|
|
VALLOMÁS: Kertész József okleveles gépész- és gazdasági mérnök, ügyvezető igazgató6060 éves Kertész József okleveles gépész- és gazdasági mérnök, ügyvezető igazgató. Sopronban született 1956. augusztus 2-án. Általános és középiskoláit szülőhelyén, a hűség városában végezte, 1974-ben a Kempelen Farkas Gépipari Technikum és Szakközépiskolában érettségizett. Tanulmányait a Leningrádi Műszaki Egyetemen folytatta, az ottani légkör azonban idegen volt számára, ezért néhány hónap múlva hazajött. Ezt követően sikeresen felvételizett a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Kar Gépgyártás-technológia Szakára, ahol 1982-ben okleveles gépészmérnöki diplomát szerzett. Néhány évvel később, 1988-ban fejezte be iskoláit a gazdasági mérnöki végzettség megszerzésével. Posztgraduális tanulmányai során nagy hatással volt rá a magyar közgazdaság-tudomány egyik legnagyobb alakja, Kindler József akadémikus. 1982-től részt vett az ország akkori legnagyobb beruházása, a paksi atomerőmű építésében, a Gyár és Gépszerelő Vállalat Paksi Atomerőmű Létesítményigazgatóságán mint műszaki-gazdasági csoportvezető dolgozott. 1986 óta Kecskeméten él. 1991-ig a SZIM Kecskeméti Gyára, majd a SZIM Precíziós Rt. termelési programozója, illetve termelési és kereskedelmi cégvezetője, azután ügyvezető igazgatója volt. 1992. február 10-én a Szimikron Ipari Bt. (1992. március 18-tól kft.) alapító tagja, később a cég ügyvezető igazgatója lett, ezt a feladatát mindmáig el is látja. A Szimikron rendkívül nehéz gazdasági környezetben kezdte meg működését, épp ezért különösen nagy eredménynek tartja, hogy az elmúlt bő negyedévszázad alatt az ország egyik legsikeresebb gépipari vállalkozásává vált. A cég fejlesztése során – a Miskolci Egyetem Szerszámgépek Tanszékével közösen – számos szabadalmat érleltek termékké. Több, a szabadalmakkal kapcsolatos cikk társszerzője. Kimagasló tevékenységét a Miskolci Egyetem szakmai elismeréssel jutalmazta: 2002-ben a Gépészmérnöki Kar Emlékérmét vehette át. Kecskeméten, az Aradi vértanúk terén van egy térkép, amelyen a Sopron és Brassó közötti távolság a legnagyobb. Szüleim e két városból származnak: édesapám Sopronban, édesanyám Brassóban született. A második világháború hozta őket össze, a világégés miatt ugyanis anyai nagyszüleimnek menekülniük kellett. Hat gyerekkel indultak el Székelyföldről, végül Celldömölkön telepedtek le. Nagyapám mozdonyvezető volt, gyermekei közül is többen – a fiúk lakatos szakmát tanultak, édesanyám gép-, gyors- és távíróként végzett – a vasútnál helyezkedtek el. Gépész távírászként munka közben anyunak – édesanyját Kertész Irénnek hívták – feltűnt, hogy a Sopron-Celldömölk közötti vonalon egy hasonló vezetéknevű vonatvezető is dolgozik. Kíváncsi volt rá, hogy ki is az a Kertész József? Így ismerkedtek meg édesapámmal. Szerelem, majd házasság lett belőle. Két gyermeket neveltek föl. Húgom sokáig a vendéglátásban dolgozott, ma már rokkantnyugdíjas, családjával Sopronban él. Édesapám már elég régen, 77 évesen elhunyt, 85 éves édesanyám azonban – a kiváló kecskeméti orvosoknak is köszönhetően – még a közelünkben él.
Sopron talán leggyönyörűbb, a poncichterek lakta városrészében nőttem föl. A sváb gazdák szőlőik közé babot ültettek, innen származik a nevük: »Bohnenzüchter«, azaz babtermelő. Nagy szerepük volt a soproni bor hírnevének öregbítésében, ők ugyanis nem a szőlőterületeken lévő présházakban dolgozták fel a szőlőt és érlelték boraikat, hanem a városban lévő házuk alatti pincékben, így több gondoskodást tudtak nyújtani a nemes nedűnek. Egy kis dombon terült el Sopronnak ez a negyede, csodálatos rálátás volt onnan a városra. A nagy, gótikus Szent Mihály-templom mellett jártam nap mint nap az iskolába. Emlékszem, az utcán volt egy kovácsműhely, látva a lovak patkolását, megálltam és csodálkozva néztem, hogy miket tud az ember alkotni. Konzervatív neveltetésben részesültem – ministráltam is –, szüleimtől ezt a mentalitást örököltem. Nagy hatással volt rám édesanyám húgának a férje is. Veres Győző, a magyar súlyemelés első világbajnoka óriás volt a szememben, ma is meghatódom, ha eszembe jut. Igazi görög ideálként tekintettem rá, nemcsak erős, de okos is volt. Akaratereje, büszkesége példaként állt előttem.
