85 éves id. Tóth Viktor gyémántdiplomás gépészmérnök, okleveles gazdasági mérnök, sportvezető. Ózdon született 1932. május 30-án. Elemi és középiskoláit Csernelyen, Kassán, Esztergomban és Ózdon végezte, míg felsőfokú diplomáit a Miskolci Nehézipari Egyetemen és a BME-n vette át. Tervezőként, majd fejlesztési főnökként előbb az Esztergomi Szerszámgépgyárban dolgozott, majd 1972-ben a hírös városba költözött. Főtechnológusként a SZIM Kecskeméti Gyárában a közúti járműfékrendszerek és a golyósorsók gyártásának magyarországi bevezetését irányította. 1980-tól a Nagykőrösi Gépgyártó és Javító Szövetkezetnél műszaki vezetői beosztásban az élelmiszer-ipari gépek fejlesztéséért volt felelős, míg 1984-től nyugdíjazásáig, 1992-ig a Kecskeméti Zománc- és Kádgyár műszaki igazgatója volt. Azt követően 2011-ig a képző központban oktatott, emellett több mint 100 főiskolai diplomaterv konzulensi feladatait is ellátta. 2010–2011-ben részt vett a Mercedes-gyár oktatáspolitikáját kidolgozó bizottság munkájában. Életének a kosárlabda 75 éve elmaradhatatlan része. Játékosként 35 éves koráig volt aktív – játszott az NB I-ben is –, igazi sikereit azonban sportvezetőként érte el. Esztergomban és Kecskeméten is volt sportköri elnök – a KKC örökös tiszteletbeli elnöke –, de a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége elnökségi tagjaként, a női kosárlabdázók alakította liga elnökeként, illetve a megyei szövetség elnökeként is tevékenykedett. A kosárlabdasportban végzett munkájáért 2012-ben az MKOSZ Életműdíjjal tüntette ki.

„Apai ágon tősgyökeres ózdi családból származom, míg édesanyám révén esztergomi rokonsággal bírok. Mindkét vonal nagyon szigorú, következetes, amellett szerethető emberekből állt. Sok szép gyerekkori emlékem fűződik hozzájuk, az egy óriási kegy volt, ha éjjel a nagypapáék mellé bebújhattam és hallgathattam a történeteiket. Büszkék voltak a magyarságukra, kőkemény magyarnak nevelték szüleimet, és én is ebben a szellemben nőttem föl.


Ózd egy virágzó gyárváros volt születésem idején, mindenki a gyárban dolgozott, nagyapám például olvasztárként. Édesapám a famíliában elsőként azonban már értelmiségi pályát futott be, különböző bonyodalmak után jegyző lett. S bár ő semmi rosszat nem csinált, később én az »apja horthysta jegyző« bélyeget kaptam, és ez egész életemet végigkísérte.

Hagyomány nálunk, hogy minden család 3-3 gyereket vállal – ez alól csak Ádám fiam a kivétel, ők négy gyermekkel ajándékoztak meg bennünket. Mi is hárman vagyunk testvérek, fiatalabb öcsém családjával Hajdúszoboszlón él, míg idősebb öcsém, sajnos már elment közülünk. Szüleim is elhunytak már, ők életük utolsó szakaszát Esztergomban töltötték.

Édesapám az 1930-as évek elején Csernelyen kapott körjegyzői állást, iskoláimat én ebben az Ózd melletti faluban kezdtem el, az első és második elemit ott végeztem. Emlékszem, hogy négy osztály tanult együtt, palatáblára írtunk, sokat memorizáltunk és bizony a nádpálcás körmös jól bevált fegyelmező eszköz volt. A 3. és a 4. elemit már Ózdon, a vasgyári iskolában jártam ki – az egy csodálatos, szuper iskola volt –, majd amikor Felvidéket visszacsatolták, és édesapám kassai jegyző lett, a gimnáziumot már ott, a premontreieknél kezdtem el. Falusi iskolából érkezett, tájszólással beszélő gyerekként nem volt könnyű az első évem, de azután jött ’45, és a közeledő front elől – no meg a csehek is elkezdték a magyarok összeírását – az utolsó vonattal elhagytuk Kassát. Pozsonyon, illetve Bécsújhelyen keresztül egészen Drezdáig menekültünk. Egy évig voltunk Németországban, s csak utána jöhettünk haza. Útközben az oroszok megmutatták nekünk Auschwitzet, így azt a szörnyű, borzalmas helyet gyerekfejjel láttam a maga valóságában.


Esztergomban telepedtünk le. Én a bencéseknél – ott, ahol korábban édesapám is tanult –  folytattam a gimnáziumot. Szegények voltunk, a rendházban a papok mellett sekrestyés szolgálatot vállaltam, tanulmányaimat ez tette lehetővé. Azután jött az államosítás, de én akkor már – az iskola igazgatója, a későbbi pannonhalmi perjel, bakonybéli címzetes apát, Monsberger Ulrik intelmére hallgatva – Ózdon tanultam, az érettségi vizsgáimat is szülővárosomban tettem le.

