85 éves Heltai Nándor nyugdíjas hírlapíró, helytörténeti kutató. Győrben született 1930. március 13-án. 1949-ben a Győri Bencés Gimnáziumban érettségizett. Ezt követően egy évig a Magyar Vagon- és Gépgyárban diszpécserként dolgozott – közben hőtechnikusi oklevelet szerzett –, azután két évig katona volt. 1953-tól rövid ideig a Mosonmagyaróvári Járási Könyvtár könyvtáros munkatársa volt, majd a Csornai Járási Könyvtár könyvtárvezetője lett. Az intézményt művelődési központként működtette, rövid idő alatt országos hírnévre tettek szert. Ezekben az években szerzett diplomát az Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskola könyvtáros szakán, később a JATE BTK történelem szakát is elvégezte. 1956 novemberében a Hazánk című újságban az októberi eseményeket szent forradalomnak nevezte, ezért állását elvesztette. Egyetemi tanulmányait nem folytathatta, 1957-ben kézi- és gépszedő tanulóként a Bács-Kiskun Megyei Nyomdavállalatnál helyezkedhetett el. Két évvel később a Kecskeméti Városi Tanács népművelési felügyelője lett, majd 1970-től 1991-ig a Petőfi Népe rovatvezetője, később főmunkatársa volt. A hírös városban eltöltött közel hat évtized alatt megszámlálhatatlan kulturális esemény ötletgazdája, szervezője volt. Csak néhány ezek közül: a Kecskeméti Népzenei Találkozók megszervezése; Kecskemét külterületé (20 ezer lakos) kulturális életének megszervezése, amelynek során írók, tudósok, sportolók is felkeresték a tanyaközpontokat; tanyai filmklubok működtetése; az országban az első irodalmi színpad megszervezése az 1960-as évek elején; a magyar irodalom jeleseinek kecskeméti meghívása; irodalmi estek, író-olvasó találkozók megtartása; 21 szobor, több emléktábla kezdeményezése; a Városi Szimfonikus Zenekar megszervezése; Kodály Zoltán 80 születésnapjának megünneplése, amelynek során Illyés Gyula az alkalomra írt verssel köszöntötte a zeneszerzőt; a Psalmus Hungaricus első kecskeméti bemutatója; Szüret az Aranyhomokon néptánc- és népviseleti bemutatók az 1960-as évek közepén, esetenként több mint 1000 szereplővel; a Naiv Művészek Múzeuma és a Katona József Emlékház kezdeményezése. Több mint 30 könyv, 9000 újságcikk, illetve tanulmány szerzője. Néhány közülük: Kecskemét jelesei (Váry Istvánnal közösen, 1968); Kecskemét (több kiadásban: 1972, 1973, 1985, 1998); Mit üzen az öreg kőtemplom? (2002); Kincses Kecskemét (2005); Ébredező városrészek: Szeleifalu, Alsószéktó, Kiskecskemét, Homokbánya (2006); Kodály Zoltán és szülővárosa (2008). Szakmai munkájáért számos elismerésben részesült, ezek közül a legfontosabbak: Kecskemét város 600 éves emlékérme (1968); Honismereti mozgalom oklevél (1970); Bács-Kiskun Megyei Tanács Község- és városfejlesztésért-emlékérem (1970); Kecskemét Művészetéért Emlékérem (1977); Kodály Emlékplakett (1982); Podmaniczky Emlékérem (1985); a Munka Érdemrend ezüst fokozata (1986); Mathiász János-emlékérem (1988); Kós Károly-emlékérem (1989); Pilinszky János-díj (1995); Kecskemét Közművelődéséért Díj (2001); Katona József-díj (2004); Tóth László-díj (2008); Bács-Kiskun Megye Építészetéért Díj (2009); Szilády Károly-díj (2009); Hunyadi-díj (2011).

„Iparos családból származom. Nagyapámat csodálatos, szorgalmas emberként ismertem meg, közel négy évtizeden át a Győri Szeszgyár műszaki vezetőjeként dolgozott. 1903-ban Győr-Gyárváros első lakója volt, évtizedekkel később én is az ő általa fölépített házban nőttem föl. Sajnos, az épületet 1944. április 13-án, Győr bombázásakor telitalálat érte, nagyapám is ott veszett.

Apám agrárvégzettséget szerzett, de szakmájában nem tudott elhelyezkedni, ezért gyerekkori érdeklődésére támaszkodva villanyszerelő vállalatot alapított. Vállalkozása sokáig sikeresen működött – a faluvillamosítás során 37 településen is dolgozott, és még a háború után is több saját üzletet vezetett –, az ötvenes években azután mindenét elvették. Ezt követően fővilágosítóként dolgozott a győri színházban, végül pedig érettségizett ipari tanulókat oktatott. 95 évesen halt meg. Édesanyámnak sokkal rövidebb élet jutott, a világháború utáni években megbetegedett, és fiatalon, mindössze 46 évesen meg is halt. Hárman vagyunk testvérek. Még mindannyian élünk, Győrben lakó húgommal ma is közel állunk egymáshoz.

