, így az iskola a városba került. Ez a döntés számomra is komoly feladatot jelentett, hiszen új tangazdaságot kellett létesíteni.

A következő bő három évtizedben, egészen 2008-ig, nyugdíjazásomig a tanítás mellett 20 évig igazgatóhelyettes voltam. Csodálatos  időszaka volt ez életemnek, rengeteg szakmai sikerrel, igen gazdag, mély emberi kapcsolatokkal.  Szinte az egész napomat ott töltöttem, reggel héttől, fél nyolctól gyakran az esti órákig találtam innovatív feladatokat. 1984-től, amikor az intézmény nagyapám nevét felvette,a boldogság különös felelősséget jelentett nekem. Igazgatóm, ösztönzésére tanulmányaimat is folytattam, többek között humánökológus végzettséget is szereztem. Ennek is köszönhetően Kecskeméten 1993-ban iskolánkban környezetvédelmi szakmai képzést is bevezettünk. Ez annyira újszerű gondolat volt abban az időben, hogy amikor a szakmai anyagot benyújtottuk több mint egy évtizeddel előtte, az illetékes minisztériumban kinevettek bennünket. Büszke vagyok arra, hogy úttörő jellegű terveink megvalósultak, és az iskolában, mint környezetvédelmi gimnáziumban, napjainkban is oktatják ezt az igen fontos szakterületet. Örömmel tölt el az is, hogy az általam benyújtott pályázatok révén az évek során több száz millió forint támogatást elnyertünk, ez tette lehetővé, hogy iskolánk modern, korszerű gépekkel felszerelt intézménnyé vált.

 

Ballagási ünnepségen, 1984-ben

 

Szakmai előmenetelem mindig magától jött. Szakoktatóból lettem osztályfőnök, azután személyzeti vezető, tanár, munkaközösség vezető és gyakorlatioktatás-vezető is. A tanüzemben, a mintagyümölcsösben, az iskolai közösségben nagyon jól éreztem magam. Gyakorlati oktatásvezetőként a teremtő munka tökéletes élmény volt számomra, ezért nem akartam igazgatóhelyettes lenni, de a közösség akarata győzött. Ez a helyzet azután húsz évvel később megismétlődött. Igazgató sem akartam lenni, főnököm szigorú, ellentmondást nem tűrő késztetésére, valamint a munkatársak, a közösség megtisztelő bizalma alapján mégis beadtam a pályázatot, 2003-ban így lettem a Kocsis iskola igazgatója. A következő öt év tele volt örömmel, az maga volt a csoda. Kiváló tantestületet, igazi összetartó közösséget örököltem. Kinyitottuk az ablakokat, friss levegő áramlott be, nekem nem kellett mást tennem, csak engedtem őket dolgozni. Mindenki tudta, hogy mit kell csinálnia, minden a helyén volt. Nem emlékszem egyetlen rossz pillanatra sem, ami nekem gondot okozott volna.

 

Az élethez szerencse is kell, nem elég a tanulás, a munka. Így volt ez az én életemben is. Mindig nagyon szerettem utazni, fiatalon ki is használtam a háromévente adódó lehetőségeket, és családommal turistaként sátraztunk, többek között az NSZK-ban, NDK-ban, Ausztriában Olaszországban, Svájcban, Csehszlovákiában és Lengyelországban is. A pályázatok révén azonban nagyon sok, más módon elérhetetlennek tűnő helyre is eljuthattam: Angliába, Németországba, Franciaországba, Hollandiába, az Amerikai Egyesült Államokba és Kanadába is. Ezek az utak nemcsak élményként maradtak meg bennem, de rendkívül hasznos tapasztalatgyűjtést is jelentettek. Az pedig külön öröm volt számomra, hogy nyelvismeretét igénybe véve, tolmácsként több ízben feleségemet is magam mellett tudhattam.

 

Dr. Sárközy István alpolgármester úr is elismerte munkámat

 

2008-ban, amikor a nyugdíjkorhatárt elértem, úgy döntöttem, pedagógusi munkámat abbahagyom. Épp a központosítás, az intézmények erőszakos integrációjának időszakát éltük, ezt én erősen elleneztem. S bár kollégáim és a városi vezetők közül többen is marasztaltak, a rombolásban nem kívántam részt venni, inkább nyugdíjba mentem.

Nyugdíjas mindennapjaimat is tervszerűen élem. Minden órámnak, percemnek megvan a kigondolt programja, nem unatkozom. Időm egy részét egy számomra új, a családi tradíciókhoz mégis jól illő tevékenységre fordítom. 12 éve a Kecskeméti Mathiász János Borrend tagja vagyok, hét éve a nagymesteri feladatot is ellátom. Most épp egy névadónkkal kapcsolatos esemény szervezésében vagyunk. Születésének 180. évfordulója kapcsán február utolsó hetében egy kétnapos rendezvényen szeretnénk méltóképpen megemlékezni Mathiász Jánosról, a világhírű magyar szőlész-borászról.

 

A Mathiász János Borrend alapításának 30. évfordulóján megtartott ünnepi közgyűlésen

 

Egykori tanítványaimmal, kollégáimmal is tartom a kapcsolatot, a Facebookon több mint 1700 ismerősöm van – a tanítás pótlásaként most ott próbálok tanácsokat adni egy-egy nehéz helyzetben lévő hozzám fordulónak. Természetesen családommal is sok időt töltök. Fiam, Pali angoltanár lett. Kerekdombon lakik, de minden héten találkozunk. Lányom a Szent Imre Általános Iskola magyartanára, családjával a dédnagyapa háza közelemben él. Velük, különösen két gyermekükkel – unokáimmal – jó együtt lenni.

 

Feleségemmel a Kocsis iskolában

 

Feleségemet sajnos egy gyors lefolyású rákbetegség 2016 novemberében elvitte. Elvesztetését nehezen tudtam feldolgozni, 14 kilót fogytam. Első gyerekkori szerelmem, az egykori Nefelejcs utcai szülői házunkkal szemben lakó Kósa Ilona Anna talált rám, az elmúlt hónapokban ő segített nekem ebben a nehéz helyzetben. Az elmúlt időszakra kész csodaként tekintek, talán még egy könyvet is írok majd közös történetünkről.

 

Életem új társával és Kolozsi R. Gyulával egy borrendi rendezvényen

 

Örülök a kecskeméti egyetem megszületésének, mert továbbtanulási lehetőséget nyújt az itt vagy a környező kis településen élő fiataloknak, nem kell nekik távolba utazni. És legfőképp: szeretem ezt a várost, ez egy ékszerdoboz. Nem mondom, hogy nincsenek gondjai, hiszen az egyszerű emberek is jól látják az infrastrukturális, például közlekedési problémákat, de büszkék lehetünk elődeinkre, akik itt éltek, alkottak és teremtettek nem kevés értéket. S miközben látványosan fejlődik Kecskemét, jó tudni, hogy van mire, kikre építeni a jövőt”

(Lejegyezte: Varga Géza)