
értékőrző helytörténeti weblap - Kecskemét	2024. december 21.

PARTNEREINK

VALLOMÁSOK: Kis János evangélikus lelkész60

60 éves Kis János evangélikus lelkész. Nagytarcsán született 1955. szeptember 20-án. Általános iskoláit szülőhelyén végezte, azután Budapesten, az Erősáramú Villamosenergia-ipari Technikumban tanult tovább. 1973-tól az Evangélikus Teológiai Akadémia hallgatója volt, 1979-ben lelkész szakon diplomázott, később szociális asszisztens végzettséget is szerzett. 1979-ben az Orosházi Evangélikus Egyházközségben kezdte meg lelkészi munkáját, 1987 óta Kecskeméten szolgál. Rövid ideig a hírös város gyülekezetének megbízott lelkésze volt, 1989 óta a közösség igazgató lelkésze. A Déli Evangélikus Egyházkerület kerületi missziói lelkészeként, a Bács-Kiskun Evangélikus Egyházmegye számvevőszéki elnökeként, illetve a Területi Választási Bizottság tagjaként is munkálkodik. Írásai a Lelkipásztor szaklapban és az Evangélikus Élet hetilapban jelennek meg. A Kecskeméti Evangélikus Gyülekezet 200 éves évfordulójára kiadott emlékkönyvet is ő állította össze.

Immár több mint két és fél évtizede a kecskeméti közéletben is aktív szerepet vállal. 1989-től 1994-ig az Európa Jövője Egyesület elnöke volt, városi ünnepek, rendezvények rendszeres előadója. A szűkebb és tágabb értelemben vett közösségért folytatott tevékenységéért több elismerést is kapott: Európa Gyermekeinek Jövőjéért Díj (1997), Dr. Varga László-emlékérem (2010), Kecskemét Szociális Ügyéért Díj (2012), Az év lelkésze – Tessedik Sámuel-díj (2014).

A Kecskemét Szociális Ügyéért Díj 2012-ben vehettem át

„Tősgyökeres nagytarcsai vagyok. Amennyire vissza tudok tekinteni, elődeim – apai és anyai ágon egyaránt – a Pest megyei településen éltek, én is ott születtem. Szüleim földmívesek voltak, a második világháború után azonban földjüket elvették. Édesanyám a tsz-ben dolgozott tovább, míg édesapám Pesten raktárvezető lett. Ketten vagyunk testvérek, öcsém felvonószerelőként dolgozik, családjával napjainkban is Nagytarcsán él.

Tanulmányaimat szülőhelyemen, egy pici, jó hangulatú iskolában kezdtem meg. Kedves, szerető tanárok vettek körül, kétheti váltással hol délelőtt, hol délután tanultunk. Nyolcadik után, szüleim akarata szerint, az Erősáramú Villamosenergia-ipari Technikum diákja lettem. A tanulás jól ment, az iskolai versenyeken könyveket nyertem, okleveleket szereztem, tanulmányi eredményeim alapján még a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolára is előzetesen felvettek. Én azonban ekkor már úgy gondoltam, talán mégsem villanyszerelőnek szánt az Úristen.

A Nagytarcsai Evangélikus Gyülekezet ifjúsági körébe rendszeresen eljártam. Kis csapatunkkal – még saját zenekarunk is volt – gyakran mentünk bizonyságtévő utakra, más településekre. Egyik szolgálatunkon egy olyan lelki élmény ért, amely megváltoztatta életemet. A pontos dátumra is tisztán emlékszem – 1973. január 23-ika volt –, amikor Isten szeretetét először éltem át oly mélyen, hogy az belső megnyugvást, örömöt hozott számomra. Ekkor határoztam úgy, hogy a mérnöki pálya helyett a lelkészi hivatást választom. Biztos vagyok abban, hogy Isten hívószava azért jutott el hozzám épp akkor, mert a háttérben ott volt kamaszkorom lázadó életérzése, illetve apu betegsége is.

Döntésem nagy vihart okozott, nem mondhatnám azt, hogy felhőtlen hónapok következtek az életemben. A szüleim igaz hívő emberekként az egészséges féltés után mind anyagilag, mind szellemileg mellém álltak, támogattak, tanáraim azonban, miután bejelentettem, hogy nem a műszaki főiskolán akarom folytatni tanulmányaimat, teljesen ellenem fordultak. Világnézet tanárom mindent megtett azért, hogy változtassak elképzeléseimen, még azt is elérte, hogy oroszból csak hármast kapjak. Óriási igazságtalanságként éltem meg ezt, hiszen Nagytarcsa szinte teljesen evangélikus község volt még abban az időben, a szlovák nyelvet jól ismertem, nem volt nehéz az orosz nyelv tanulása, kitűnő is voltam mindaddig. Még az igazgató is behivatott magához, és azzal a felkiáltással, hogy »Innen még soha senki nem ment teológiára!« megpróbált lebeszélni, én azonban akkor már az igeolvasásból napi megerősítéseket kaptam, és az így kapott erőnek is köszönhetően hajthatatlan maradtam. Egyedül a magyartanárnőm örült nekem, egyetlen tanítványa lettem, aki hasznosította az általa átadottakat.