Kisiskolásként Előbb a közelünkben lévő általános iskolába jártam, majd amikor a belvároshoz közelebb költöztünk, attól kezdve a korábban a teológiának helyt adó – napjainkban ismét egyházi oktatás folyik ott – épületben működő intézmény tanulója lettem. Erős iskola volt, orosz tagozatosként ekkor tanultam meg ezt a nyelvet, de jól mentek a humán és a reál tárgyak is. Édesapámék azonban azt tanácsolták, hogy ne gimnáziumban, hanem inkább a szakmát is adó, igen jó hírű gépipari technikumban folytassam a tanulmányaimat. Így ott tanultam tovább. Kiváló osztályfőnököt kaptam. A magyar-történelem szakos Bauer Tibor – nekünk csak az utóbbi tárgyát tanította – még inkább megfertőzött a humán oldal szeretetével. Addig is kedveltem a költészetet, az ő révén még közelebb kerültek hozzám a versek. De a műszaki tárgyakból is jól teljesítettem, matematikából területi versenyt is nyertem. Kettős érdeklődésem miatt még a technikum utolsó évében sem nagyon tudtam, hogy merre menjek tovább. Év közben tanáraim rábeszéltek arra, hogy jelentkezzek állami ösztöndíjra. Én abban a hitben vállalkoztam erre, hogy úgyse vesznek föl – nem tudtam én annyira oroszul –, de nem lett igazam. Március 5-én jött a hír, hogy felvettek, igaz nem Magyarországra, hanem a leningrádi egyetemre kaptam meg az ösztöndíjat. A döntésben közrejátszhatott az is, hogy mivel az iskolai ünnepségek beszédeire én mindig kapható voltam, engem választottak meg a technikum KISZ-titkárává. Mindenki a tanúm rá, hogy kommunista elvekről két mondatot sem ejtettünk, de a közösségi programokon szívesen vettem részt. A felvételi előtti időszakban még azt is megpendítettem édesapámnak: lehet, hogy be kell lépnem a pártba. Ő azután »eligazított«, nem is lettem párttag sosem.
A következő évet a Leningrádi Műszaki Egyetem hallgatójaként kezdtem meg, azonban csak négy hónapig bírtam az ottani miliőt. Rövid idő alatt kiderült ugyanis számomra, hogy ott nem vagyok a helyemen, s bár az akkori egyetemi szisztéma nem engedte volna, egy gyerekkori betegségem az orosz földön kiújult, és erre való tekintettel novemberben hazajöhettem. Pár hónapig dolgoztam, egy három hónapos tanfolyamot elvégezve gőzturbinagépész oklevelet is szereztem. 1976 tavaszán azután ismét felvételiztem, de ezúttal már a Budapesti Műszaki Egyetemre.
A felvételim újból sikeres volt, az egyetem megkezdése előtt azonban még katonának kellett mennem. Kalocsán egy harckocsizó alakulatnál szolgáltam 11 hónapig, nem túl nagy örömmel. Meg is fogadtam akkor, hogy a Duna–Tisza közé semmi pénzért nem jövök vissza – azután az élet ezt másképp rendezte. A paprikájáról is híres településen mindent megtettem azért, hogy minél kevesebb időt legyek benn a laktanyában. Ebbéli erőfeszítéseimben a költészet iránti vonzódásom is segített, mindenfajta kulturális feladatot örömmel elvállaltam, még a városi Ki mit tud?-on is szavaltam. Később, a diplomám átvétele után Nyíregyházán kellett letudnom a másfél éves kötelező sorkatonaság hiányzó idejét – csak nevetni tudtam azon, hogy harckocsizó kiképzésem után a felderítőkhöz vezényeltek –, de a versek szeretete oda is elkísért. Részt vettem a színjátszó kör munkájában, és a műveltségi vetélkedőn is eredményesen szerepeltem.