Orvosi, illetve másodikként erdőmérnöki egyetemre adtam be a felvételimet, helyhiányra hivatkozva azonban egyik helyre sem vettek föl. Ezzel egyidejűleg szóltak, hogy Miskolcra, a gépészmérnöki karra mehetek. Nem volt mit tennem, tanulmányaimat a borsodi városban folytattam. S bár egy év múlva nagyapám révén úgy tűnt, hogy átmehetek a pesti orvosi egyetemre, édesapám horthysta múltja közbeszólt, vissza kellett mennem Miskolcra. Persze vehettem volna más irányt is, de egy kicsit apám álmait is megvalósítva végleg a mérnöki pálya mellett döntöttem. Elhatározásomban a sport szeretete is közrejátszott. A kosárlabdával már Kassán, a Premontrei Gimnáziumban megismerkedtem, majd az Ózdi Vasas Sportkörnek is tagja lettem, 18 évesen az NB I-ben játszottam. Miskolcon 1951-ben az egyetemi klub alapításában részt vettem – ezen mivoltomat később emléklappal is jutalmazta az egyetem vezetősége –, s ugyan kosárcsapata nem volt az egyesületnek, a kézilabdásoknál otthonra leltem. Harmadéves koromban azután megalakult az egyetem kosárlabda-szakosztálya, és attól kezdve természetesen kosaraztam is.


A kosárlabda életem párjának megtalálásában is segített. Még 1950-ben történt, érettségi után, hogy egy pesti kosármeccsen egy szemrevaló kislányt pillantottam meg. Esztergomi unokatestvérem is játszott ott, ő mutatott be egymásnak bennünket. Enikővel – aki tehát szintén kosaras volt – hat évvel később, 1956-ban házasodtunk össze, azóta is együtt vagyunk.

1956 a diplomám sikeres megvédésének éve is volt. A sportnak köszönhetően az irányított munkahelyvállalás kötelezettségétől mentesültem, ezért tanulmányaim befejezése után Esztergomban, a szerszámgépgyárban helyezkedtem el. S hogy odamentem, ebben a kosárlabda is komoly szempontot jelentett, mert a gyárnak egy nagyon jó, az NB II élcsoportjában játszó csapata volt. Jól döntöttem, mert azután egészen 35 éves koromig ott játszottam – az akkori idők szellemének megfelelően teljesen amatőr alapon –, emellett előbb a szakosztály vezetésével is engem bíztak meg, majd az Esztergomi Vasas Sportkör elnökévé neveztek ki. Közben a gyárban is eredményesen alakult a szakmai pályafutásom: 1960-tól fejlesztési főnök lettem.


Persze azért nem volt minden annyira sima. 1956 októberében – mivel a kosárcsapat játékosaként hamar ismertté váltam – az esztergomi munkástanács tagjává választottak, sőt, az ifjúsági tanács elnöke is lettem. 1957-ben azután páros lábbal kirúgtak, és négy évig mérnöki munkát nem végezhettem. 1960-ban új igazgatót kapott a gyár, aki kinevezése után azonnal visszavett. A következő években az általam létrehozott műszaki beruházási és fejlesztési osztály vezetőjeként szép, mondhatni úttörő munkát végeztem. Számos új technológiai fejlesztést, nagy értékű gépvásárlást, csarnoképítést, azaz szinte teljes gyári rekonstrukciót hajtottunk végre, melynek értéke mai áron, az MNB inflációs kalkulátora szerint mintegy 50 milliárd forintra tehető. Emellett vezetője voltam az első magyar megmunkáló központ licencét átvevő és honosító csoportnak. Aachenben több alkalommal is részt vettem professzor Opitz szemináriumain – őt a szerszámgépek pápájának is nevezték abban az időben. Három bevezetett találmányom – többek között egy golyósorsó prototípus – is ezekre az évekre datálódik.

Szakmai munkámat 1972-től a SZIM Kecskeméti Gyárában folytattam. A gyár ekkor alakult, még nem volt termelhető, eladható gyártmányskálája, ezért minisztériumi utasításra – a müncheni KNORR-BREMSE céggel megkötött licence-szerződés alapján – a Közúti Járműprogramban mi lettünk a közúti fékrendszerek gyártásának gazdái. Az ehhez szükséges tárgyi és személyi feltételek nem álltak rendelkezésre. Előbb el kellett készíteni egy gépi beruházási programot, illetve ezzel párhuzamosan fiatal szakemberekkel a helyi főiskoláról feltöltöttük a hiányzó létszámot. A program igen sikeres volt, mert már 1974-ben a kecskeméti gyár a SZIM legeredményesebbjei közé tartozott.


1980-től a Nagykőrösi Gépgyártó és Javító Szövetkezetnél dolgoztam, műszaki vezetői beosztásban az élelmiszer-ipari gépek és automata csomagológépek gyártásáért és fejlesztéséért voltam felelős. 1984-ben ismét váltottam. A Kecskeméti Zománc- és Kádgyár műszaki igazgatójaként többek között egy igen komoly környezetvédelmi beruházás folyamatát irányítottam.