Gyermekként

A négy általánost Győrben végeztem. Csodálatos iskola volt, igényes pedagógusokkal. Különösen Erős Gyula magyartanáromra emlékezem vissza szívesen. Egykori füzeteimet, fogalmazásaimat ma is örömmel olvasom újra. 1940-től a bencés gimnáziumban tanultam. Szigorú, de ragyogó iskola volt. Nem csak kiváló tanárok vettek körül, de az osztályunk is nívós volt. Többnyire könnyen és jól ment a tanulás, annak ellenére, hogy gyakran nem a napi anyagot sajátítottam el, hanem inkább azt, ami érdekelt. Egyszer ugyan egy latin vizsgám emiatt elsőre nem sikerült, az ismétléskor azonban csak azért nem kaptam meg a legjobb érdemjegyet, mert pótvizsgán olyat nem illett adni. Az utolsó évben már állami gimnáziumba kellett járnom, ég és föld volt a különbség!

Érettségi után egyetemre szerettem volna menni, de az egyházi iskolából érkezve erre nem volt lehetőségem. Egy évig diszpécserként a vagongyárban dolgoztam, azután két évig katona voltam. Egyszer a hirdetőtáblán olvastam, hogy a legkiválóbb katonák két év szolgálat után katonaorvosnak vagy -mérnöknek tanulhatnak, ezért a következő hónapokban számos önkéntes feladatot elvállaltam. Előbb a század, majd az ezred kultúrfelelőse lettem, katonatársaimmal még versenyeket is nyertünk. A két évet leszolgáltam, a »nemzetközi helyzet változása« miatt azonban a továbbtanulásomat újabb feltételekhez kötötték, ezért inkább leszereltem.

Mosonmagyaróváron könyvtárosként kezdtem dolgozni, de nagyon hamar új kihívást kaptam: a Csornai Járási Könyvtár vezetője lettem. Az intézményt kitűnő munkatársaimmal a nemzeti kultúrát szolgáló művelődési központként működtettem, ahol kiállításokat, folklór rendezvényeket, Csoóri Sándor, Illyés Gyula és mások meghívásával értelmiségi fórumokat is szerveztem. Több meghívottunkat a szovjet invázió után bebörtönözték, fölakasztották. 1956. november 28-án a még néhány napig létező Hazánk című újságban az októberi eseményeket »szent forradalomnak« neveztem. Ezek miatt el kellett szenvednem a pufajkások »vendégszeretetét«, az ELTE magyar-történelem szakán nem folytathattam egyetemi tanulmányaimat, diplomásként kézi- és gépszedő tanulóként helyezkedhettem el.

Feleségemet ezekben az években ismertem meg, a könyvtáros iskolán találkoztunk először. Hallatlanul értelmes, kedves halasi lány volt, könyvelőként dolgozott, és a cége küldte a fővárosba, hogy tudását bővítse, elmélyítse. Később sokáig leveleztünk, azután 1956-ban kapcsolatunk új erőre kapott: karácsonykor megkértem a kezét, 1957 tavaszán össze is házasodtunk. Ő egy ideig Kecskeméten, a megyei KISZ-bizottság kulturális felelőse volt, utána megyei könyvtárügyi előadóként és könyvtárosként is dolgozott. Édesanyámhoz hasonlóan ő is fiatalon elment, 1979-ben súlyos betegségben hunyt el. Egy gyermekünk született, Gyöngyi Pesten él, bölcsészdoktor, színház- és művészettörténész, kulturális antropológus. Négy nyelven beszél, jelenleg a gazdasági válságok kulturális hatásával foglalkozik, az MTA-ELTE Válságtörténeti Kutatócsoportjának tagja.