Katonaként egy szavalóversenyen A műegyetemen eltöltött öt év gyorsan elröpült. A tanulást komolyan vettem, sok szabadidőm így nem volt, persze azért évfolyamtársaimmal alkalmanként én is iszogattam, és gyerekkori szenvedélyemnek, a sakkozásnak is hódolni tudtam. Bulizni már csak azért se jutott időm, mert nem akartam szüleimet túlságosan terhelni, ezért harmadéves koromtól kezdve figuránsként az ERŐTERV Vállalatnál rendszeresen dolgoztam. Tanulmányi ösztöndíjszerződést viszont a Gyár -és Gépszerelő Vállalattal kötöttem, s ezzel el is köteleztem magam hozzájuk. Miután ők lettek a paksi atomerőmű gépészetének kivitelezői, a műegyetem befejezése után én is a rengeteg fiatal mérnököt foglalkoztató, általam csak magyar Alaszkának nevezett Tolna megyei városba költöztem. Műszaki előkészítőként alkalmaztak, de valójában a műszaki ellenőri feladatokat láttam el: egy 150 főt foglalkoztató lengyel alvállalkozónak adtam ki, illetve vettem át tőlük a munkákat. Emellett én tartottam a kapcsolatot az ERBE-vel, azaz az Erőmű Beruházási Vállalattal is.
Paksi éveim idején ismerkedtem meg feleségemmel, Hajdu Mariannával. A festészet hozott össze vele: véletlenszerűen, a Szépművészeti Múzeumban találkoztunk. Nagyon szeretem a németalföldi festőket, s amikor pesti barátaimnál jártam, gyakran bementem a régi képtárba. 1984-ben ott láttuk meg egymást először. Pár szót váltottunk, azután levelezés útján tartottuk a kapcsolatot. 1986-ban házasodtunk össze, s mivel Marianna akkor már Kecskeméten, a filmstúdióban dolgozott, úgy döntöttünk, itt éljük le közös életünket. A Jóisten nem adott nekünk utódot, de páromban öt gyermek is lapul. Benne tökéletes társra leltem, boldogan élünk immár több mint három évtizede együtt. A hírös város abban az időben a hazai szerszámgépgyártás egyik háttéripari fellegvára volt. A SZIM-ben épp kerestek egy fiatal mérnököt, örömmel lettem az akkor igen sikeres gyár munkatársa. A szigorú, ám nagyszerű, korrekt és művelt szakember, Nyerges Ferenc főmérnök mellett dolgoztam, sokat tanultam tőle. Szükségem is volt erre, hiszen a szerszámgépgyártás egész más gondolkodást igényelt, mint az erőműnél végzett munkám. Ráadásul nem is kaptam túlzottan sok időt a beszokásra, mert három évvel később a cég termelési és kereskedelmi vezetőjévé neveztek ki. A fontos döntéseket persze rendre Budapesten, a vállalat központjában hozták meg: a vidéki gyárakat átszervezték, és részvénytársasági formában üzemeltették tovább. Azután a jugoszláv háború kitörése, valamint a Szovjetunió felbomlása miatt a cég elvesztette hagyományos piacait, a termelés jelentősen visszaesett. 1991-ben, amikor az rt. végleg fizetésképtelenné vált, engem bíztak meg a vállalat ügyvezetésével és egyúttal a végelszámolással is. De kecskére bízták a káposztát, mert én úgy gondoltam, hogy amiből értéket lehet teremteni, azt én nem fogom tönkretenni. A végelszámolással szintén megbízott kolléganőmmel, a társaság gazdasági igazgatójával úgy gondoltuk, hiba lenne elherdálni azt a világszínvonalú gépparkot, ami a gyárban volt, inkább a termelést kell gazdaságossá tenni, átszervezéseket kell végrehajtani. Többed magammal így hoztuk létre 1992-ben a Szimikron Kft.-t, amely az előző gyár alaptevékenységét folytatta tovább.
Két-három évig ugyan veszteségesek voltunk, azután talpra álltunk. Kezdetben kizárólag golyósorsókat és szerszámrevolvereket gyártottunk, majd intenzív konstrukciós fejlesztő munkába kezdtünk a nagy menetemelkedésű golyósorsók területén. Egy-két évvel később úgy gondoltam: ahhoz, hogy sikeresek legyünk, új termékekre is szükségünk lesz. Ekkor indítottuk prof. dr. Tajnafői József találmánya alapján – a Miskolci Egyetemmel együttműködve – az automata pofaléptetésű tokmányok fejlesztését. Találmányunk elnyerte Közép-Európa egyik legnagyobb szakvására, az Industria 2000 Nemzetközi Ipari Szakkiállítás, valamint a Mach-Tech 2003 nagydíját, és Magyar Minőség Háza díjat is kapott. A termékújítások mellett bővítettük profilunkat is: ma már tokmányokat és speciális megfogókészülékeket is gyártunk. A fejlesztés azóta is folyamatos, az utóbbi öt évben mintegy 300 millió forintot fektettünk be a cégbe, s ennek csak 40%-a volt állami támogatás, a nagyobb részt nyereségünkből forgattuk vissza. Elértük, hogy a Szimikronnak Magyarországon nincs vetélytársa, és Európában is egyre ismertebbek vagyunk. Büszke vagyok arra is, hogy ma már 55-60 főt foglalkoztatunk, és az induló 23 főből szinte mindenki még napjainkban is a cég munkatársa vagy nyugdíjasa. Az pedig talán életem legnagyobb elismerése volt, amikor egyik kollégánk halála után orvosa azt mondta nekem – nem tudta, hogy a Szimikron ügyvezetője vagyok –, hogy nem félti az elhunyt családját, mert biztosan tudja, hogy a munkahelye majd segíteni fog nekik.