Az Evangélikus Hittudományi Akadémián családias légkörben teltek a következő évek. Olyan végtelenül nagy tudású professzorok tanítottak ott – például Prőhle Károly, Fabiny Tibor –, akik egy ledolgozott életút után adták át nekünk tapasztalataikat.

Lelkésszé avatásom 1979-ben

Diplomám átvétele után, 1979-ben püspöki helyezéssel Orosházán lettem segéd-, majd gyülekezeti lelkész. Egy óriási, 16 ezer lelket számláló közösségbe kerültem. Az ott szolgáló idősebb lelkészek mellett sokat tanultam, rengeteg hasznos tapasztalatra tettem szert. A Viharsarokban éltünk, az állami és pártvezetők nem nézték mindig jó szemmel a munkánkat, mégis meg kellett találni azt az utat, ahol a gyülekezet tagjaiért érdemben lehetett tenni. Az ökumené erejét is átéreztem ott. Műszaki végzettségemet is hamar kamatoztatni tudtam, az egyházi épületek rendbetétele során.

1988 óta Kecskeméten szolgálok

1988-ban hívtak meg a kecskemétiek, azóta lelkészként szolgálok itt. Orosháza után egy jóval kisebb gyülekezet várt rám, egy alig ötszáz fős közösség a hírös városban és sok-sok templom nélküli, néhány tagból álló szórvány. S bár kevesen voltunk, de az összetartó erő és a szeretet erősödött köztünk – ebben segített az a sok-sok feladat is, amit a Jóisten gondoskodásában is bízva felvállaltunk: templomunk belső felújítása, új közösségi ház kialakítása, … stb. –, és az évek teltével lélekszámban is növekedni kezdtünk. Az utóbbi időben már évente 25-30 esküvőt tartunk, 70-80 gyermeket keresztelünk meg, és konfirmációi istentiszteleten is immár minden évben együtt ünnepelhetünk a vallástevőkkel.

A Kecskeméti Dialízis Központ avatásán, 1997-ben

Az elmúlt szűk három évtized alatt a gyülekezet szinte valamennyi tagjával személyes kapcsolatba kerültem. Együtt tapasztaltuk meg azt, hogy a Jóisten egyaránt ad áldást és próbát, előbbit, hogy el ne keseredjünk, utóbbit, hogy el ne bízzuk magunkat. A személyes életemben is kerültem olyan mély válságba, ahonnan a gyülekezet tagjaitól kapott mérhetetlenül nagy szeretet és bizalom vezetett ki, ez adott erőt szolgálatom folytatására.

Kecskeméti lelkésztársaimmal,
Varga Lászlóval és Farkas Lászlóval

Eddig is mindent Isten kezéből vettem, s a többit is szeretném rábízni. Kecskeméti munkámat szeretném még továbbvinni. Úgy látom, hogy az elkövetkező időszakban sem lesznek unalmas óráim, perceim. Szeretném, ha a gyülekezet tagjaival még közelebb kerülnénk egymáshoz, s ezzel párhuzamosan Istenhez is. Jó lenne több időt fordítani az időseinkre, a betegekre, de a fiatalokkal, a gyermekekkel való érdemi foglalkozás, a hitoktatás is egyre nagyobb feladat. Szeptember 27-én adunk hálát Istenünknek, hogy templomunk tetőszerkezetének tíz évet felölelő felújítását befejeztük, de lesz még itt is tennivalónk, és a katonatelepi épületünk célját is meg kell találnunk. Öröm, hogy van segítség is ebben a munkában: lelkésztársam és a már nyolcadik hatodéves lelkészjelölt, valamint sokan a gyülekezet tagjai közül, felügyelőként és presbiterként, munkatársként. Kicsit úgy mint egy nagy család – gyülekezetként.

Egy áldás szavai vannak szívemben:

Isten áldja meg a földet lábad alatt,
az ösvényt, melyen jársz nap, mint nap
kezed és szellemed munkáját,
és mindazt, amire vágyakozol!
Isten áldja a napot, amely sugarait rád is ontja,
a barátaidat, akik otthonossá teszik mindennapjaidat.
Isten áldja meg azokat, akikkel ma dolgod akad,
akiknek szeretetet adhatsz.
Isten áldja meg fáradozásodat, küzdelmeidet,
és derűs megelégedéssel töltse el lelkedet.”