1957-ben a történelem vihara sodort a Dunántúlról Bács-Kiskunba – feleségem akkor már Kecskeméten dolgozott –, diplomásként kézi- és gépszedő tanulóként itt helyezkedhettem el. 1958-ban egy minisztériumi és pártközponti felülvizsgálat súlyosan elmarasztalta Kecskemét város vezetőit a település szégyenletes kulturális elmaradottsága miatt. Az általuk készített intézkedési tervben szerepelt egy fiatal, szakképzett, népművelési felügyelő kinevezése, munkájának támogatása. Már november elején megbíztak az országban azóta is egyedülálló Képzőművészeti Hónap munkabizottsága szervező titkári feladataival. A több ezer látogatót vonzó kiállítások, ankétok sikerét elismerve a minisztérium több műtárgyat (köztük Fényes Adolf bronzportréját) adományozott a megyeszékhelynek. Az ekkor megalapozott kapcsolatoknak köszönhetően 1960 és 1970 között kezdeményezésemre további húsz-egynéhány köztéri szobor, köztük a szoborpark költségeinek túlnyomó részét vállalta a minisztérium. Korábban és azóta is elképzelhetetlen összefogással elkészült a város középtávú kulturális terve. Sikerült elfogadtatni, hogy Katona József, Kodály Zoltán, Kelemen László és mások szellemi hagyatékának a modern kor követelményeihez alkalmazkodó aktivizálása a városmenedzselés fontos tényezője lehet. Ezt felismerve szerveztük meg a Katona József Emlékévet, amelynek során nemcsak Kecskemét történetében, hanem honunkban egyedülállóan a nemzeti drámaíró szobrát korunk legkiválóbb magyar zeneszerzője avatta fel művészeti életünk számos nagyságának jelenlétében, majd kérésemre a legelismertebb kortárs költő, Illyés Gyula személyesen köszöntötte az erre az alkalomra írt, az esemény jelentőségén túlmutató, azóta számtalanszor közölt, elhangzott verssel Kodály Zoltánt 80. születésnapján. Komponálása után 39 évvel végre a zeneszerző szülővárosában is felzúgtak a Magyar Zsoltár felemelő dallamai. A Legyen a zene mindenkié kodályi elgondolást szolgálta az Éneklő Ifjúság Napjának felújítása, a filharmónia és a városi tanács hangversenyeinek megsokszorozása, a városi szimfonikus zenekar szervezése. Kétszer rendeztünk, mindkétszer ezer néptáncost, százötven muzsikust és énekest felvonultató, az országos élő tévéközvetítés ellenére a stadiont megtöltő Szüret az aranyhomokon rendezvényt. Tanyanapokat is szerveztünk, illetve  a TIT-tel közös szabadegyetemi sorozatokat, és itt alakult meg az ország első filmesztétikai szakköre és irodalmi színpada. A megyei művelődési központ és a Katona József Emlékház szükségességének elfogadtatását is kezdeményeztem.

A Heltai Nándor által talált környezetben forgatták a Sirokkót.
A bemutatót követő ankéton balról jobbra Heltai Nándor, az ankét vezetője, Jacques Charrier, Maryna Vlady és Jancsó Miklós.

A kor számos költőjével, írójával és a szerzői esteken közreműködő színész-óriásokkal leveleztem. Remélem, hogy nemcsak az irodalombarátok, hanem a költők, írók (Veres Péter, Szabó Pál, Buda Ferenc, Füst Milán, Váci Mihály, Illyés Gyula, Moldova György, Pilinszky János, a Weöres házaspár és még sokáig folytathatnám a felsorolást) is élményesnek érezték a kecskeméti találkozókat. Németh László Díjak és ünneplések című írásában a szerzői estjét szervező »nyomdászból lett kultúrtanácsnokot« így köszöntötte: »A kecskeméti vendéglátás megköszönése, a karácsonyi és újévi jókívánságokkal egy levélre marad. Pedig ilyen szépen sikerült estém, ilyen kitűnően össze-állított és színészekkel és közönséggel, nemhogy évek óta nem volt, de ahogy visszaemlékszem, egész életemben sem. Nem tudom, ki választotta ki a színdarabrészleteket, de alig lehetett volna jellemzőbbet választani.«

Úgy gondolom, és ezt az És egyszer csak elkezdődtek a népzenei találkozók című könyvemben meg is írtam, hogy Kecskemét a folklór »Salzburgja« lehetett volna? Elkeserítő, hogy a város akkori vezetői nem ismerték föl a folklórtalálkozó nemzetpolitikai, idegenforgalmi jelentőségét, lehetőségeit. Ennek gyümölcse például a Magyar Naiv Művészeik Múzeuma. Az akkori kulturális miniszterhelyettes az évtized legjelentősebb kulturális kezdeményezésének tartotta. Tornai József Kossuth-díjas költő szerint: »Létezett egy intézmény – talán mozgalom? – [...] a Kecskeméti Népzenei Napok évente megrendezett találkozó. Költők, népi zenekarok, énekesek, zeneszerzők, zenetudósok jöttek össze ott két-három napra. Ezek a délelőttök és esték voltak a mi bizonyítékaink: a népi kultúra művészi ereje, a hagyományba nyúló csápjai megtarthatják a magyarságot a kommunizmus és a modern nihilizmus ellenében is.«

Az elmúlt hónapokban a betegség engem is elért. Ágyhoz kötött lettem, bármelyik nap kórházba kerülhetek. Várom már a megváltó halált, míg a laptopomban összegyűjtött rengeteg anyag, kézirat még a kiadásra vár. Már csak azt kívánom, hogy minél több jelenjen meg, legyen olvasható a kecskemétiek számára!"