A Szimikronnál végzett munkám mellett mindig igyekeztem máshol is segíteni. A Kecskeméti Térségi Integrált Szakképző Központ (TISZK) tanácsadó testületének tagja, azután elnöke voltam. A megyei iparkamara delegáltjaként az Országos Innovációs Kollégium munkájában is részt vettem, míg jelenleg a közösségfejlesztő programokat támogató Helyi Akció Csoport tevékenységét segítem. Amióta ráeszméltem a világra, magyar embernek érzem, tartom magam. A kultúra iránti érdeklődésem töretlen, Adytól nem tudok szabadulni, de leköt a filozófia is, szívesen olvasom Grandpierre Attila írásait, könyveit. A főzés a mániám, egy-egy étel elkészítése számomra alkotást jelent. Talán nagyanyámtól örököltem ezt a szenvedélyemet, ő főszakácsnő volt az egyik soproni ispánnál.
S hogyan tovább? Szeretném megőrizni a céget, jó kondícióban átadni a jövőnek, hogy értékként maradjon meg. Jó lenne még néhány évet – amennyi adatik – élni itt a Földön. Öregként kiülni a főtérre, nézni az embereket… No meg reménykedem, hogy Szarka Tamás a Ghymes együttessel készít majd új lemezeket, szívesen meghallgatnám még ezeket a dallamokat.”
|
Aktuális lapszámunk tartalma:A schwechati csata egyik áldozata A református főgimnázium egykori igazgatója A hírös város legendás sebésze Kecskemétre menekült az iskola elől Félt a közönytől, a se-se emberektől Aktuális számunkArchívum
2007. december
2008. január 2008. február 2008. március 2008. április 2008. május 2008. június-augusztus 2008. szeptember 2008. október 2008. november-december 2009. január 2009. február 2009. március 2009. április 2009. május 2009. június-augusztus 2009. szeptember-október 2009. november-december 2010. január-február 2010. március-április 2010. május-június 2010. július-augusztus 2010. szeptember-december 2011. december 2012. június 2012. július-augusztus 2012. szeptember-október 2012. november-december 2014. január 9. 2014. január 16. 2014. január 23. 2014. január 31. 2014. február 14. 2014. február 28. 2014. március 15. 2014. március 31. 2014. április 15. 2014. április 30. 2014. május 15. 2014. május 31. 2014. június 15. 2014. június 30. 2014. július 31. 2014. augusztus 15. 2014. augusztus 31. 2014. szeptember 15. 2014. szeptember 30. 2014. október 15. 2014. október 31. 2014. november 30. 2014. december 15. 2014. december 31. 2015. január 15. 2015. január 31. 2015. február 14. 2015. február 28. 2015. március 15. 2015. március 31. 2015. április 15. 2015. április 30. 2015. május 15. 2015. május 31. 2015. június 15. 2015. június 30. 2015. július 31. 2015. augusztus 31. 2015. szeptember 15. 2015. szeptember 30. 2015. október 15. 2015. október 31. 2015. november 30. 2015. december 31. 2016. január 15. 2016. január 31. 2016. február 29. 2016. március 31. 2016. április 30. 2016. május 31. 2016. június 30. 2016. július 31. 2016. augusztus 31. 2016. szeptember 30. 2016. október 31. 2016. november 15. 2016. november 30. 2016. december 31. 2017. január 15. 2017. január 31. 2017. február 28. 2017. március 31. 2017. április 30. 2017. május 31. 2017. június 30. 2017. július 31. 2017. augusztus 31. 2017. szeptember 30. 2017. október 31. 2017. november 30. 2017. december 31. 2018. január 31. 2018. február 28. 2018. március 31. 2018. április 30. 2023. január 31. 2023. február 28. 2023. március 31. 2023. április 30. 2023. május 31. 2023. június 30. 2023. július-augusztus 2023. szeptember 2023. október 2023. november 2023. december 2024. január 2024. február 2024. március 2024. április 2024. május 2024. június |
HN Szerkesztősége: 6000 Kecskemét, Tópart u. 8/c. • Tel.: 20/886-1979 • E-mail: info@hirosnaptar.hu | ||||