1992-ben elértem a nyugdíjkorhatárt, s mivel volt épp elég más vállalásom, úgy gondoltam, bátran elmehetek nyugdíjba, nem fogok unatkozni. Így is lett. A szakmámmal is megmaradt a kapcsolatom, mert bár távozásom után rövid idővel a kádgyárt felszámolták, a Kecskeméti Főiskolán oktatóként és a diplomamunkák konzulenseként napi szinten találkoztam műszaki kérdésekkel. Igen komoly gyakorlati ismeretekkel rendelkeztem, több évtizedes gyári dolgozóként szerzett tapasztalataimat – a számítástechnika modern eszközeit is igénybe véve – konkrét, valós példákat is bemutatva hatékonyan tudtam tanítványaimnak átadni.

A sporttól nyugdíjasként sem szakadtam el, sőt, rengeteg feladatot vállaltam. Meglehetősen viharos előzmények után már az 1980-as évek második felében az akkor NB I-ben szereplő női kosárlabda-szakosztály vezetője lettem, majd miután teljes kapcsolatrendszeremet is bevetve sikerült stabilizálni a klub ügyeit, a rendszerváltás után engem választottak meg a Bács-Kiskun Megyei Kosárlabda Szövetség elnökévé. Később sok éven át az országos szövetség elnökségének munkájában is részt vettem. 1997-ben a tisztújító közgyűlés örökös tiszteletbeli elnökségi tagnak választott meg, míg 2007-ben ideiglenes főtitkárként a szövetség egy komolyabb krízisét én vezényeltem le.


Ezekben az években indult meg a sportági szövetségeken belüli önszerveződés, az egyesületek érdekeik érvényesítésére ligákat alapítottak. Az NB I-es női kosárlabdacsapatok felkérésére néhány évig a Liga elnökének feladatait is elláttam, és az öt közép-európai ország legjobb csapataiból alakított Szuperliga-bajnokság alelnöki teendőivel is engem bíztak meg.

Természetesen a kecskeméti sportéletben is aktív maradtam. 1995-ben 10 lelkes támogatóval közösen megalapítottuk a Kecskeméti Kosárlabda Clubot, melynek társadalmi ügyvezetője én lettem. A következő években a felnőtt csapat mellett erős utánpótlásrendszert építettünk ki, igen sok későbbi válogatott játékost neveltünk ki.


Az évek persze elteltek fölöttem, koromra is tekintettel néhány éve visszavonultam, és most már „tisztes” távolságból figyelem szeretett sportágam alakulását. A TAO-t nagyon jó kormányzati stratégiának tartom, remélem, az így befolyó nem kevés támogatás hamarosan a kecskeméti csapatok eredményeiben is tükröződni fog!

Szakmai munkám során szerteágazó kapcsolatrendszert építettem ki. 1956-ban, miután vezetői munkámból kirúgtak és fizikai munkát végeztem, a présgép mellett dolgozva megtanultam tisztelni az egyszerű melósokat is. Minden bizonnyal ez is az egyik oka annak, és erre nagyon büszke vagyok, hogy régi kollégáimmal igen jó kapcsolatot ápolok. Azt szoktam mondani: valamennyien visszaköszönnek nekem. Amikor tavaly a gyémántdiplomámat átvettem, a kecskeméti SZIM-gyár egykori műszaki gárdája külön összejövetelt szervezett az ünneplésemre. Születés- és névnapjaimon is rendre fölköszöntenek. Az esztergomiak sem feledkeztek el rólam, velük is gyakran találkozom.

A sportolók is gyakran megtalálnak. Persze nem lehet mindenkivel napi kapcsolatban lenni, annyi idő nincs a világon, de néhány éve létrehoztam egy Facebook-csoportot, ott gyorsabb az egymás közötti kommunikáció. Az internet adta lehetőséget arra is igyekszem felhasználni, hogy a női kosárlabda kecskeméti múltját összegezzem. Felhívásomra rengetegen reagáltak, elképesztő mennyiségű dokumentumot, adatot osztottak meg velem. Nagy vágyam, hogy a mintegy 20 Gigabyte-nyi adatbázisból egy könyv formálódjon. A kötet váza már adott, és ha egészségem engedi – és egy jó lektort is találok –, akkor hamarosan nyomtatásban is olvasható lesz ez a hiánypótló kiadvány.


16 éve feleségemmel Katonatelepre költöztünk, itt is sokakkal jóban vagyok. 2015 elején úgy éreztem, hogy érdemes lenne megjelentetni egy újságot, amely kis közösségünk ügyes-bajos dolgait mutatja be. A Katonatelepi közügyek, melynek alapítója, az induláskor főszerkesztője voltam, azóta havi rendszerességgel készül, szerkesztésében mind a mai napig örömmel veszek részt.